Ahol tapsolni fognak a nyírfák 16. fejezet: AZ IKREK TITKA
Reggel a suliba menet Tomi panaszkodott, hogy nem tudja megvalósítani az új táplálkozási elképzeléseit, csak részben.
- Igaz, még nem késtem el ezzel, hiszen harmincvalahány éves koromig nem jóvátehetetlen semmi, utána kell, hogy észnél legyek.
- Te tudod - mondtam neki. - Én elkezdtem a nyers tojás fogyasztását, nem zavarok vele senkit, meg tudom oldani. De a hússal nálam is az a helyzet, hogy mellőzése a család táplálkozási szokásai miatt egyelőre megoldhatatlan. Nem fognak nekem külön főzni, viszont én imádom a főtt ételt, azt hiszem, csupán nyerssel nem lennék meg jól.
- Jó lenne sokáig fiatalnak maradni, ez nekem is tetszene - szólt bele Márkó. - Te hogy vagy ezzel, Ákos?
- Nem is tudom… annyira távolinak érzem azt, hogy valamikor már nem leszünk fiatalok. Tizenöt vagyok… és mennyi minden belefért az életembe, szinte minden… Sosem jön el az az idő, hogy hetven legyek! Az egy elképzelhetetlen távlat!
- Schirilla György szerint a fiatalság állapotát nemigen lehet megnyújtani - tájékoztatott minket Tomi. - Viszont a középkorúság szerinte több évtizeddel is meghosszabbítható. Képzeljétek csak el… Az emberek jelenleg már ötvenévesen elkezdenek rohamosan öregedni. Ha ez csak kilencvennél, száznál kezdődne, akkor mennyivel több jó férne bele egy emberéletbe. Hát nem?
- Hát… majd húsz év múlva visszatérek erre, addig gyűjtöm a tapasztalatokat, és gyűjtsd te is, Tomi, aztán megbeszéljük.
- Nem Schirillától hallottam, hanem valahol olvastam, hogy Rovin János Karánsebes városában született, vagy ott élt, mégpedig százhetvenkét évet. A neje, Sára pedig százhatvannégyet. Ebből együtt, házasságban száznegyvenhármat. Ez már döfi, hát nem?
- Száznegyvenhárom év alatt én több házasságot is el tudok képzelni - mondta Ákos. - És ha ezt nézem… hány nő fér bele az ötven évbe és hány a száz évbe… Van különbség, annyi szent.
- De hiszen ennek a Rovin Jánosnak is csak egy nő fért bele - mondtam vidáman. - Neki háromszáz év kellett volna, hogy Sárán kívül másokat is meghódítson. Bár… - és Szidire gondoltam -, bár egyetlen nővel is lehetséges nagyobb boldogság, több öröm, mint százzal. Vagy nem?
- Néha az egyetlen nő is sok lehet - vágta ki a poént Márkó.
- Szerintem nagyon örülnél te annak az egynek is, ha lenne - vágta őt hátba Ákos.
- És volt két Parr Tamás is, apa meg fia, ők is százhuszonhat meg százötvenkettő évet éltek.
- Tudod mi jutott eszembe ebben a pillanatban? - kérdeztem. - Az, hogy nem tudjuk elkerülni a manipulált és káros táplálékokat, akármennyire is próbáljuk. Akkor mindent magunknak kéne megtermelni… Szóval, azt kell nézni inkább, hogy ami igazán értékes táplálék, nyers, természetes körülmények között lett előállítva, termesztve, olyan ennivalókat együnk minél többet.
- Mondj egy példát! - kérte Ákos.
- Van egy almafa a Sziget tiszta részén, vagyis olyan helyen, ahol nincs sok autó-kipufogás meg más rossz sem. Nem permetezik a fát, mert senkié, vadon nőtt a füzek, nyárak és akácok között. Ez az alma egészséges ennivaló. Ennek a gyümölcse nem árthat. Ilyet, ilyesmiket kell enni, azzal védjük leginkább az egészségünket. A mi tyúkjaink szaladgálnak, kapirgálnak, zöldet is esznek, és nem adunk nekik tápot, nem ketrecben élnek. Egészségesek mindettől, ezért a tojásuk is egészséges. Szemben a "tojásgyárival". Ott egy szűk helyen van a tyúk, meg se tud fordulni, nemhogy mozogni, elöl nyomatják neki a tápot, hátul meg tojik. Egészségtelenek az életkörülményei, így maga a tyúk is az, ezért a tojása és a húsa is egészségtelen.
- Nem mondasz butaságot, az biztos - mondta Tomi örömmel.
Annyira elbeszélgettük az időt, hogy hiába rohantam Szidi elé, a buszról már lekéstem, így aztán nem találkoztunk.
