A versek  Kasza Béla bajai költő nevének feltüntetése mellett nonprofit céllal szabadon után-közölhetők!  A prózákból csak idézetek!
 

 


 
 

 

Ahol tapsolni fognak a nyírfák 12. fejezet: SZÜRKÉSKÉK RAGYOGÁS

Vasárnap már hajnalban felébredtem, és a Szidivel való randin gondolkodtam. De nem sokat, mert úgy éreztem, minden olyan spontán jött eddig, nem lesz baj ezután se. Utána átszaladtam az eddigi gimnazista létemen, és megállapítottam, hogy nincs semmi baj, minden oké. Nem volt nehéz a kezdés, nem voltam egyedül. Ákos, Tomi, Márkó és Azálea a gimiben ugyanúgy a társaságomat jelentette, mint általánosban. Azálea, az egzotikus szépség, aki hetedikes korunkban Hajnalkával is barátkozott a suliban, bár a nővérem felettünk járt egy évvel, de együtt kézilabdáztak a suli csapatában; itt is díszíti a közösséget, a fiúk hárman pedig a barátaim. Az újakkal sincs bajom, gondom, talán Robit nem csípem annyira, Jóskát se túlzottan, de a többiekkel megvagyok. Igyekezzünk mielőbb közösséggé összekovácsolódni, mondta Dönci az első napon. Volt egy teadélutánunk ennek szellemében, óvatoskodás, bizonytalanság jellemezte, csupán akik már ismerték egymást korábbról, azoknak nem okozott gondot. Mi négyen összetartottunk, Azáleát mindenki körülvette, fiúk és lányok egyaránt, ezen túl jobbára a teával foglalkoztunk. Tehát jó, hogy tea is volt, azonban ez a teadélután mégsem csinált közösséget belőlünk. Aztán volt egy közös séta a Duna-parti kilátóhoz, ami nem is volt rossz. Sütött a nap, hülyültünk, dumáltunk, Robi és Peti be akarták cibálni az egyik ikret a vízbe, de ők léptek bele a Susogóba, csuromvizesek lettek, de röhögtek rajta, jól mulattak, jól mulattunk. A másik iker lebukfencezett a köves partoldalon, a dunai oldalon, de nem lett baja, viszont Kiss Karesz boldognak látszott, mivel ő hozta fel a lányt a karjaiban. Robi rágyújtott, belefújta a füstöt Iza arcába, ő csak annyit válaszolt, hogy mostantól fogva utállak. Dönci kérdőn nézett Robira, mire az megkérdezte, talán tapossam el a cigit, tanár úr? Az továbbra sem szólt, erre Robi ledobta a cigarettát és rálépett. Gólyabál is volt, ott a fiúk inkább csak beszélgettek, a lányok egymást dicsérték, hogy milyen nagyon csinosak, pár csaj táncolt is egymással, az osztályból igencsak jól Viola, Melinda, de Azálea is, aki ott jött össze Nagy Antal bátyjával, a harmadikos Miklóssal. Októberben volt sulinap is, sporttal, fellépésekkel, mint versmondás, ének, prózai felolvasás, és a második, harmadik és negyedik osztályok képzőművészei kiállításon mutatták be alkotásaikat. A félév végére körvonalazódott, hogy osztályunkban vannak a jó tanulók, Otília, Melinda, Etus, Virág, Lilla, Viola, Nagy Anti és a két Dávid, és a félévi bizonyítvány ezt igazolta is. Vannak a túl lezserek, mint Robi, Peti, Dénes, meg az emberben a hogyan is vehették ezt ide fel gondolatot ébresztő Jóska, meg vagyunk mi, a zömét kitevő normálisak. De olyan szempontból is látszódott már a mezőny, hogy vagyunk páran sportosak, Feri, Pista, Anti meg mi négyen, a csajok közül Otília, Viola, Virág, Azálea és a kicsi Lilla meg az ikrek, azaz Anett és Ivett.  Az is egyértelmű volt, Izán kívül minden lány igyekszik szép és csinos lenni, különösképpen nagy hangsúlyt fektet erre a két iker, valamint Viola, Melinda, Otília, Virág és Éva. Alkalmanként Judit is. Azáleának semmit se kellett tennie, hogy észrevegyék, nagyon mutatós volt, még a legrosszabb pillanataiban is. Azért szegény Iza is  próbálkozik néha, de sajnos eredménytelenül. Viszont ápolt, szelíd és rendes, nincs bajunk vele. Ha a tornatanárunknak sikerül őt rávenni a súlylökésre, Iza is menő lehet valamiben.

