Ahol tapsolni fognak a nyírfák 15. fejezet: AZ ÉLETMENTŐ TANÁRNŐ
Reggel Szidit levettem a buszról és elkísértem a suliba, de nem ölelgettük egymást ott sokáig, ahogyan eddig, hanem tűztem a gimibe. Így időben érkeztem, ennek köszönhetően Jóskának volt ideje gyorsan lemásolni a matek házit az enyémről. Persze nem bánnám, ha leszokna erről. S ha belegondolok, hogy helyette még pár percig Szidivel lehettem volna…
Kissé elcsodálkoztam azon, hogy Bácskai Dávid piros ingét Violán látom, de tudtam, mit is jelent ez. Nagyon odavannak egymásért.
Nagy meglepetésre Lábaközi éppen csak beszaladt az órájára, hogy feladja a következő házi feladatot, és máris elment, minden magyarázat nélkül. Amikor pár perc múlva Hercegnő jött be és kiderült, ő lesz velünk matekon, úgy éreztük, ünnep van.
- Beszélgessünk! - tett javaslatot Judit.
- Ez az! - helyeselte az ötletet Peti.
- Támogatom! - tette hozzá Pista.
- Játsszunk! - mondta Ivett. - Azt, hogy ruhatervezők vagyunk… lerajzolom a hajnali ötletemet…
- Én már kezdem is - lelkesedett mellette Anett.
- Ha már játszunk, akkor valamiféle zálogosdit inkább - szólalt meg Klaudia és felém nézett.
- Jó ötlet - értett egyet Tina, és szintén rám nézett.
Több érdekes ötlet hangzott még el, hogy jógázzunk, aludjunk egy nagyot közösen, tegyünk izgalmas jelentést a szerelmi életünkről, vagy tervezzünk osztálykirándulást.
Az osztályfőnk először mosolygott, aztán elgondolkodott, majd megszólalt.
- Azt hiányolom, hogy senki sem jön elő azzal a kérdéssel, hogy miért nincs itt az órán Rábaközi tanárnő, holott ő sosem szokott hiányozni. Vajon mi lehet az oka, hogy nem tartja meg az órát?
- Hát… ez speciel eszembe se jutott - adott választ Robi.
- Szerintem egyikünknek se - vidámkodott Peti.
- Hááát… nemigen szeretjük - jelentette ki Endre.
- Értem - vette tudomásul az én Zsuzsi nénim. - A tanárnő nem népszerű az osztályban.
- Finoman fogalmazva… - vallotta be e tényt Pusztai Dávid.
- Nem babusgat minket, nem barátkozik velünk, és tényleg nagyon szigorú. De nem elviselhetetlen - mondta el véleményét Tina, Anti pedig helyeselt.
- Így van - csatlakozott Etus is.
- Az a nagy helyzet, hogy a szigorúság nem is baj, de vannak dolgok, amikbe ne szóljon bele egy tanár se, Rózsa néni pedig mégis megteszi ezt - kesergett Melinda.
- Melinda, rá se ránts, a szoknyád úgy jó, ahogy van. Nem kell a Rózsa néni véleményére adnod. Ne is figyelj rá! - biztosította őt támogatásáról Ferkó.
- Apropó, szoknya! - kapcsolódott a beszélgetésbe Zsolt. - Valahol olvastam egy véleményt a rövid ruháról, és az telitalálat! Lényege, hogy a mini nem csupán megkönnyíti a mozgást, de teljesen harmonizál a női test szépségével, és… és a formák esztétikumának szabad érvényesülést biztosít. Valahogy így szól ez a gondolat… nagyjából idéztem, de nem tudom, kitől.
- Köszönöm, Zsolt! Jó, hogy elmondtad - lelkesedett Melinda. - Neked is köszi, Ferkó!
- Szép megfogalmazást hallhattunk, nekem is tetszik - értett egyet az osztályfőnökünk. - De visszatérve Rózsa nénire, van még valakinek véleménye?
- Az az érdekes, vagy inkább törvényszerű? Szóval… hogy a két-három jó matekos nem szidja Lába… izé, Rózsa tanerő nénit. Hát nem? - szólt a témához Azálea is, és mint aki tudja, kimondta a nagy igazságot, meg is erősítette. - Hát de!
- Akkor elmondom nektek, miért is nincs most itt, és nem is lesz egész délelőtt Rábaközi tanárnő. A városházán van dolga, tíz órakor ünnepélyes keretek közt adják át neki az életmentésért járó kitüntetést.
Hercegnő szavait hallva leesett az állunk, talán kissé meg is döbbentünk.
- Igen, a tanárnő emberi helytállásával megmentette egy kisfiú életét, még az elmúlt nyár végén, amikor küzdelmes módon, hiszen ő maga is elég gyenge úszó, kimentette a gyereket a vízből, azután pedig újraélesztette.
