Ahol tapsolni fognak a nyírfák 1. fejezet: COPFOK A MÚLTBÓL
Fürdőköntösben jött ki, a kezemért nyúlt és bevezetett egy szobába.
- Ez az én szobám. Ide képzeltem el azt, hogy te meg én… - mondta izgatott suttogással. - Most kettesben vagyunk. Biztonságban.
Jobb keze középső ujjával a számat simogatta, balkezével a nadrágomhoz nyúlt.
- Dani, akarlak téged, és jár is nekünk az összebújás… szeress engem most nagyon… Semmi se számít, csak ez, hogy mi ketten… gyere… vetkőzz…
Remegtem. Vetkőztetni kezdett… közben levette a köntösét és ott állt gyönyörű meztelenségével, így hajladozott, miközben rólam szedte le a ruhákat… Tétova, reszkető csókokat váltottunk. Hagytam, hogy azután az ágyhoz húzzon és oda magával rántson. És akkor már úgy csókoltuk egymást, ahogyan mi ketten szoktuk, és összegabalyodott a meztelen testünk, és ebben a földönkívüli lázban, izgalomban egyszer csak megnyílt egy új, szédületesen édes világ, egy olyan érzéssel, amilyenhez foghatót még nem tapasztaltam. Ritmussá váltunk, közös ritmussá, mi voltunk az egész világ és ez az egymást gyötrő és dédelgető ritmus, ami eggyé tett minket teljesen, és olyan öröm töltött el, hogy nem fért belém. Kiömlött a számból, a szívemből, a hallgatásomból, a hangomból, a gyönyörömből és az ő forróságából, ami szétrobbantott, elolvasztott…
De nem, mégsem ezzel, hanem egy három hónappal korábbi családi eseménnyel kezdem a történetemet, hisz az előbb említett csodának voltak bizony előzményei.
Télutó volt éppen. Szerettem. Szerettem mindig. Ilyenkor már érezni a közelgő tavaszt. A tavasz pedig bármit hozhat. Bármi jót. És nekem, ahogyan mindenki másnak is, a jóra van szükségem.
Valójában ezt nem is nevezhettük télutónak, mert nagyon enyhe volt az idő, nem volt se hó, se hideg. Ez már szinte a tavaszt jelentette február közepe táján is.
A szomszédban voltam, Zombori Farkasnál, a kakasokban gyönyörködtünk. Zombi bá kedvtelése a baromfival való foglalkozás, ezt tartja a legszebb madárnak, de még a legszebb állatnak is. A kakast, a házityúk hímjét. Egyetértek vele, már egészen kicsi koromtól fogva híve vagyok a gyönyörű tollú kakasoknak, és figyelem a baromfiudvar mindennapi életét. Vannak saját példányaim is, otthon három, Wolf papáéknál kettő. Zombi bát is úgy ismertem meg, hogy két és féléves koromban betévedtem hozzá a nyitott kapun át, és ott rátaláltam a baromfiudvarra. Zombi bá akkoriban költözött a szomszédunkba, maga mögött hagyva a nagyvárosi életet, ahol a kakasokhoz fűződő rokonszenvét elég körülményesen tudta csak megélni, mert se udvar, se állattartási lehetőség, csupán az egyik közeli faluban tarthatott baromfit egy ismerősénél.
- Eljössz velem a monori madárkiállításra? - kérdezte.
Mit is válaszoljak? Mennék én szívesen, voltunk is már ilyenen együtt, de hétvégére más programot terveztem.
- Bocs, de nem, ezúttal nem megyek el. Ákossal egy nagy erdei csavargásban egyeztünk meg, és alighanem lesz velünk egy-két lány is.
- Értem - mondta különös hangsúllyal. - Én is a lányokat választanám. Ámde akkor mondd meg, Kenderkirály mellett Cifrát vagy Vörösördögöt vigyem?
- Cifra az különleges, senkinek nincs hozzá hasonló, legalábbis így gondolom - mondtam lelkesen. - Vidd azt, Zombi bá!
- Tudtam, hogy Cifrát választod - nyugtázta elégedetten. - Szeretem, hogy olyan megbízható vagy. És tudod, Dani fiam, ilyenkor sajnálom, hogy nekem nincs gyerekem.
- Hát találj ki valamit! - mondtam nagy bölcsen. - Például mondd el ezt Dórának is! Ő segítségedre lehet - javasoltam, és jókedvűen indultam haza.
Egy perc alatt hazaértem, hisz csak háromháznyit kellett mennem. Ugyanis az Ábrándos utca harmincban lakunk, Zombi bá meg a harminchat alatt. A legszebb városban, Dunaangyalosban.
Anya és Anna mama már meg is terítettek az ünnepi ebédhez. Dédpapa ma nyolcvanéves. Két évvel ezelőtt még három dédszülőm is volt, de mára már csak egy maradt. Ő, az ünnepelt, név szerint Rumianek János ült az asztalfőn, körülötte az egész család. Anyai nagyszüleim, Kiskovács Gyula és Rumianek Anna, illetve apai részről Wolf László és Szabó Margit. Anya, az én csodálatos anyukám, Kiskovács Kamilla, és Apa, az én remek édesapám, Wolf András. Nővérkém, Hajnalka, és hugicám, Annácska. De ezzel még nincs vége. Zsuzsi nagynénim, aki Apa húga, az ő férje, azaz Pesti Imre, meg a gyerekeik, Lackó és a kicsi Zsuzsika, aki még nem is óvodás. Hajnalka másodikos a gimiben, ahol én, Wolf Dániel elsőbe járok, Annácska pedig tízéves. Lackó unokatesónk szintén tíz, mindketten negyedikesek. A kicsi leány meg nemsokára lesz hároméves.
