Farkasok kedvese 52. fejezet: MOHASZEDÉS VISEGRÁDON
Anyáék nem örültek Gábornak.
- Nagyon idős hozzád, kislányom - mondták szomorúan, de enyhe bosszúságot is éreztem a hangjukban.
- Anya és Apa, szeretem őt és ő is szeret engem. Köszönöm, hogy megértitek ezt és elfogadjátok őt.
Május legelején megnyílt a cég új, még nagyobb áruháza két utcával arrébb. Azt mondták róla, ez a Duna-Tisza közének első vidéki áruháza, ami mozgólépcsővel lett felszerelve. Én is odakerültem dolgozni.
Ebben a hónapban esküvőre utaztunk Kecskemétre. Andrist pár héttel előtte odahelyezték, Csillával így kecskemétiek lettek. Ott volt az esküvőjük is, nem a lány falujában. A trónörököst decemberre várták...
Szép volt a szertartás, szintén csak polgári. Szép volt Andris is, és hát a menyasszonya szintén.
- Szép pár vagytok! - öleltem meg mindkettőjüket.
Csilla családjából csak az örömapa volt ott, ugyanis mindenki más már meghalt korábban... Ő is elég idős ember volt már... Viszont Csilla ismerősei közül sokan jöttek el.
Jó volt Zsuzsival táncolni... Ugyanis az esküvői ebéden élőzene szólt, igaz, senki sem táncolt egészen addig, amíg Zsuzsit fel nem kértem... Erre aztán jöttek mások is. Imre és Gábor két perc múlva lekértek minket egymástól, így aztán mindketten a saját kedvesünket ölelhettük szelíd, lassú tánc közben. Később a zene és minden más is mulatóssá vált, mulattunk hát egy kicsit. A szüleim is táncoltak.
Ekkor mondtam el Gábornak, hogy nem kizárt, meddő vagyok.
- Ki mondta?
- Senki. De elég sok olyan dolog történt velem, aminek eredménye az áldott állapot lehetett volna... de nem lett.
- Ez még nem jelenti azt. Majd velem! Meglásd, én csinálok neked olyan gyereket, hogy csak na!
- És ha mégiscsak meddő vagyok?
- Nekem mindenképpen kellesz, édes...
Ez nagyon jólesett.
- Kamilla, szívem! Valamit még mindig nem mondtam el, pedig már száz napja szeretlek. De nem hallgatok róla tovább...
- Miről van szó? Nagyon rossz lesz, ha megtudom?
- Remélem nem. A múltam következménye...
Eszembe jutott, hogy akkor változott meg minden Budával, amikor elmondtam neki Egont a múltamból. De mindjárt az is eszembe jutott, hogy ez nem is igaz, merthogy akkor már találkozgatott azzal az Anitával.
- Ne félj, Gábor, a múltadra nem leszek féltékeny.
- Akkor jó. Szóval... van egy kislányom, Magdika... Gizitől, a volt nejemtől, róla már beszéltem.
Megkönnyebbültem. Egy kislány? Az nagyon édes lehet...
- Biztosan nagyon aranyos... és szereti az apukáját.
- Igen, szeretjük egymást. Már hatéves. Ősszel iskolás lesz. Majd lehozom hozzád is a nyáron.
- Örülök, kedvesem. Máris szeretem a kislányodat - doromboltam a páromhoz bújva.
Késő délután kimentünk a temetőbe, virágot tettem Géza sírjára. Sírtam egy sort.
- Biztosan jó testvéred volt - mondtam Gábort átölelve.
- Igen, nagyon jó testvér... Mindig számíthattam rá, de főleg kiskoromban. Kilenc évvel vagyok fiatalabb nála.
- Most harminchat vagy?
- Igen.
A megboldogult Géza, azaz most már a fiai, Zoltán és Tibor házához is elmentünk.
- Itt alszunk, nem baj? Már nem megyünk át Szolnokra. Van kulcsom ide nekem is. Zoltán most Szegeden él, Tibor meg jelenleg Pesten tölt pár napot. A sógornőm pedig visszament az anyjához.
- Ahogy akarod, édesem.
Együtt fürödtünk a kádban. Aranyos, izgalmas testi játékokat játszottunk.
- Nem lehet betelni veled, Kamilla...
- Veled sem, édesem...
- Akkor ne is tegyük... ne teljünk be egymással, rendben?
- Rendben, édes farkasom, egyetlen Gáborom.
Az ágyban folytattuk a szerelmeskedést. Semmiben sem találtunk hibát.
- Kamilla, szívem! Valamiről tudok... a múltadról van szó...
- Ne ijesztgess, nagyon kérlek! - mondtam és félelem támadt bennem.
- Ne félj, kicsim, semmi baj nincsen. Szeretlek és ez így is marad. Csak szeretném, ha tudnád... hogy Géza... elmondta, hogy két gyönyörűséges alkalommal...
- Lefeküdtem vele! Igen, megtörtént a dolog, igazat mondott!