Mi csak hallgattunk…
- Annál is inkább gondolkodjatok el Rózsa néni tettén, mert az a kisfiú közvetlenül az eset előtt szemtelenkedett vele, azt mondta neki, nyanya, ne dumálj bele abba, hogy mi hogyan és mit játszunk.
Továbbra is hallgattunk…
- Szép volt, Rózsa néni - törte meg e hallgatást Etus.
- Nem semmi - szólalt meg Judit is.
- Hááát… ezt nem tudtuk - mondta Endre.
- Nem dicsekedett ezzel a tanárnő. Az iskola vezetősége, a tanártársak is csak mástól tudták meg - folytatta Hercegnő. - Mert lehet, hogy szigorú, lehet, hogy nem barátkozós, lehet, hogy nem elég laza. Ellenben megállja a helyét, és nem mérlegel, ha segítségre szorul valaki, és nincs más, aki segítene, hanem cselekszik és megteszi, amit megtehet. Amikor véleményt alkottok róla, vegyétek figyelembe ezt is. És… legyetek türelmesebbek hozzá, nézzétek el, ha kemény, vagy annak mutatja magát, és igyekezzetek tanulni. Akkor könnyebb lesz a matematika, és elfogadhatóbb az is, aki oktatja. Higgyétek el, ha azt látja, akartok, igyekeztek, érdeklődtök, tanultok, akkor biztosan kedvesebb lesz, és meglátjátok majd, hogy mennyire szerethető ember ő is.
Földrajzunk volt, vagyis Hercegnővel töltöttük a második órát, a harmadikat úgyszintén, hisz osztályfői… Ezen Bácskai Dávid engedélyt kért Nagy László: Tavaszi dal című versének elmondására, majd előállt nagyszerű ötletével is:
- Azt gondoltam, a vers befejező sorai annyira igazak, annyira szépek, hogy érdemes lenne kitenni a faliújságra, vagy akárhova, amolyan jelmondatnak… - és megismételte a befejező sorokat.
- Oly undok ma a
búsulás
mint sötét csuha
hurcolás
és oly szép ma az
öröm mint
leányokon a
piros ing.
Nekem nagyon tetszett, és többen is így voltak ezzel.
- Ugye lehet ez a jelmondatunk? - kérdezte, vagy inkább kérte Viola.
- Lehet… szerintem is nagyon nagy igazság van benne. Mert jobb az öröm a búsulásnál, és legyen is a napunk örömteli, és ne undok, ne szomorú. Minden napunk. Piros inget hát a lányokra!
- Köszönjük - mondta Dávid. - Akkor ki is rakom…
Merthogy bízott a tanárnő megértésében, egyetértésében, és hozta is magával az elkészített papírívet. Közép-zöld betűkkel volt a szöveg java, az undok és a csuha-hurcolás szó szürkével, a sötét szócska pedig feketével íródott. A szép, az öröm és a leányok szavak színe kék, a piros szóé piros.
- Milyen szép piros inged van, Viola - mondta az osztályfőnökünk mosolyogva és szeretettel, megértéssel.
Mindannyian feldobódtunk, és meg is tapsoltuk a szerelmespárt, azaz Violát és Dávidot.
- Akkor beszélgessünk arról, hogy tavasszal hová kiránduljunk. Egy egynapos kirándulásra gondoltam - vezette elő a matekórán felvetett szép gondolatot az osztályfőnk.
- Hurrá!
- Nem lehetne két-három napos?
- Azt majd tanév után.
- Az majd legyen Siklós, Szigetvár - adott ötletet Anti.
- Az egynapos, az van közelebb, döntsük most arról - javasolta Hercegnő. - Hová szeretnétek menni? A közelbe, lehetőleg.
Sok ötlet közül a Siklós Harkánnyal lett a befutó, a többnaposról majd később lesz döntés.
Melindát és Violát most is elkérték táncpróbára. Ennek kapcsán és a délszláv háború szóba kerülésével arról folyt a további beszélgetésünk, hogy milyen jó nekünk, mert béke van, békében élünk, és így az életünk tele lehet örömet adó dolgokkal.
A szünet előtt közvetlenül a tesitanárunk jött nagy elánnal, és a kispályás focicsapatba hívta meg illetve jelölte Antit, a két Dávidot, Ferit, Pistát, Zsoltot és minket négyünket, régi jó barátokat, valamint két csajt is, Azáleát és Violát.
- Ez lesz az 1.b csapata a tavaszi bajnokságban, és lehet, az idősebb osztályok erősebbek, nagyobbak, de ti nagyon gyorsak vagytok, ügyesek, a lányokat pedig azért tettem be, mert fontos taktikai szerepük lesz. Túl azon, hogy amúgy is nagyon ügyesek, lekötik talán a támadókat, ez előnyére válhat majd a csapatnak.
Szidivel találkoztunk tanítás után, és az a bő félóra is nagyon jó volt.
Otthon Hajnalka a barátnőjével beszélgetett, Marikával, és nagyon feldúltnak látszott. Rá is kérdeztem, mi a baja.
