Farkasok kedvese 6. fejezet: SÓDER, SÓDER, A LÁBAM ALATT
A nyár megint csodás volt, de hát milyen is lett volna!? Zsuzsi és én annyit játszottunk, amennyit csak akartunk és tudtunk. Közben azért voltak feladataink időnként. A kertben virágokkal bíbelődtünk meg zöldségekkel, de ez nagy kedvünkre is volt. Boltba jártunk, a közkútra vízért, a tejcsarnokba tejért küldtek. Az otthoni kút vizét csak fürdésre, mosásra meg locsolásra használtuk, ivásra, főzésre nem.
Filmforgatás is volt a városban, arra is jártunk bámészkodni. Nekem az is megadatott, hogy miután Anyu odaküldött a szálloda teraszán üldögélő két színészhez autogramért, attól fogva Bara Margit és Darvas Iván aláírását tudhattam magaménak egy kockás füzetlapon. Egy főtéri fiákeres jelenetet sokszor elpróbáltak, mire aztán megszületett az igazi.
- Ez volt a legjobb, Lacikám! - kiáltotta akkor valaki, talán a rendező vagy az operatőr.
Három évvel később újra filmet forgattak nálunk, akkor is elmentünk nézelődni. Mensáros László jelenetére jól emlékszem, a múzeum mögötti kis közben, ahol a tüdőgondozó volt, ott történt az említett jelenet felvétele. A filmforgatások mellett van emlékem a főtéren felállított sátorban látott kipreparált bálnáról, aminek a fogazata olyan volt, mintha egy óriási kefe lenne; valamint egy ugyancsak itt, a téren bemutatott produkcióról, ami arról szólt, hogy egy hatalmas hengerben motorozott az artista, miközben mögötte a hátsó ülésen egy igazi oroszlán ült.
Ősszel megint elérkezett az iskolai évkezdés, immár harmadikosok lettünk, majd negyedikesek és így tovább. Még mindig jó tanuló voltam, és Zsuzsi sem maradt el tőlem. Énekben jobb is volt nálam. De nem akarom az iskolás éveket ilyen bő lére engedve elmesélni, hiszen nem ezt ígértem, hanem a szerelmeim történetét. Annyit még az iskoláról, hogy hatodikban még jó tanuló voltam, azután sokat rontottam. Olyannyira, hogy el is ment a kedvem a továbbtanulástól. Hetedikben és nyolcadikban épphogy négyes átlagom lett, végül szakmunkásképzőbe jelentkeztem, ruházati eladónak. Ez nagyon szimpatikus volt számomra, hiszen foglalkozhatom a divattal, ami ekkor már nagyon is érdekelt. Zsuzsi végig jó tanuló maradt, és általános iskola után gimnáziumba ment.
Amit ezekből az évekből mégiscsak megemlítek, az a cotillioni bál, talán 1964 tavaszán, az 1966-os angliai labdarúgó világbajnokság, valamint az 1967-es balatoni táborozásom.
Wolf Andris, Zsuzsi bátyja tánciskolába járt, és a tánciskola végén rendeztek egy nagy bált. Ezt hívták cotillioni bálnak. A lányok és fiúk ragyogó ruhákba öltöztek, és szinte mindenki táncolt mindenkivel, nekem legalábbis úgy tűnt. Ott voltak a családtagok, ismerősök, így kerültem oda én is. Arra emlékszem, hogy a lányok a tánc után cigarettát adtak a fiúknak, kinek öt szálat, kinek tízet, kinek többet vagy kevesebbet. Többnyire nem darabonként számolták a markukba, hanem létrát készítve a cigarettaszálakból, meg más formát is. Így értékelték a partnerrel való táncélményt. Cserébe a fiúk is adtak valamit, de ma már sehogy sem jut eszembe, hogy mit is. Képeslapot? Papírszalvétát? Sajnos nem tudom már...
Andrisnak nagy sikere volt, rengeteg cigarettát kapott, igaz, nem ő lett a bálkirály. Viszont ami igazán megmaradt bennem, hogy egy röpke pihenő idején megsimogatta a hajamat és igen kedveset mondott nekem.
