Farkasok kedvese 21. fejezet: FURCSA ÁLMOK
Másnap reggel is átjött Andris, éppen reggeliztünk Anyával, így aztán ő is velünk tartott. Utána beültünk a szobámba, fényképeket nézegettünk, Anya tette elénk a családi albumot. Beszéltünk a munkámról, a suliról, és arról is, hogy nem könnyű katonának lenni, de ő jól elvan ezzel. Viszont annyira megromlott Beátával a helyzet, hogy félő, nehézségeket fog támasztani a válásnál.
- De miféle nehézséget? - kérdeztem. - Gyereketek nincsen! Bocsánat - kaptam észbe, hiszen lehet, még mindig fáj Andrisnak, hogy az a pici sosem születhetett meg.
- A lakás az én szolgálati lakásom. Nincsenek pénzügyeink, amiket rendezni kellene. Elválunk és ő elköltözik. Ez kell, hogy legyen. De hátráltathatja a dolgot, mondjuk nem akar majd válni. Így aztán hosszadalmasabb lesz és nehezebb.
- Az ám, én kedvesem! Azt hiszem, tegnap is elmaradt a védekezés...
- El bizony... nem is értem... egyszerűen elfelejtettem... annyira be voltam már zsongva tőled… érted...
- Akkor most izgulhatunk egy darabig... Te édes, bezsongott, felelőtlen kedvesem...
Átöleltük egymást és ez ölelésben elfelejtettük az előbbi izgalmas kérdés félelmét is.
- Ma fél órával előbb megyek be, lássák a jóindulatomat, hogy szánom-bánom a tegnapi késést...
Andris elkísért az áruházig, ott elbúcsúztunk, és ez nagyon rossz volt. Jött, szeretett, és most elmegy... és én itt maradok nélküle... Sírtam, amikor elváltunk. Este pedig, azaz késő délután, amikor hazafelé bandukoltam, olyan árvának éreztem magam, mint a világ legszerencsétlenebb leánya.
S akkor szembe jött velem Zsuzsika. Átölelt és velem sírt egy kicsit. Utána azt javasolta, inkább nevessünk, örüljünk, hisz szép az élet. Itt volt a bátyja pár napig, és ez neki örömöt jelent. Az is öröm számára, hogy a bátyja és köztem szerelem van. Emiatt én sem érezhetem magam árvának, hisz van szerelmem, aki szeret, és még előttünk az egész élet. Neki pedig egy Emilje van, és ez az Emil nagy boldogság. Igaz, ők még nem szeretkeztek, de ami késik, az nem múlik. Ebben én is megerősítettem őt, és mire hazaértünk, vidámak voltunk és boldogok.
A következő nap délelőttjén egyszer csak azon vettem észre magam, hogy sok idő után ismét ott vagyok a templomban. Istennek, aki nekem barátom a végtelen világmindenségben, megköszöntem, hogy meghozta nekem a várva várt szerelmet. Nem mintha nem lettünk volna kapcsolatban a mindennapokban is, de most úgy éreztem, itt, ezen a helyen szeretnék köszönetet mondani. Amikor felkeltem térdeplő helyzetemből, valaki megszólított.
- Szervusz, Copfocska.
- Atya! Kálmán atya!
- Rég láttalak itt, Kamilla. Mi van veled?
- Szerelmes vagyok. És boldog is.
- Ez szép. Örülök, hogy boldog vagy.
- És ön?
- Én nem vagyok boldog... Bár én is szerelmes vagyok...
Nagyon szomorúnak tűnt a hangja.
- Atyám, de hisz ön pap! Nem lehet szerelmes! Igaz, ezt nagyon sajnálom, mert ha mégiscsak szerelmes, tényleg boldogtalan kell, hogy legyen.
- Nehéz ez a szolgálat számomra, kis Copfocska. Lehet, nem is vagyok rá alkalmas. Talán ki kéne lépnem belőle és hétköznapi emberként hétköznapi életet élni - hajtotta le a fejét. - Szeretnék férfi lenni, ez az igazság...
Nagyon meglepett ez a vallomás. Megsajnáltam őt.
- Szeretném vigasztalni, atyám, de nem tudom, hogyan tegyem. Még copfom sincs mostanában, hogy esetleg azzal örömet szerezzek önnek.
Ez tetszett neki, megsimogatta a fejemet és a homlokomra keresztet rajzolt.