Miután mindezt átgondoltam, elaludtam és aludtam is addig, amíg Hajnalka fel nem ébresztett.
- Futni akarsz menni, úgy tudom. Már nyolc óra is elmúlt.
- Köszönöm - ásítottam egy nagyot. - Hát te? - kérdeztem az ágyamba furakodó Annácskát. - Mit akarsz, Kismacsek?
- Csak egy kicsit… dögönyözzél meg!
Megszeretgettem, megdögönyöztem a húgomat, jókat nevettünk közben, vidám hangulatunk későbbre is megmaradt. Megetettem a baromfikat, utána elmentem futni, aztán Dédpapával kártyáztam, kicsit tanultam, majd jött az ebéd. Nem raktam tele a bendőt, mert teli hassal nem lehet nagyot alkotni, és én fitt és mozgékony és könnyed akartam lenni a randimon. Azt nem lehet tele hassal. Igaz, üres hassal sem. Rendbe tettem magam és elindultam a megbeszélt helyre. Hat perccel előbb érkeztem a suli elé, de Szidi már ott volt. Ó, milyen aranyos egy lány… nem élt a női praktikával, hogy megvárakoztasson, még ha csak percekre is, nem gondolt a látszatra, miszerint, ha ő van ott előbb, akkor azzal kimutatja, mennyire fontos neki a találkozás, meg ilyenek. Ez nagyon meghatott, és úgy éreztem, soha nem szeretnék neki csalódást okozni. Meglátott és mosolyogni kezdett.
- Szia - előzött meg a köszönéssel is. - Nem tettem fel a karórámat, aztán emiatt siettem, nehogy elkéssek.  Apa nem is tudja, hogy veled találkozom, Anya meg hallgatni fog róla.
Megöleltem, puszira puszi, kézen fogtam és elindultunk a belvárosi utcákon.
- Olyan jó, hogy szép az idő - lelkendeztem. - Olyan jó, hogy van egy óránk együtt. Vagy esetleg több is?
- Sajnos valóban csak egy órát tudok maradni. Nagypapa születésnapja van, anyukám süt és számít a segítségemre. Tudod, én amolyan konyhamalac vagyok…
- Ne már, nevezzük inkább konyhatündérnek azt, aki házias.
- Ha úgy jobban tetszik, hát legyek az.
Egymásra mosolyogtunk, és ez nagyon jó volt. A Fő-téren sokan sétáltak, köztük Bácskai Dávid és Viola. Szintén kéz a kézben. Ők is mosolyogtak, és mindannyian tudtuk, miénk a világ és ez így van rendjén.
- A szüleim mesélték, hogy valamikor a hatvanas években itt a főtéren oroszlánok motoroztak és még bálnát is lehetett látni.
- Na, ezt már nemigen hiszem - lepődött meg Szidi.
- De tényleg. Volt egy artista, aki az itt felállított hengerben motorozott a falon, nem a földön, persze ezt csak a szükséges sebességgel tehette meg. Mögötte pedig nem egy csinos nő ült, hanem egy oroszlán. A Cimbak. Legalábbis így tudják a szüleim az oroszlán nevét, bár egyszer valaki azt mondta nekik, olyan oroszlánnév nincs is, talán Szimbah vagy hasonló lehetett az.
- De érdekes! Hogy mik voltak régen!
- Volt velük egy tartalékoroszlán is, azt Cicának hívták. Arról azt mondták akkor, hogy még nem alkalmas a szereplésre, mert nem elég szelíd. Később azt a hírt hallották róluk itt, Dunaangyalosban, hogy az egyik városban, talán Kiskunhalason, Cica ült a motoron és baleset is lett a dologból, mert megtámadta az előtte ülő motorost. Le is lőtték, azt hiszem. Az oroszlánt.
- Ez félelmetes. Szegény motoros…
- A másik, amit az előbb említettem, hogy egy kipreparált bálnát mutogattak egy nagy sátorban. Anya azt mondja, még most is emlékszik a fogaira, mintha egy óriási kefe lett volna. A szemét meg egy külön üvegedényben mutatták be. Vagy négy, vagy pedig tizennégy méteres volt ez a bálna, Anya már nem is emlékszik rá pontosan. Neki nagy volt mindenképpen, mert ő még kicsi volt.