- Kamilla, te vagy itt a legszebb lány. Kár, hogy nem vagy pár évvel idősebb.
Udvarol nekem, áradt szét bennem a jó érzés... már kilencéves voltam, tudtam, hogy mi is az, és egyáltalán nem kételkedtem a bók őszinteségében.
Azt hiszem, a bál legvégén táncolták a cotillion-táncot.
A tavasz legvégén pedig Pistapapa biciklit vett nekem, és egy hét alatt ő meg Apa meg is tanítottak biciklizni.
Az 1966-os foci világbajnokság magyar-brazil meccsét nem közvetítette a magyar televízió, de a jugó tv igen. Azon néztük a kertszomszédnál Apával, Pistapapával meg János nagyapával, közben a Szepesi rádióközvetítését hallgattuk. Én még addig sosem izgultam ennyire sportközvetítés alatt, és azóta se. Otthon nagy örömmel ugrottam Teri mama nyakába.
- Győztünk három-egyre!
- Az jó, kislányom - felelte szelíden. - Én is figyelem a labdarúgás eseményeit, talán értek is hozzá. Csak azt nem tudom még mindig, hogy ki az a Reál Margit.
Amikor kijártam a hatodikat, életemben először ekkor voltam távol a szüleimtől. Úttörőtáborba jelentkeztem az egész család nagy biztatására, hadd lássam végre én is azt a csodálatos Balatont. Egy hónappal az indulás előtt orvosi vizsgára kellett menni, de mi ezt valahogy elfelejtettük...
- Nem baj, nincs veszve semmi - nyugtatott meg az osztályfőnököm -, úgyis lesz még egy orvosi vizsga pár nappal az indulás előtt.
- Na, kislány, ha nem múlik el holnapra, nem jöhetsz, sajnos - mondta az orvos.
Másnap nagy drukkal a szívemben mértem a lázamat a váróteremben, mert kiadták a rendelőből a lázmérőt, hogy addig is másokat vizsgáljanak. Többször kihúztam, nehogy megint túlmelegedjék a hónom alatt... Nem is lett baj, megkaptam az egészségügyi engedélyt.
Kora reggel indultunk a vonattal azon a szép augusztusi napon, de csak a délután közepére érkeztünk Fonyódra. Nem a távolság miatt, hanem mert többször is át kellett szállni és eközben órákat várakozni a csatlakozásra. A tábor közvetlenül a vízparton volt. Elhelyezkedtünk a katonai sátrakban. Mi négyen voltunk, négy lány. Sajnáltam, hogy Zsuzsi nem jött el, de éppen akkor családi nyaralásra mentek Budapestre. Azt a három lányt ismertem az iskolából, az egyik osztálytársam is volt.
Nagyon tetszett a táj, a balatoni fürdőzés, a táborélet. Főleg az esti programot élveztem nagyon. Sóderoztunk. Ez egy társasági játék. Nagy kört alkotnak a résztvevők, és a körön belül is van jó néhány gyerek. Forog a kör, száll az ének: Ég a gyertya ég, el ne aludjék, aki lángot látni akar mind leguggoljék. Ekkor a körön belül lévők párt választanak maguknak a körben állók közül, aztán tenyér összeütögetés közben folytatódik az éneklés: Sóder, sóder, a lábam alatt / galambom /, aki itt a legszebb, tőlem csókot kap.
És megtörténik a csók... Micsoda remek szórakozás! Egyszerűen imádtam és boldoggá tett. Bőven elmúltam tizenkét éves ekkor, és már előtte is megtapasztaltam, hogy tetszem a fiúknak. Ki is használtam. Aki igazán kedves volt és jóképű, azt nem hagytam ki. Kornélt sem, bár ő nem igazán tetszett, ellenben nagyon határozott volt és következetesen mindig csak engem választott. Még házasságról is beszélt, hogy majd ő meg én... Erre persze nem mondtam semmit, de még véletlenül sem bántam vele mostohán. Megjutalmaztam az irántam való rajongásáért. Hárman elkérték a címemet is / ők másik iskolába jártak /, és az egyik írt is levelet pár alkalommal, de sosem találkoztunk.