Kémiából kettesre feleltem, tornaórán meg lefejeltem Robit, persze nem szándékosan, mindenesetre megfenyegetett, hogy ezt visszakapom majd. Fizikán Alvómadár Azáleát kínozta azzal a céllal, hogy javítani fog. De nem javított szegényke, csak nagyon megizzadt. A tanár úr felvetette, hogy esetleg különórákat kellene vennie, és ő szívesen, nagyon szívesen áldozna fel erre a saját idejéből… De nem állapodtak meg semmiben.
Amikor Lábaközi tanárnő megjelent az órán, mármint matekon, már más szemmel néztük őt… az életmentő embert, és alighanem mindannyian arra gondoltunk, adunk neki még egy esélyt, hogy jó lehessen nálunk. Vagy ahogyan Hercegnő mondaná, hogy belopja magát a szívünkbe. A Rózsa néni, vagyis Rábaközi tanárnő. Mert a gúnynevét most már nem akarjuk használni, mert annyira már nem utáljuk őt. Talán már egyáltalán nem utáljuk, csak még nem is szeretjük. De a jövő mindig tartogathat valami jót és szépet, és ezt reméljük is.
Szidit délután sem sikerült elcsípnem, ezért kissé nyugtalan lettem.
Másnap reggel időben vártam őt a busznál, de nem jött. Aggódni kezdtem, mi baja lehet, miért nem jött suliba. Ekkor megállt az útszélen egy teherautó, és Szidi szállt ki belőle. Lajos, a bátyja hozta, aki teherautósofőr volt a Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs Mg. Tsz-ben.
- Az elmúlt két napban három egyest gyűjtöttem be - panaszolta el baját. - Ezért többet kell tanulnom, és Anya azt is mondta, a veled való lófrálásnak is legyen vége.
- No de semmi köze a tanulásnak ahhoz, hogy találkozunk! - mondtam dühösen.
- Én is ezt mondtam, meg azt is, hogy alig töltünk el egy kis időt együtt, csupán csak a buszmegálló és az iskola között… de ő azt mondta, úgy látszik, mégiscsak sok ez az idő is, mert bejöttek az egyesek. Szerinte nem vagy jó hatással rám.
- De ez nem igaz, ez hülyeség.
- Azt is mondta, egy tizennégy-tizenöt éves lánynak nem kell még, hogy fiúja legyen. Szerinte erre ráérek.
- Vagyis?
- Vagyis… most még annyit sem tudunk együtt lenni.
- Szidicsillagom, javítsd ki a fákat, akkor anyukád nem fog aggódni. És akkor nem gördít akadályt kettőnk elé. Legalábbis így lenne logikus…
- Én is gondoltam erre. Meg is teszem. De addig, ha megtudná, hogy találkozunk, még csak arra a rövid időre is, hogy elkísérj a suliba, akkor azt hinné, hogy neki van igaza. Vagyis mostanában ne várj rám, majd szólok, hogy hogyan sikerült javítanom, és akkor megbeszéljük… oké?
Én pedig, búcsúzóul, nem is tudom, miért, de nem mertem őt megcsókolni, csak egy puszit adtam a homlokára. Talán úgy éreztem, nem is talán, hanem valóban, hogy majd ha kijavítja a rossz jegyeit, akkor mi ketten folytatjuk, és újra minden rendben lesz, de most mintha feladtuk volna a dolgot… Nem szálltunk szembe a féltőszándék vezérelte, de igazságtalanságra épülő szülői szigorral, és picit szégyellenünk kéne magunkat… Rossz érzés volt ez.
A következő napon Páternosztorinak megadtam a választ az énekkari dologról, azaz, hogy nem leszek énekkaros. Irodalomórán enyhe stréberség ütötte fel a fejét, habár ezt nem is szabadna annak neveznem, hiszen Zsuzsi nénim az irodalom-tanárnőnk, és az ő személye jó hatással van ránk. Akkor itt és most nem is stréberséget kell említenem, hanem aktivizálódást, dicséretes érdeklődést.
- Farkaslaki Balázs egy versét hoztam, akire a tanárnő hívta fel a figyelmünket a múltkor - kezdte Otília. - Az a címe, hogy A szerelem keringő.
- Halljuk - örült meg Hercegnő.
- A szerelem dal, keringő, fény,
ha két szív hozza világra.
A magány fájó, fuldokló tél,
sötét próza árvasága.
- Nincs tovább?
- Csak ennyi, ez egy nagyon rövid vers, de nekem sokat mond. Nagyon jól érzékelteti a két ellentétes dolgot, a boldog szerelmet és a szerelemtelenséget, vagyis árvaságot.
