Ahol tapsolni fognak a nyírfák 10. fejezet: SZIDÓNIA KISASSZONY
Szombat reggel sokáig nyújtózkodtam az ágyban és magamról gondolkodtam. Mennyi minden van már mögöttem, milyen sokat éltem már, és még csak tizenöt éves vagyok. Vagyis csak leszek áprilisban. Szerettem kisgyerek lenni, aztán az általános iskolai időszak szintén tetszett, főleg az utolsó három év. Ötödikben hagytam abba két év után a birkózást, mert meguntam a fülgyűrést meg az izzadt fiútestek fogdosását, de a súlyzós edzés megmaradt, és elkezdtem komolyan futni. Hozzáteszem, azért nem annyira komolyan, hogy feltettem volna rá a jövőmet, de annyira igenis, hogy eredményképpen a legsportosabbak, legegészségesebbek közé számítottam. Hetedikig énekkaros is voltam, de ekkor megváltozott a hangom és talán a hozzáállásom is, ezért az éneklést elhagytam. Kialakultak, illetve felerősödtek bennem a ma is érvényes kedvteléseim, mint a természetjárás, a környezetemet felderítő tudatos csavargás, a vízparton való ücsörgés, ami is a horgászás helyett lett befutó, a bicajozás és a lányok iránti fokozottabb érdeklődés. Hetedikben, évkezdéskor jött Azálea, aki megérintett, mint a többieket is, de talán éppen ezért, mert mindenki körülzsongta őt, én inkább visszavonulót fújtam. Az azt követő nyáron kezdtem a levelezést Annabellával. A nyolcadik osztály évkezdésekor mertem először randira hívni egy lányt, mégpedig a szomszéd utcából Málnás Pannit. Párszor találkoztunk a közeli játszótéren, jókat dumáltunk iskoláról, semmiségekről, egyszer el is mentünk moziba, de nem történt semmi áttörés, és kétszer megvártam őt a sulija előtt és hazakísértem. De aztán abbahagytuk ezt a dolgot, valahogyan nem tudtam, mit is kéne csinálni és hogyan tovább. Meg az is elvette a kedvemet, hogy egy másik srác is képbe került, ezért úgy gondoltam, ha ez megtörténhetett, akkor ő meg én annyira nem kötődünk egymáshoz, így nem sok értelme van ennek az egésznek. Viszont azóta csak most próbálkoztam, vagyis Enci próbálkozott nálam, a jelen pedig Szidónia. Annabella megmaradt nekem a távolban barátként, ahogyan a sport is megmaradt, bár csak saját örömömre csinálom. Mert a mozgás az nem hanyagolható el, mondták már sokan és olvastam is erről szintén nem kevésszer. Ez már hozzám tartozik, az egyéniségemhez, tehát része az életemnek.
Gondoltam, felkelek, de végül is maradtam még heverészve, és Szidin gondolkodtam. Olyan kellemesen izgalmas hatással van rám az, hogy tegnapelőtt megkeresett és úgy váltunk el, találkozni fogunk még, természetesen abból a nemes célból, hogy örüljünk egymásnak. Azt hiszem, valami nagyon klassz dolog van ebben a Szidiben azon felül is, hogy nagyon jól néz ki és hogy megkeresett. Klaudiára és főleg Tinára egyáltalán nem tudtam rámozdulni, holott lányok, csajok, azaz nőneműek, és hormonálisan vagy ösztönösen rájuk kellett volna, hogy mozduljak. Vagy nagyon igényes lennék? Enikő pedig szinte irritált először, de aztán, mert ragaszkodó volt és gyorsan behódoltam a rámenősségének, meg is kedveltem, és talán… Talán ment volna a dolog, felerősödve még a daccal is, hisz az lett az ábra, hogy tiltják tőlem, szóval… de jött Szidónia, és ez a tény segített nemet mondanom Enikőnek. Igen. Ez az. Végre tisztáztam. Arra is most döbbentem rá, hogy akár órákat is állhattam volna tegnap a buszállomáson Szidit várni, mert a közgazdaságiba jár, és így korábban száll le a buszról és fel a buszra, nem a végállomáson, ahol vártam. Semmi konkrétat nem beszéltünk meg, ezért most ki kell találnom, mit csináljak. Már meg is van. Elmegyek hozzá, tudom a címét, és így meg is találom, elvégre van a mai nap meg a holnapi is, és töltsük együtt… Hát nem?
Először is szokás szerint elmentem a klotyóra, utána tisztálkodtam, majd fél órán át reggeli tornáztam, amit újabb tisztálkodás követett. Utána a baromfik ellátása, Dédpapával egy rövid beszélgetés, majd indultam Szidihez. Szidizni vágytam… Ugye, ez a megfogalmazás nem bunkóság? De nem ám!