- Ha lenne ilyesmi megint, én megnézném. Veled… - fordult felém Szidi és persze mosolygott, én meg megszorítottam a kis kezét.
Sétáltunk, bámészkodtunk, közben tudatosítottam magamban, milyen jó nekem.
- Lenézünk a Susogóra?
- Lenézhetünk, csak az időt is figyeljük, a háromnegyedes busszal kell mennem.
- Oké, figyelek erre is. De főleg rád figyelek… mutasd a gyönyörű szemeidet - fordítottam őt magam felé.
- Szürkéskék ragyogás - közvetítettem a látványt Szidinek, de, mert hiába is volt olyan alkalmas rá ez a helyzet, mégsem mertem megcsókolni, nehogy túl gyorsnak érezze a tempót. - Gyere, menjünk.
Azt hiszem, az egyik legjobb dolog a világon kéz a kézben sétálni egy lánnyal, aki ugyanígy érzi ezt, aki csupa mosoly és kedvesség, akkor is, ha semmit se szól, akkor is, ha megszólal, és legfőképpen akkor, ha rám néz. Nekem ez megadatik, épp ebben vagyok, nem cserélnék most senkivel.
Gondoltam, elsétálhatnánk a kilátóig is, de akkor elkésnénk az autóbuszt. Igaz, úgy valamivel többet lehetnénk együtt ma délután, de mert őt zavarná, hogy nem ér haza időben, már üröm is kerülne az örömébe… És az nekem nem lehet célom, mint ahogy az sem, hogy a késése miatt utána szigorúbban fogják őt, és ezért nehezebben és kevesebbet lehetnénk együtt. Így aztán mentünk egy darabig, aztán megfordultunk, hogy kényelmes sétával éppen jókor érkezzünk a buszállomásra.
- Ez a város legkarcsúbb templomtornya - mutattam a nagyobbik szerb templomra. - És velem a világ legkarcsúbb és legszebb nője, akit most magamhoz ölelek. Búj hozzám… kicsim.
Hozzám bújt, fejét a mellemhez nyomta, magamhoz szorítottam, persze gyengéden, és ebben az örömben álltunk ott néhány percet.
- De most aztán siessünk! - kapott észbe.
Az autóbusznál megismételtük az ölelős összebújósdit, de amikor a sofőr odaszólt, hogy jöttök vagy nem jöttök, fiatalok, akkor Szidi felugrott és hagyta, hogy a busz elragadja, és bár rossz volt szétválni az ölelésből, mégis olyan boldog voltam, mert én is el voltam ragadtatva.
Utána azt csináltam, hogy elmentem a gimi elé, és onnantól kezdve bejártam az egész útvonalat újra, amerre mi ketten ma együtt sétáltunk.

Már szürkült az ég, amikor hazafelé találkoztam Lillával, aki az enyhén megfázott Melindát volt meglátogatni.
- Nincs nagy vész, de néhány napig még nem jön suliba - magyarázta.
- Az jó… mármint, ha nem komoly a betegsége.
- Dani, neked mikor lenne jó a Döncihez menni?
- Nekem? Hogyhogy?
- Nem mondta Judit, hogy egy srác is kell a látogatók közé, mert feltételezése szerint Döncinek úgy esne jól?
- Nem mondta.
- Jellemző rá, dönt és kész. Kár, hogy az illetékeseket nem tájékoztatja róla.
- Szóval én leszek az a srác?
- Igen. Judit jön Klaudiával, jövök én is, meg te.
Klaudia nem nyugszik, villant át az agyamon, de rögtön meg is nyugtattam magam. Mit bánom én Klaudia nyughatatlanságát? Elmegyek velük és annyi. Ha a beteglátogatók közé kell egy srác is.

Ahol tapsolni fognak a nyírfák 12. fejezet: SZÜRKÉSKÉK RAGYOGÁS hozzászólásai

Szólj hozzá

0.026 mp