- Ismered Kakasmandikó negyedikes fiát, az ifjabbik Bezdán Lajost, igaz? Mostanában mindig kedves hozzám, ha meglát az utcán, dumál, közvetlenkedik, én meg úgy érzem, nem esik jól. Udvariasan válaszolgatok, bájvigyorgok, hogy ne látszódjon, mennyire zavar a nyomulása… és ez annyira, de annyira rossz érzés. Nem merem megfogalmazni, de mintha egy kicsit irtóznék a közelségétől, és neki eszébe se jut, hogy nekem terhes lehet, hogy foglalkozik velem. Miért ilyen? Most mondjam meg neki, hogy hagyjon már a fenébe?
- Nahát! - szaladt ki belőlem.
- A múltkor, amikor ötödmagammal náluk voltunk, hogy segítsünk Kakasmandikó gyűjteményét szortírozni egy-egy ötösért, akkor is úgy viselkedett, mintha direkt az ő két szép szeméért mentünk volna oda - folytatta a beszámolót Hajnalka. - Még azt is mondta, ha pisilni akartok, tündérek, nekem szóljatok… Mégpedig az anyja füle hallatára, aki csak annyit mondott erre, hogy hát ilyen a fiam, de imádják a lányok. És az asszony könyveket hozott elő nekünk megmutatni, és ételmaradékos asztalra helyezte a könyveket, bele a morzsába, zsírfoltba… megdöbbentő volt. Pedig ő is tanárnő valahol.
- Szegénykém - sóhajtott Marika. - Na és ez a két puszi… ez azért ettől a gyerektől is túlzás volt, nem?
- Puszik is voltak? - lepődtem meg.
- Ma történt, egyszerűen lenyomott az arcomra jobbról és balról is egyet-egyet… Legszívesebben pofonnal reagáltam volna, de inkább szó nélkül faképnél hagytam.
- Mégis, mit képzel az ilyen? Ha nem biztattad, akkor nincs joga ennyire bizalmaskodni - mondta a barátnője. - Legközelebb, ha újra nyomul, mondd meg neki, nem érsz rá, dolgod van, ha meg ez sem lesz neki elég, akkor azt is, hogy hagyjon békén.
- Úgy is van! Ez nem állapot. Vagy mondjam meg neki én? - öleltem át Hajnalkát.
- Köszi, de inkább ne. Majd én elintézem… csak pillanatnyilag még nagyon háborgok belül… és mindjárt megmosom az arcom újra, pedig az előbb már kétszer is megtettem ezt.
Estefelé a szüleim beszélgetése volt érdekes. Nem hallgatóztam, csak éppen jelen voltam, talán láttak is, talán nem.
- Kamilla, szívem - kezdte Apa. - Egyelőre ugyan nincs rá szükség, mert minden melót elvégzek én, bár néha túl soknak találom, de jelentkezett valaki munkára, nagyon érti a kerékpárszerelést.
- Te tudod, drágám, kell-e ember… ne hajszold magad túl, arra kérlek. De feleslegesen nem kell ember, mert többe kerülhet, mint amennyit jelent a munkája. Szerintem legalábbis.
- Ez az ember egy régi munkatársad, az áruházból. Úrkúti Áronnak hívják.
- Áronka?
- Hát, ha neked Áronka, akkor Áronka.
- Áronka nagyon profi bicikliben, ez igaz. Ráadásul olyan ember, aki támogatásra szorul. Legalábbis akkoriban arra szorult. Azóta alig hallottam róla, látni se nagyon láttam. Csak nem hivatkozott rám, azaz az egykori kollégára?
- Nem említett semmi effélét. Viszont, amikor azt mondtam, megkérdem majd a feleségemet, mit szólna hozzá, akkor láthatóan zavarba jött és reszketni kezdett.
- Akkor ne alkalmazd… tudod jól, hisz meséltem, ez a srác odavolt értem… nem akarom, hogy neked és nekem rossz érzéseink legyenek, mert ő itt van a közelünkben.
- Engem nem zavarna, ha jól dolgozik. Azt nem róhatom fel neki, hogy valamikor szeretett téged… Az akkor volt, ez meg most van, illetve lenne.
- Nem akarom, hogy itt legyen, engem zavarna, most már biztos! Inkább néha besegítek én is a bicajszerelésbe, ha szükséges.
- Most még nem is szükséges, elbírom az összes munkát. Akkor ezt, drágám, meg is beszéltük. Biztosan ő is megérti, ha nincs rá szükségem, miért is alkalmaznám? - mondta ki a tényállást Apa.
- Rendben - vette tudomásul Anya.
- Millácskám… - duruzsolta gyengéden a fülébe Apa. - Millácskám… szeretlek…
Összeölelkeztek, és ez nekem olyan nagyon kedves jelenet volt, hogy fel is fedtem magam és átöleltem őket.
- Ezt már szeretem! Ugye ez mindig így marad?
Mindketten megcsókoltak. Ezek az én szüleim!