- Igazad van, Otília, jól tetted, hogy elhoztad nekünk. Köszönjük.
Etus is jelentkezett.
- A múltkor a tanárnő mondta, hogy ez a Farkaslaki Balázs hegedűművész, de ír verseket is. Én egy hasonló művész versét hoztam. Ő festő, a neve Landwirtschaftlicher Egon. Van helyi kötődése, bár nem itt született, de a fiatal éveit Dunaangyalosban töltötte. És azt is megtudtam, hamarosan kiállítása nyílik nálunk.
A mi tanárnőnk meglepett arcot vágott, aztán még a kezeit is összecsapta.
- Nahát! Nem is tudtam róla. Mármint arról, hogy verseket is ír. A festészetéről van fogalmam, sőt, személyesen is ismerem a művész urat, és most, micsoda meglepetés, kiderült, hogy költő is. De halljuk a verset!
- Landwirtschaftlicher Egon: Pocsék vagyok
Gyűrött arcom, véres szemem,
nem indítja képzeleted.
Nem leszek ott szíved egén,
sem gátadon az a legény.
- Köszönjük, Etus. Ez is egy rövid, de velős vers. Ti hogy látjátok?
- Kissé giccses - állapította meg Peti. - Vagy nem?
- Mitől lenne az? - ellenkezett Etus.
- Hát… mert annyira … semmi különleges nincs benne, azért.
- A másik is giccses volt - mondta Robi.- Abban sem volt semmi érdekes, csak a szokványos duma.
- Az előző vers valóban egészen egyszerű, nincs benne különleges, bár a sötét próza árvasága mégiscsak remek kifejezés, az a versben az eredetiség, a költészet. Szóval, jó ez a kis vers, mégpedig azért is, mert a gondolat, a mondanivaló annyira igaz. És éppenséggel jó az is, hogy ennyire rövid. Mert ha még két-három versszakon át mondaná ugyanezt vagy hasonlót, és ugyanezzel az egyszerűséggel, akkor alighanem tényleg egy kicsit giccses lenne a vers - magyarázta a tanárnő. - De a másikkal mi van, azt hogy látjátok?
- A másik vers, ennek a Landwircsaftnak vagy hogy hívják a verse, az is egyszerű, érthető, persze rövid is, és… nem is tudom - próbált jó választ adni Otília. - Nagyon elkeseredett hangot üt meg a szerző. Mivel lemaradt a szerelemről, merthogy ronda, ahogy ő mondja, pocsék. Nyilván öreg is már, mindettől ellenszenves, ezért észre sem veszik a nők. Nem szeret bele senki.
- Szólhatok?- nyújtózott Klaudia.
- Természetesen.
- A szerzőnek nem is kifejezetten a szerelem kell, alighanem elég lenne neki egy olyan kapcsolat is, ami nem érzelmi, csak testi… mert azt mondja, fájlalja, hogy nem lehet legény a gáton.
- Miért nem vízgazdálkodásiba jelentkeztél? - röhögött Robi. - Ott vannak legények a gáton…
- Igenis jó, amit mondok, mert a gát nem csak árvíz ellen van, hanem a gát az egy testrész is, ha nem tudnád, te nagyon-nagyon okos! A költő tudja, én is, a többiek is, csak te nem.
- Jól van, na! Felejtsd el a gátat, meg a töltést, meg amit mondtam!
- Igaza van Klaudiának, ez is ott van a versben. Lényeg, hogy ez a vers erős panasz, egy nagyon elkeseredett kifakadás a szerelemtelenség ellen - mondta el a magáét Hercegnő is. - Ma még lesz három közös tanóránk, földrajz, nyelvtan és osztályfői is. De most akkor nézzük meg, mit is mond a tananyag a mai irodalomórát tekintve.
- Én kíváncsi vagyok erre a festő-költőre, nézzük meg a kiállítását együtt! - tett javaslatot az egyik iker.
- Tetszik az ötleted, Ivett! - örült meg Klaudia -, én benne vagyok.
- Nem Ivett, hanem Anett - igazította őt helyre Azálea. - Ivett előttem ül, Anett ül Tina előtt.
- Tényleg, ma melyiktek melyik? Az ülésrend oké, de van, hogy ti fordítva ültök - tette magáévá az újabb témát Peti.
- Szerinted? - kérdezte az egyik iker.
- Nem is tudom… olyan egyformák vagytok.
- És szerintetek? - kérdezte a másik iker az osztálytól.
- Tényleg, szavazzunk, találgassunk, és majd osztályfőin vegyük a tananyagi irodalmat! - javasolta Judit, és többen helyeseltek is azonnal.
- Rendben, legyen! - egyezett bele a tanárnő.