- Nyugi, édeske... semmi baj... Én sem vagyok féltékeny a múltadra. Mindenkinek van múltja. A bátyám megtisztelt a bizalmával, és nagy-nagy örömében elmesélte, hogy övé volt a világ legcsodálatosabb lánya. És azt is mondta, élete legszebb óráit neked köszönheti.
- Mióta tudod? Tudtad azonnal, amikor bemutatkoztunk egymásnak?
- Nem. Géza nem mondott nevet, csak azt, hogy hol történt meg vele ez a csoda, hogy találkozott egy gyönyörűséges fiatal lánnyal, akivel összebújt. Akkor gondoltam arra, hogy te lehetsz, amikor elmondtad, hogy ismered őt és kijöttek a könnyeid a halálhírére... ekkor kapcsoltam, hogy az a csodálatos lány te voltál...
- Nem baj?
- Dehogy! Miért is lenne? Engem is elbűvöltél. Bárkit elbűvölsz. Egyszerűen elbűvölő vagy.
- Akkor jó... nem szeretnélek elveszíteni.
- Én sem téged, édeske.
Hallgattunk egy kicsit, majd kijött belőlem még valami.
- Gábor, van még.. amit itt említek meg. Ide kapcsolódik...
- Mondjad, gyönyörű Kamillám!
- Géza mellett, illetve előtte még... Zoltán is... Farkas Zoltán, az unokaöcséd is...
- Mondd csak tovább... elbűvölted őt is?
- Volt köztünk egy ... flörtnek nevezném...
- Lefeküdtetek?
- Nem. Simogatások voltak csak, ilyesmik... csók...
- Nem bűn, kicsim. Az a fő, hogy most az enyém vagy. Mert megállapodtál, igaz?
- Igen, amíg kellek neked, a tiéd vagyok...
- Egyezzünk meg... ideiglenesen... úgy ötven-hatvan évben. Utána akár meg is hosszabbíthatjuk, ha mindketten azt szeretnénk. Jó?
- Jó - mondtam örömmel és megnyugodva.
Gábor nagyon szeret. Erre van szükségem. Isten tartson meg minket egymásnak így, ahogy most vagyunk.
- Akkor most alszunk azonnal, vagy szóba jöhet egy... szédületes izé... ölelés? - tettem fel a kérdést.
- Szóba jöhet - súgta szerelmesen az én drága farkasom. - Veled mindig és minden jó szóba jöhet, édeske... Erről szól az életem.
Június közepén nyaralni mentünk Visegrádra. Csavarogtunk, kirándultunk, sétáltunk, üldögéltünk a Duna-parton.
- Mielőtt hazautazunk, feladok neked itt egy palackpostát. Azaz a Dunába dobok egy palackot, benne egy levéllel - mondtam lelkesen. - Két és fél, de inkább három nap alatt leúszik Dunaangyalosig. Úgy tudom.
- Az jó lesz, kicsim. Bár félő, hogy elakad valahol... ilyen hosszú út alatt.
- Akkor is elküldöm...
- Köszönöm, édeske.
- Gábor, szeretkeztél már várban?
- Nem, még nem.
- Én sem...
- Mit akarsz ezzel mondani, kicsim?
- Tudod te azt jól! - és már nevettünk is, már csókolta pólóstól a cicimet, már nyúlt a szoknyám alá.
- Szívem, nem is a várban vagyunk most... Ez itt a vízpart, a Duna folyam partja, és a kompról már minket néznek...
- Hadd nézzenek! Gyere, menjünk a várba! - és máris húzott magával.
Két nappal előtte már megnéztük a várat, de nem figyeltük meg ilyen szempontból. Sajnos egy ekkora várban sehol egy olyan hely, ahol félrevonulhattunk volna egy édes testi csatlakozásra. Így hát fentről is jól megbámultuk a Dunát, gyönyörködtünk a tájban. Viszont lefelé menve találtunk olyan helyet a fák takarásában, ahol meg tudtuk valósítani, amit akartunk. Csináltuk úgy is, ezt én javasoltam, ugyanis ezt a játékot /is/ nagyon szerettem, hogy a párom háttal egy nagy fának támaszkodva a tenyerében tartotta a popsimat, én meg a lábaimmal a fatörzsön szabályoztam, mennyire engedem magamba.... És összejött a csoda ebben a körülményesnek mondható helyzetben is, mert ügyesek voltunk, és mert senki sem zavart meg minket. Igaz, egy autó megállt a közvetlen közelben, de dolga végeztével el is ment, nem kezdett el felfedező utakat tenni a fák közt. És csináltuk úgy is, hogy egy másik fánál törzsdöntésben mohát szedtem a fatörzs alsó részéről, miközben az én kedvesem megragadva a csípőmet szépséges táncot járt bennem. És ekkor, de már korábbi alkalmakkor is, amióta Gáborral voltam, teljesen egyértelművé vált előttem, hogy valójában nekem az egész aktus alatt csúcsérzésem van...