A felnőttek közül mindenki többmondatos köszöntőt mondott, közülük Anyuka eresztette a legbővebb lére a szívéből szóló gondolatait, jókívánságait. A gyerekek közül nem is volt mindenkinek igazi dédpapája az ünnepelt, de azért annak tekintette.
- Isten éltessen, Dédpapa, boldog születésnapot - mondtuk mindannyian.
- Szeretlek, Dédpapa - én ezt is hozzátettem.
Saját termésű bort ittak, akik szerették a bort, vagyis Dédpapa, Gyula nagyapa, Laci nagyapa, Imre bácsi, és még Anya is. Anya csak azért, mert tudta, Dédpapának ez, mármint hogy Anya is igyon bort, fontos volt. Apa is szerette régebben, de amióta borosan volt egy kerékpáros balesete, azóta egyetlen kortyot sem ivott. A szőlőt még a másik dédapám vette, aztán Gyula papa örökölte. Dédpapa még mindig képes kibiciklizni oda és dolgozni is. Mi, többiek szódát és szörpöt ittunk. S hogy miért is volt fontos Dédpapának az, hogy Anya bort igyon? Mert volt egy közös nagy kalandjuk valamikor régen, amikor Anya még kislány volt. A szőlőben a másik dédpapámmal hármasban twisteltek, nevettek, mulattak, miután Anyával, Kamilla nevű kamasz lányunokájukkal meghúzatták a pálinkás butykost.
Mi mindig itt laktunk, egymás mellett. A mi házunk a Rumianek-ház, mellettünk a Kiskovács-ház, azután a Wolf-ház. Apa éveken át élt és dolgozott más városban katonaként, és Zsuzsi néni is Budapesten tanult és aztán ott is kezdett el dolgozni, tanítani, de öt évvel ezelőtt hazajött családostól. Imre bácsi tősgyökeres fővárosi volt, amíg Zsuzsi néni rá nem beszélte, költözzenek le, a mi gyönyörű városunkba. Zsuzsika már itt született. A családunk összetartó, bár állítólag ez ma már nem divat, nem szokás. Amikor iskolássá lettem, meglepett, hogy nem csak összetartozás létezik egy közösségben, hanem széthúzás is. De megtanultam, hogyan kezeljem, miközben kijártam az általános iskolát.
- Kijártam az általános sulit, úgy is mondhatnám, kijártam az élet iskoláját, és most már gimnazista vagyok. Vagy az élet iskoláját mégsem jártam ki? - mondtam, erre mindenki nevetett a családban, igaz, kedves szeretettel tette ezt.
- Az élet iskoláját sosem járjuk ki, hanem mindörökké csak járjuk ezt a nehéz, de azért szépséges iskolát - súgta Anya a fülembe akkor, és közben megölelt, megcsókolt.
Én pedig megsúgtam neki, hogy csupán viccnek szántam, annyira nem vagyok naiv, hogy úgy is gondoljam.
Elmondom, mi volt az ünnepi menü. Gyula papa három vadnyulat hozott valahonnan, és Anya meg Anna mama abból készített sültet vadas szósszal és zsemlegombóccal. Saját eltevésű ecetes zeller- és céklasalátával került az asztalra. Utána dundikifli édesen, majd torta, mégpedig egy ünnepi dobos, meg két puncsos is.
Nemrég volt Annácska szülinapja is. Ragyogott, eleven volt, élvezte az ünneplést. Megkapta az ajándékokat, éppen vidáman jártatta az édes kis száját, amikor Anna mama, akit észre se vettünk, hogy közben átment az ő lakrészükbe, onnan visszajőve megállt unokája mögött és fél-rövid hajába belekötött két copfot.
- Mi az? - kérdezte Gyula papa.
- Kamilla haja - fakadt sírva a nagymamám. - Valamikori... egyszer, amikor levágtuk, akkor én eltettem...
Erre Anya már ugrott is Anna mamához és átölelte. Ő is sírva fakadt. Megható jelenet volt.
- Micsoda parókád van! - suttogta Hajnalka a húgunknak.
- Dögös? - kérdezte a kicsi.
- Gyönyörű, ünnepi póthaj - mondta Margit mama, szintén könnyes szemmel.
Ezúttal, dédpapa szülinapján, Annácska, amikor már a tortánál tartottunk, egyszer csak felugrott az asztaltól és elszaladt, de mindjárt vissza is tért, kezében egy borítékkal.
- Jaj, azt én el is felejtettem odaadni! - mondta Anya.
- Nesze - tette fekete szemű húgom elébem az asztalra, már alaposan összeragacsozva. - Feladó Csalit Annabella - tájékoztatta a többieket is.
- Nem nesze! - szólt rá Anya, miközben megpróbált szúrós szemekkel nézni, amire a kislány el is mosolyodott.
- Jól van - vette kezébe a levelet újból, majd a kezembe nyomta. - Parancsoljon, kedves uram!
- Köszönöm, Kismacsek.
