A versek  Kasza Béla bajai költő nevének feltüntetése mellett nonprofit céllal szabadon után-közölhetők!  A prózákból csak idézetek!
 

 


 
 

 

Farkasok kedvese 5. fejezet: AZ ATYA KEDVENCEKÉNT

Ahogy közeledett a szeptember, egyre kedvetlenebb lettem. Nem amiatt, hogy megint iskolába kell mennem heti hat napon át, hanem a vakáció hatalmas szabadságát sajnáltam. Viszont két nap alatt visszaszoktam az iskolás létbe, főleg, miután megszűnt a délutánosság, és csak délelőtt volt tanítás minden osztálynak. Azaz Zsuzsival együtt mehettünk reggelente, és a tanítás végeztével együtt is jöttünk haza, még ha maradtunk is külön osztályban.

 

- Hittanra is fogsz járni - mondta Anyu. - Pár hónapon át fog tartani, aztán tavasszal első áldozó leszel, utána nemsokára bérmálkozni is fogsz. 

- Te is jártál? - kérdeztem. 

- Természetesen. Tudhatnád, kislányom, láttad is az elsőáldozós fényképemet. Mindig megdicsérted, hogy milyen szép ruhám volt.

- Jaj, igen, az a fehér! Nekem is lesz olyan? - lelkesültem azonnal.

- Nem csak hogy olyan lesz a tiéd, hanem ugyanaz lesz a te elsőáldozós ruhácskád, amit én viseltem arra az alkalomra.

Erre aztán a nyakába ugrottam és nagyon megöleltem őt.

 

Másodikosként is jó tanuló voltam, ráadásul élveztem is a tanulást. Hittanra mi, lányok az oratóriumba jártunk, a fiúk meg a sekrestyébe. A két helyiség között volt a templom szentélyrésze. Mindig a templomon át közlekedtünk, s énnekem nagyon tetszett, hogy miután belépéskor is keresztet vetettünk és térdet hajtottunk, az oltár előtt megismételtük ezeket. Azután léptünk az oktatási helyiségbe. A korábbi karácsonyi csalódásom tapasztalatán részben átlépve szófogadó érdeklődéssel fordultam a hittan felé.

A hitoktató bácsi, Kálmán atya nagyon kedves ember volt, szerette a gyerekeket. Sokat mesélt egy kislányról, akit Franciskának hívtak. E történetek alapján tanított minket, meg volt egy könyvünk is, a Bibliai történetek, meg egy Katekizmus című könyvet is sokszor használtunk. Tanulni is kellett, mégpedig az imádságokat. Miatyánk, Üdvözlégy és még sok-sok ima. Amikor felmondtunk egy megtanult imát, az atya megdicsért minket. Engem mindig megsimogatott, megáldott, és keresztet is rajzolt a homlokomra.

- Édes kis Copfocskám - mondta ilyenkor.

Igen! Sokszor viseltem copfot, anyukám ragaszkodott ehhez, Teri mama úgyszintén. Csak néha volt más frizurám. Lófarok vagy egyes fonat. Nyaranként persze sokszor csak úgy lógott a hajam, illetve szállt, szinte lobogott, amikor futottam.

- Mint a nyúl, olyan gyors ez a leány - mondták a felnőttek.

Az atya nem volt öreg, Anyu azt mondta, lányos arcú fiatalember. Említettem a kedvességét, szerettem is, de egyszer nagyot csalódtam benne. Úgy tudtam, a Hiszekegyet kellett megtanulni arra a napra. Közben nem, hanem az Úrangyalát. Ezért aztán, merthogy abból készültem, el is mondtam a Hiszekegyet, az Úrangyala meg megmaradt a következő alkalomra. Akkor, amikor egy gyerek felmondta az utolsó imát is, a dicséret mellé ajándékot is kapott. Amikor én elértem ezt, nem kaptam semmit. Nem értettem, de hallgattam. A legközelebbi alkalommal mégiscsak rákérdeztem:

- Tisztelendő bácsi! Én már az összes imát felmondtam és nem kaptam semmit...

- Nem, kicsi Copfocska, még nem mondtad fel. A Hiszekeggyel tartozol még.

Erre nem tudtam szóhoz jutni, annyira fájt. Hiszen én felmondtam a múltkor, mégpedig elsőként, mert korábban tanultam meg, mint a többiek. 