Mielőtt felszálltam volna az autóbuszra, mert kisütött a nap, útba ejtettem a Susogó partját. Szép volt a folyó, mint mindig, Dunaangyalos kisebbik folyója, ami tulajdonképpen a Duna egyik mellékágaként is felfogható. Hosszú szakaszon szabad strand, horgászok paradicsoma is, partja a város talán legkedveltebb sétálóhelye. Bekanyarodik a belvárosba is, a főtér alá, aminek a neve is Fő tér. Dénes éppen pecált, több bottal. Röviden üdvözöltük egymást, zsákmány még nincs, de lesz, újságolta kérdésemre, aztán mentem eredeti célom, a szerelem felé. Vagyis hát… mert ugye… szóval ez volt bennem, mert tizenöt vagyok és mikor, ha nem most? Most van itt az ideje. És most van az is, hogy Szidit megismertem, és találkozni akarok vele ma is, hogy még inkább megismerjük egymást.
Nem mentem a végállomásig a busszal, hanem eggyel előbb leszálltam. Gyalog folytattam az utat, hogy összeszedhessem jobban a gondolataimat, és… és nem is tudom, lassítottam le egy kicsit, hogy hogyan is csináljam… csak simán állítsak be hozzájuk? Hiszen csak annyiban egyeztünk meg az elválás pillanatában, hogy igen, találkozunk majd… de semmi konkrétabbat nem beszéltünk meg. Talán mégsem kellene becsöngetnem, odaállítani csak így… Megálltam, átmentem a túloldalra, aztán pár lépést előre, majd megfordultam és visszafelé sétáltam, utána ezt még kétszer megismételtem. Összeszedtem magam, aztán határozottan lépkedtem, mindjárt ott leszek, a kapujuk előtt… ez az, ez a házuk… és ugyanazzal a lendülettel tovább is mentem. Na ne, ezt így nem lehet, mitől félek, mi vagyok én, egy kisgyerek? Mentem még néhány háznyit, aztán vége lett a lakott résznek. Visszafordultam, és a kapujuk előtt, összeszedve minden bátorságomat, megálltam. Nincs csöngő, most mi legyen? Megfogtam a kilincset, és nagyon lassan lenyomtam. Benyitottam óvatosan, hátha van kutya. Volt, mert ugatni kezdett, de nem jött elő, egy másik udvarból szólt a hangja. Becsuktam a kaput belülről, és akkor már elő is került egy srác a kutyával együtt. Az utóbbi futott felém, a srác meg kiabált, hogy nyugi, nem bánt, beszélj hozzá pár kedves szót, és nem lesz semmi baj.
- Hát ne is… nyögtem ki. - Kutyuska, kutyuli-mutyuli, jó kutya vagy - mondtam barátságosan, szelíden, lágy hangon. - Nem bánt a bácsi, ne félj, csak én vagyok az, de eredj innen inkább, nem hozzád jöttem.
Erre a kutya, nagy testű keverék eb, megszaglászott, aztán átváltott bizalmasba, megnyalta a kezem, amit gyorsan a nadrágomba töröltem, és úgy adtam a srác kinyújtott kezébe. Kezet fogtunk, mondtuk a nevünket, szerintem ő sem értette az enyémet, ahogyan én sem az övét.
- Gyere, máris megmutatom őket - és határozottan elindult a másik udvar felé.
Nem szóltam semmit, annyira gyorsan jött mindez, csak mentem utána.
- Sára, te most itt maradsz, elöl! - mondta a kutyának, aminek ez nemigen tetszett, de a gazdi az gazdi, ő az úr.
A hátsó udvarban bementünk egy istállóba. Ott az egyik jászol alatt három gyönyörű kutyakölyök hevert egymáson.
- Szépek, mi?
- Igen, nagyon szépek - feleltem egészen őszintén.
- Mindhárom fiú, amelyiket akarod, azt választod.
Felemeltem az egyiket, megszeretgettem, aztán a másik kettővel is megcsináltam ugyanezt.
- Na? Melyiket akarod?
Észbe kaptam. Én nem ezért jöttem!
- Bocs, de az az igazság, hogy nem kiskutyáért jöttem.
- Nem? Pedig azt hittem, mert mostanra ígértek valakit, hogy jön az egyik kiskutyáért. Danzig bácsi mondta, hogy küld egy érdeklődőt.
- Nem én vagyok az, bocs.
- Hát akkor, ki vagy, miért jöttél?
- Szidit keresem.
- Szidit? Na még ilyet! Itt keresed?
- Nem itt lakik?
- Csak nem gondolod, hogy a hátsó udvarban tartjuk a húgomat? - és akkorát hahotázott, hogy csak na. Hátba is vágott jóindulatúan. - Menjünk előre, és máris tiéd a húgom.
- Szidi, keresnek! - kiáltott be egy ajtón.
A lány máris megjelent és nagy, csodálkozó szemekkel nézett rám.
- Dani, te itt?
