Farkasok kedvese 35. fejezet: ÚJ ÉRZÉS AZ OSTORFÁSNÁL
Jenei Budáról és Palkó támadásáról nem szóltam senkinek, csak Zsuzsinak. Nagyon megijedt, hogy ez történt velem, és hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet 1972-ben, a mi városunkban. De örült, hogy jó vége lett.
- Azóta ráébredtem, hogy megelőzhettem volna mindezt, ha figyelek, és már jóval korábban kikerülöm az italozó fickókat - elemeztem a történteket. - De én abban a hiszemben élek, hogy jogom van ott menni, ahol akarok, és ilyenféle dolgokkal nem kell számolni, mint ami megtörtént. Tanultam belőle...
Egyébként másnap megtudtam, azt követően, hogy én és már Budáék is eljöttek onnan, Palkó ugyanott összeverekedett másvalakivel is. Nem lett semmi következménye, sem orvosi, sem rendőri.
Egonhoz mentem, alig szóltam, csak igent és nemet mondtam. Az ölébe bújtam, ringatott, mint egy kisgyereket. Ez neki is tetszett, de aztán ihlete támadt a szeretkezéshez is. Gyengéden lefektetett, lehúzgálta a gönceimet, én meg hagytam, szeretgessen, visszacsókoltam, de mintha nem is lettem volna jelen, úgy zajlott le az együttlét.
- Mi van veled, kicsim?
- Semmi. Fáradt vagyok, kissé üres.
- Csak van valami oka...
- Pár bunkó krapek beszólt nekem, nem volt vészes, csak néha túlságosan érzékeny vagyok. Így hát kissé lehangolódtam.
- Kik voltak azok?
- Nem is ismerem őket... kis hülyék...
- Nem tűröm, hogy szemtelenkedjenek veled! Majd mutasd meg, ha találkozunk velük!
- Rendben - mondtam és behunytam a szemem, majd hozzátettem, amit majdnem elfelejtettem... - Köszönöm, kedvesem, nagyon aranyos vagy. És... és szeretlek.
Nem válaszolt. Aztán mégis.
- Szomorú vagyok, Kamillám, mert öleltelek, szerettelek az előbb, és nem lettél általa boldogabb. És féltelek…
- Jaj, kedvesem - riadtam fel és tértem magamhoz -, bocsáss meg, és kérlek, hozzuk helyre, de azonnal!
- Ezt már szeretem! - lett jobb kedve azonnal.
Letepertem, meglovagoltam, és ragyogtam is, de őszintén, mert bizony itt van ez a klassz férfi, akit szeretek, és nem szabad szomorúvá tennem, mert boldogságot érdemel.
Ezután is sűrűn találkoztunk, és amikor csak tehettük, szeretkeztünk. Variáltuk a pózokat, incselkedtünk egymással, játszottunk, és gyönyörű volt ez az élet. Egon megkönnyebbült, hogy mégse ragaszkodtam a szüreti bemutatáshoz, azt mondta, ráérünk még azzal az apai bemutatkozással.
Zsuzsi is teljesen összemelegedett Gyuszkóval, de az otthoniakat még nem avatta be. Nemsokára azonban ideiglenesen elvesztette őt, azaz a srácnak be kellett vonulnia katonának. Ugyanakkor vonult Matyi meg Palkó is, és ekkortájt szerelt le Ferkó. Palkóval egyszer összetalálkoztam az utcán, motyogott valami köszönésfélét, és ment tovább. Így a jó, nyugtáztam magamban.
November 7-én Pistapapával mentünk valahová.
- Nézd, Kamilla, alapkőletétel van éppen. Ide, a Pocsolyásra egy egész lakótelepet fognak felépíteni, legalábbis úgy tudom. A te korosztályod majd itt fog lakni, élni.
- Én nem szeretnék lakótelepen élni - árultam el. - Hiányozna az udvar, az állatok, a kert, a tér, ami körülvesz, ami a lakáson túl az otthonom része.
- Megértelek, és biztos is voltam benne, hogy ezt fogod mondani.
- Szeretlek, Pistapapa.
- Én is szeretlek, Kamillám.
E napok egyikében megjelent Buda az áruházban.
- Szia, Kamilla.
- Szia… Buda…
- Nem gyógyult meg...
Megnéztem az arcát, már nyoma sem volt a sérülésnek.
- Nem látom már... begyógyult szépen - simítottam meg a seb hűlt helyét.
- Nem arról beszélek. Itt... itt van a sérülés, belül - és a szívére bökött.
- A szívedről beszélsz?
- Igen... nincs ott... elrabolta valaki... fájdalom van a helyén.
Jaj nekem… most mit mondjak? Egyáltalán... arról van szó, amire gondolok? Szerelmes belém? Ha igen... mi lesz most, hiszen Egon a szerelmem, a kedvesem. Utasítsam el ezt a különleges, nagyszerű fiút? Ó, hiszen annyiszor gondoltam rá, mióta történt az az eset...
- Mit jelent ez?
- Beszélni szeretnék veled. Lehet itt és most?
- Inkább, ha végzek... itt sokan figyelik, mit csinálok, kivel beszélgetek...
- Mikor végzel? Háromkor?
- Igen, akkor.
- Várni foglak, a kijárattól kicsit arrább.
- Rendben van...
A fenti korzóra mentünk és lassan lépdeltünk egymás mellett. Nem mondta el, amit ígért, én is hallgattam. Nagyon kellemes volt ez a séta. Végül megálltam és a szemébe néztem.
- Beszélj... az elrabolt szívedről...
Nagy levegőt vett.
- Attól a pillanattól kezdve, hogy hozzám értél a zsebkendőddel, szerelmes vagyok beléd... veled álmodom... Mindig rád gondolok... Megcsókoltál akkor ... és azóta éget ott... csodálatosan éget... Nem találom a helyem... rettenetesen hiányzol...
Nem is tudom, mi játszódott le bennem. Meg se tudtam szólalni. Fogalmam se volt, mit mondhatnék ennek a kedves srácnak. Hallgattam és néztem az arcát. Milyen szép arc... meleg szemek... és ott az ajka, aminek a szélét megcsókoltam... és jó lenne most felrepülni az égbe, így, kettesben, egymás arcát nézve...
- Mit szeretnél? - hallottam a kérdést, és csodálkoztam nagyon, mert a szája meg se mozdult.
Hamarosan rájöttem, én voltam, aki ezt kérdezte. Mert jött a válasz. Egy gyönyörű, szívmelengető, az eddigi mondanivalóját igazoló válasz.
- Téged...
Csak álltam és nem mozdultam, nem szóltam. Megcsókolta a számat. Rövid csók volt, de csodálatos. Végül kézen fogott és megindultunk valamerre. Elmondhatatlanul jó volt így.
- Kimegyünk a kilátóhoz, a Duna-partra. Akarod?
Bólintottam.
Szó nélkül mentünk, fogtuk egymás kezét, nem láttam senkit és semmit útközben, csak éreztem, hogy minden olyan tökéletes. Néha egymásra néztünk, akkor viszont már láttam... mosolyt láttam és boldogságot ezen a kedves arcon, a szemében ragyogást, a szíve ragyogását.
- A szíved... nem veszett el... nálam van... az én szívemben.
Nem kerestem ezeket a szavakat, csak úgy jöttek... maguktól…
Megálltunk. Átölelt és magához szorított. Így álltunk ott, valahol a Ostorfásnak nevezett részen vagy valahol máshol, és nem volt csók, nem volt semmi más, csak az ölelés, amiben annyira a helyemen éreztem magam, mint még talán soha.