Zsuzsi felállt mellettem, szólt volna valamit, de én zokogva a nyakába borultam.

Kálmán atya odajött, felemelt, egy kicsit a karjaiban tartott, erre abbahagytam a sírást.

- Elhiszem neked, kicsi leányka - mondta. - De szeretném, ha most megint felmondanád a Hiszekegyet.

Akadozva ugyan, hiszen feldúlt voltam, de eleget tettem a feladatnak. Erre aztán kaptam egy szentképet.

- Ez lesz mostantól a könyvjelzőm - jelentettem ki. - Köszönöm szépen.

Amikor vége volt az aznapi hittanórának, mindenki indult hazafelé. Zsuzsival már éppen elköszöntünk, ki is léptünk az oratóriumból, meghajtottuk a térdünket az oltár előtt, elindultunk a főbejárat felé, amikor utánam szólt az atya.

- Kamilla, gyere vissza egy percre! 

Visszamentem.

- Várj meg itt, azonnal jövök! 

Kiment a sekrestyén keresztül az utcára, majd átment a plébániára. Két perc múlva vissza is tért.

- A szentképen kívül kapsz még egy ajándékot tőlem. Nézd csak... remélem, tetszik - és egy nyakláncot akasztott a nyakamba. 

Hosszan lelógott, egészen a combomig. Megnéztem a medálját. Egy szív volt, amiből egy kereszt emelkedett ki.

- Viseld egészséggel, szeretettel adom.

Megköszöntem, és aztán, mert  a barátnőm természetesen megvárt, együtt siettünk haza.

 

Havas volt a tél, hideg is, néha a szám elé is sálat kellett tenni. Az iskolában volt egy-két nap, amikor szénszünet címen nem volt tanítás. Tavasszal megtörtént  az elsőáldozásom. Saját ruhám volt, nem Anyáét viseltem. A paplakban ünnepi asztalt terítettek nekünk, kuglófot kaptunk meg kakaót. Nemsokára a bérmálás is megtörtént, a későbbi érsek úr végezte, és csodálkoztam, hogy Pistapapa Jóskának szólította, amikor kettesben beszélgettek.

Megvolt a kisdobossá avatásom is / két évre rá úttörő lettem /, és olyan különös volt az, hogy mindannyian egyforma ruhában voltunk. Fehér ingben és sötétkék szoknyában. Igaz, volt akinek rakott szoknya, volt akinek nem rakott. A fiúk persze sötét nadrágban voltak. Az évnyitón még és elsőben az évzárón is ünneplőben voltunk ugyan, de az nem volt ennyire egységes ruházat. Az első kisdobos őrsgyűlésen, ami az Úttörőházban történt, kiválasztották a nótafákat és a mókamestereket.

- Énekelj valamit! - mondta a foglalkozás vezetője.

Elkezdtem énekelni.

- Elég! - szólt rám. - Ez vicc... igaz? Hogy egy ilyen szép kislány ne tudjon énekelni... - de azonnal felragyogott az arca.  - Ha vicc, ha nem vicc, mókamester leszel és punktum!

Így lettem mókamester.

 

Volt még két különös pillanata annak a tavasznak. Az egyik az, hogy közvetlenül az elsőáldozás előtti héten, éppen indultam a templomba hittanra, amikor a postás bácsi a kezembe nyomott egy levelet.

- A templomba mégy, ugye kislányom?

- Igen.

- Akkor elvinnéd ezt a levelet Kálmán atyának? Köszönöm, ha megteszed.

- Igen. 

Elolvastam a címzést. Farkas Kálmán, helyben. A feladó Hegedűs Hugó volt, aki később az edzőm lett.

- Szívesen! - kiáltottam kissé megkésve, mert a postás már messze járt.

A másik meg az, hogy bár korábban is elvitt Apa a május elsejei felvonulásokra, ez az idei tetszett a legjobban. Lehet, egy kislánynak nem illik ilyennel dicsekednie, de először ittam sört és nagyon ízlett. Ennek ellenére sosem vált belőlem sörivó, és egyébként sem tudtam megszeretni az alkoholos italokat.

 

 

Farkasok kedvese 5. fejezet: AZ ATYA KEDVENCEKÉNT hozzászólásai

Szólj hozzá

0.003 mp