- Szia…
- Azt hittem, kiskutyáért jött, de azt mondta, inkább téged szeretne - nevetett a bátyja. - Bocs, nekem dolgom van hátul, ha esetleg elmentek, akkor viszlát - és lekezelt velem újra majd ment a dolgára.
- Viszlát.
- Nagyon cikis, hogy idejöttem?
- Hát… apám szerencsére nincs itthon, ő nem díjazná, az biztos. Anya meg hátul van a kertben, bár megértő nagyon.
- Bocs, ne haragudj, nem sejtettem… csak látni akartalak.
- Várj, hozom a kabátom és mehetünk.
Két perc múlva már az utcán voltunk, Szidi kezében egy csokor virág.
- A temetőbe viszem, nagymama ma egy éve halt meg.
- Nem akartam ennyire tolakodó lenni, tudom, ezt nem lett volna szabad, hogy ilyen hirtelen vagy otrombán… ajtóstól törtem a házba, holott nem is tudom…
- Dehogyis, szó sincs róla - mondta ő. - Nincs semmi baj. Nincs ellenemre, hogy eljöttél, csak annyira meglepett… nagyon váratlanul jött.
- Látni akartalak, mert itt van két nap, és milyen jó lenne, ha egy kicsit… gondoltam, együtt lehetnénk. Séta, dumálás, ilyesmi.
Mosolygott a szeme, ahogy rám nézett. Szürkéskéken csillogott, nagyon szép volt!
- Akkor most egy séta, ide a temetőbe.
A temetőben elhelyezte a virágot a nagymama sírján, elővett egy gyertyát is, meggyújtotta, és így ácsorogtunk ott szótlanul.
- Menjünk - szólt csendesen, miután elégett a kis gyertya.
A temető végén egy facsoport állt.
- Szeretem a fákat, az erdőt. Lenne kedved? Menjünk a fák közé.
- Ha ezt szeretnéd - mondta bizonytalanul.
Akácos volt az a kicsiny erdőfolt a temető sarkában, és éppen hallgatott benne a csend.
- Hallod a csendet?
Bólintott.
- Szeretem hallgatni a csendet - mondtam, majd szép lassan átkaroltam és magamhoz vontam őt. - Hallgassuk együtt.
Nagyon jó volt így. Arra gondoltam, meg kellene állítani most az időt. Közben a csendet egy madárraj csicsergése váltotta fel, de így is fantasztikusan jó volt a karjaimban tartani Szidit. Talán… talán most kell megcsókolnom… ebben a harmóniában… Óvatosan kezdtem hozzá, közel voltam már a szájához és akkor megszólalt.
- Nagyon jó így veled, de ne… ne siessünk. Baj?
- Nem, dehogy…
- Menjünk - mondta egy kicsivel később.
Fogtam a kezét, ez annyira felemelő, bizalmat jelentő, édes érzést adott, de amikor közeledett egy néni velünk szemben, kivette kezét a kezemből.
- Csókolom, Bözsi néni.
- Csókolom - mondtam én is.
- Szervusz, kicsim, szervusztok.
- Nehogy azt hidd, hogy szégyelltem fogni a kezedet és azért vettem el - magyarázta. - De itt a város szélén olyan az élet, mint a falun. És tudni akarnak mindent az emberek a másikról. Ha kéz a kézben látott volna ez a néni, megkérdezné az édesanyámat, csak nem menyasszony már a lány? Így is lehet, megkérdi, kivel voltam a temetőben.
- És a bátyád nem… nem veszélyes ránk?
- Lajos? Ááá, nem. Ő rendes és jóban vagyunk nagyon. Ő nem márt be. Apának nincs érzéke mások érzelmi életéhez, meg ilyesmi… Az öccse, Lóri bácsikám, ő testnevelő tanár, az ellentéte, nagyon kedves és megértő. Apám előtt mindent el kell hallgatni, titkolni, ami nem a kedvére való. És ha azt látná, van valakim, az ilyen dolog.
- És… van valakid?
- Ezt neked kell tudnod… vagy nem ezért vagy most velem?
- De igen. Ezért vagyok veled - mondtam boldogan.
Mentünk tovább e gyönyörű februári délelőttön.
- Akkor most, ha jól értem, nem is adod vissza nekem a kezedet?
- Itt most nem… ne haragudj…
- Eszembe sincs, és nagyon örülök, hogy együtt vagyunk. Délután is találkozhatnánk.
- Nem lehet, itthon van dolgom. Inkább holnap…
- Mikor? Hol?
- A sulid előtt. Mondjuk délután háromkor. De csak egy órám lesz…
- Rendben, ezt megbeszéltük.
- És ne kísérj vissza hozzánk, inkább szállj fel a buszra, már jön is.
S mert a buszmegállóban / itt szálltam le idejövet / voltak még páran, nem volt se puszi, se kézszorítás, csak az az édes, izgalmas szívdobogás.