- Így ni, kis Copfocska! Vigyázzon rád az Úristen!
- Magára is, atyám! Dicsértessék a Jézus Krisztus!
- Mindörökké Ámen!
A bejárattól visszanéztem, ő ott állt, ahol hagytam és nézett utánam. Szelíden integettem neki és mentem a dolgomra.
Este az ágyamban átgondoltam a helyzetemet. Azt hiszem, nincs okom panaszra. Boldog vagyok, szerelmi boldogságban fürdet a sorsom, és ez most már így lesz mindaddig, amíg csak élek. Azt szeretem, aki engem szeret, ettől nincsen jobb! Ő kapta meg a szüzességemet, és örülök, hogy nem adtam oda másnak. Vagyis nem lett a másé.... Az első szeretkezésem semmi kellemetlenséget nem tartalmazott, pedig ezt sulykolták belém a könyvek, és egy-két lányismerősöm is... Igaz, akár terhes is lehetek, de nem festem az ördögöt a falra.
Ezek voltak az elalvás előtti utolsó gondolataim. Viszont ettől egészen eltérőt álmodtam. Fegyvert tartottam valakire és az illető összerogyott. Utána újabb álomkép jelentkezett. Emberek álltak be egy hosszú sorba, hogy rájuk kerüljön a sor, megérintsenek, merthogy gyógyulást vártak tőlem. Reggelre azonban kipihenten ébredtem.
Nemsokára megjött az, amire vártam, a bizonyosság, hogy nem estem teherbe. De úgy fogalmaztam a levélben, amiben a jó hírt megírtam Andrisnak, hogy nem vagyok áldott állapotban. Megígérte, hogy ezután nem kockáztatunk, de olyan sokat fogunk szerelmeskedni, szeretkezni, hogy csak na.
Hogy, hogy nem, amikor pár nap múlva az otthoniak színházba mentek a Géza bácsitól kapott tiszteletjegyekkel, én meg nem tartottam velük, mondván, inkább egy újabb levelet írok a kedvesemnek, Andris váratlanul betoppant.
- Millácskám!
- Édesem!
Egymásnak estünk... a blúzom elszakadt... és összes ruhánkat szétdobáltuk már a konyhában, de jutott belőlük a szobámba is... Fuldokoltam ebben a gyönyörűséges szédülésben, de ez nem azt jelenti, amit maga a szó, hanem talán inkább azt, hogy olyan jó volt, hogy akár bele is haltam volna, csak nehogy abba kelljen hagyni. Igaz, az abbahagyásra még véletlenül sem gondolt egyikünk sem, mindezt csupán az utólagos elemzéskor fogalmaztam így meg. Amikor kibuggyantak belőlem a felfokozott élvezet első édes hangjai, az én szerelmem a szemhéjamat kezdte nyaldosni, nekem pedig hamarosan kiabálnom kellett... és sírnom...
- Olyan nagyon szeretlek - súgta a fülembe -, sírjál csak, ha ez kell a teljességhez.
Még sírtam egy kicsit, aztán elaludtam. Nem tudom, mennyi idő telt el, de felébredtem, mert Andris harapdálta a fülcimpámat.
- Itt vannak a ruháid, öltözz fel.
Ő már fel volt öltözve. Mosolyogva néztem őt, miközben rám adta a bugyimat, aztán szépen felöltöztetett.
- Együnk néhány falatot - javasoltam, mert éhes lettem.
Nem néhány falat volt az, főleg én tömtem degeszre a hasam.
- Hűha, mekkora pocakod lesz ettől!
- Apropó, Andris! Nem feledkeztél meg valamiről?
- De igen... nem védekeztem... és te sem, ugye?
- Én? Hiába is védekeznék, te vagy az erősebb - válaszoltam, aztán megcsókoltam. - De arról volt szó, hogy te fogsz...
- Bízom a naptárban...
- Hát... ezek után nem maradt más. De komolyan kell vennünk ezt, nem bízhatjuk a véletlenre.
- Szeretlek, Millácska!
- Akkor gondolj arra, hogy mindent összekuszálhat az, ha gyereket csinálsz nekem... Egy kicsit legyél felnőttebb... legalább annyira, mint én. Jó?
A végét elnevettem, nevetett ő is, és rendben volt minden. Sajnos még aznap délután vissza kellett utaznia.
