Farkasok kedvese 17. fejezet: AZ ELSŐ ÖLELÉS
Másnap vasárnapra ébredtünk. Zsuzsinak randija volt Emillel, mindenki tudott róla mindkét családban. A felnőttek, Wolfék is, gyógyfürdőbe utaztak a Dunántúlra, én maradtam egyedül otthon.
- Amíg nem lesz nagy meleg, a kertben foglalatoskodom - válaszoltam a kérdésükre, hogy mivel is töltöm a napot.
Zsuzsi készülődött, már délelőtt is találkoznak, aztán délután is.
- De még az is lehet, nem válunk el napközben - lelkesedett az én drága barátnőm. Lehet, csak este jövök át.
- Érezd jól magad, drága Zsuzsim!
- Te meg pihenj is, ne csak a kertben ügyeskedj!
Ő elment, én meg elnyúltam a heverőn és... elaludtam. Anélkül, hogy bezártam volna a kaput.
Öreg kutyánk, Berci gyenge hangjára ébredtem. Hamarosan nyílt a bejárati ajtó, egy jó napot hallatszott, aztán egy koppintás után benyitott a szobámba Wolf Andris.
- Szervusz, kicsi Kamillám!
- Andris!
Nagy örömmel ugrottam a nyakába és olyan jó volt a karjaiban lenni, hisz annyira régen láttuk egymást.
- Édes, egyetlen kicsi Kamillám!
Erre a szavakra én ragyogni kezdtem, mert tele lett a szívem édes izgalommal.
- Miattad jöttem haza, annyi idő után...
Ehhez már magyarázat kell. Zsuzsám bátyja 1965-ben vonult be katonának, miután jól megverte az engem megpofozó Büdösbencét. Két év szolgálat állt előtte, de beadta a tsz-t, azaz 1967 után további szolgálatra katona maradt. 1968-ban titokban feleségül vett egy lányt, Beátát / úgy értendő, hogy csak utólag tudták meg itthon /, szóval egy lányt, aki ott lakott, ahol ő szolgált. Sajnos már az elején kiderült, ez nagy tévedés volt, semmiben sem értettek egyet. Beáta negyed év után állapotos lett. A gyermeket másfél hónap terhesség után elvesztették, de a közös bánat miatt, egymás vigasztalására együtt maradtak továbbra is. Andris boldogtalan volt, de erőtlen mindenféle lépéshez, változtatáshoz. Alig jött haza, én is csak néhányszor láttam őt a bevonulása óta, utoljára talán fél évvel ezelőtt.
- Miattam? - s kérdőn néztem rá.
- Igen, drága Kamillácskám, édes Millácskám!
- Hát a vietnámi és a csehszlovák lányok?
- Végül is nem mentem se Vietnámba, se Cseszkóba. Kimaradtam ezekből.
- És most tényleg miattam jöttél?
- Igen, hogy lássalak... és elmondhassam neked...
- De mit kell elmondanod?
- Már hónapok óta mindig csak rád gondolok. Tudod, rossz házasságban élek, és fél év óta teljesen el is hidegültünk egymástól... Tele vagyok jogos vágyakkal, és minden álmodozásom rólad szól... Millácskám...
Hatalmas, jóleső hullámként zúdult rám ez a vallomás. Úgy éreztem, Andrishoz mindig is közöm volt, és most kiderül, jobban szeret engem, mint azt valaha is gondoltam volna.
- Mit jelent az, hogy Millácskám?
- Hogy kívánlak, hogy szeretlek!
Megindultak a gondolataim és az érzéseim. Itt tart átölelve ez a férfi, gyerekkori jó barátom, aki már kislány koromban azt mondta nekem, hogy én vagyok az ő bálkirálynője... vagy ilyesmi, és most szerelmet vall, tele van jogosnak nevezett vágyakkal, és engem, Kiskovács Kamilla tizenöt és féléves bolti eladólányt kíván a szerelmi beteljesüléshez, a gyönyörök forrásaként, a teljesebb élethez. Ez csodálatos pillanat!
- Szeretsz? Kívánsz?
- Igen! Szeretlek, kívánlak!
- Akkor mire vársz...
Ami ezután jött, életem egyik legnagyobb eseménye, legszebb élménye volt. Andris két tenyerébe vette az arcomat, és úgy csókolta meg a számat, ahogyan még soha senki. Aztán minden porcikámat is, ölelt, simogatott, dédelgetett, becézett, mindeközben szép lassacskán kibontott a ruháimból is. Remegtem az édes izgalomtól, tüzelt a testem a vágytól és a jóérzéstől, és az egekben járt végre a lelkem, annyi sok hiányérzet és csalódás után.
A karjaiba emelte meztelen testemet és az ágyra helyezett óvatosan, gyengéden.
- Millácskám... egyetlenem...
- Vigyázz rám... én még nem... ezzel megvártalak... - itt nyeltem egyet -, a sors nem adott oda másnak...
- Drágám, édesem...
Aztán egészen könnyen és finoman eggyé váltunk.
- Andris... szeress, csak szeress... nagyon szeress...
Mind ez idáig volt a világ, amivel ismerkedtem immár másfél évtizede. Éltem a létező jelenben, a múltba is beleláthattam valamelyest, és a jövőt is tervezgettem. De számomra most mindez megszűnt... nem létezett már a világ. Sem idő, sem tér... és nem voltam külön én sem és nem volt külön ő sem, csupán MI, egyként.