- Na, én ki vagyok? - állt szembe az osztállyal az egyik Holdas lány, elvileg, vagyis az ülésrend szerint Ivett.
Jöttek a válaszok, a találgatások, a vélemények megoszlottak.
- Egyáltalán nem lehet minket megkülönböztetni, teljesen egyformák vagyunk - mondta egyikük. - A tanárnő szerint?
- Igen, teljesen egyformák vagytok. De ugye nem szoktatok visszaélni ezzel? Én azt gondolom, hogy nem.
- Szerintem Ivett vagy, mert abban a padban Ivettnek kell ülni, és a ruhátok különböző. Vagyis ma, akárki is vagy, Ivettként ültél a padba - mondta Bácskai Dávid. - Igazam van?
- Én akkor is meg tudlak különböztetni titeket egymástól, ha egyforma ruhában vagytok - dobtam fel az izgalom szintjét.
- Persze, te mindent tudsz, te vagy a nagyokos - mondta Robi.
- Danika, lássuk, mit tudsz! - szólított fel akcióra Tina, és erre még sokan mások is biztatni kezdtek. - Lássuk a medvét, elő a farbával!
Kimentem a lányokhoz, és nézegettem őket minden oldalról. Az apró lencséket figyeltem a nyakukon. Igen, ez itt Anett, aki ma Ivett helyét használja.
- Azt kérem tőletek, hogy álljatok kicsit errébb, és fordítsatok nekem hátat - mondtam nagy komolyan.
Megtették. Nagyon bámultam őket, néha közelebb léptem, aztán végül közöltem a vizsgálat eredményét.
- Te vagy Anett! - mondtam Anettnek.
- És ha nem? - kérdezett vissza.
- Biztosan tudom, te vagy Anett. Te pedig Ivett. Látom a különbséget.
- Szerintem a lányok azt mondanak, amit akarnak - szólt hátulról Dénes -, és el kell fogadnunk, mert Dani nem tud bizonyítani, csak feltételez.
- Ez igaz, mert mivel bizonyítsa be Dani, hogy Anett miért Anett? - értett egyet Pista.
- Van bizonyítékom - jelentettem be.
- Akkor elő vele! - kiáltott nagyot Robi.
- Kedves Anett, mondd meg nekik, hogy te vagy Anett - ajánlottam.
- De mitől vagy ebben ennyire biztos? - kérdezte ő. - És különben is, amikor hátulról néztél meg minket, akkor döntöttél arról, hogy én vagyok Anett. Ezt hogyan magyarázod?
- Biztosan azt akarod, hogy elmondjam a titkot?
- Csak találgatsz, mert semmiféle titkot nem ismerhetsz.
- És ha mégis? Ha ismerek egy titeket megkülönböztető testi jelet?
- Tételezzük fel, hogy van ilyen testi jelünk, de azt a jelet hogyan látod, hisz ruha van rajtunk, blúz, pulcsi és nadrág? Még az arcunkat se nézted meg, csak futólag, pedig a szemünk állítólag nem teljesen egyforma, de hogy ezt bárki is észrevegye, egészen közelről kell belenéznie a szemeinkbe… Neked ehhez még nem volt szerencséd.
- Hátul a derekadon van a jeled, egy ovális anyajegy - mondtam ki az igazat.
Megdöbbent mindkét lány. Hiszen ez a titkuk, vagyis az egyik titkuk. Arra nem gondoltak, hogy nyakukon az aprócska lencséiket, a valóban látható testi különbségük e kicsiny pontjait bárki is meg tudta így figyelni, pedig én egyszer nagyon megfigyeltem. A derékon lévő anyajegyet legfeljebb a lányok láthatták öltözéskor, vetkőzéskor.
- Nagy vagy, Dani! - kiáltott néhány srác. - Nem is tudtuk, hogy így állsz Anettel.
- Talán átlátszik Anett ruhája? - kérdezte valaki.
- Más számára nem átlátszó, én viszont különleges szemekkel rendelkezem, röntgenszemeim vannak - mondtam, de nem tudtam ezzel megnyugtatni az ikreket.
- Add néha kölcsön, hogy én is láthassak csodákat! - nevetett Ferkó.
- Hol is van az a jel pontosan? - kérdezte Peti.
- Odabökhetek, Anett?
- Nem kell odaböknöd, valóban én vagyok Anett - vallotta be a lány.
Ivett átölelte, mert Anett szája sírásra görbült. Melinda és Azálea is megsimogatta Anett fejét.
- Bocsáss meg… - mondtam Anettnek -, de te akartad, hogy mondjam meg, miből tudom, hogy te vagy Anett.
- Egy pillanatra felmerült bennem - mondta Zsuzsi nénim -, és elnézést kérek a gondolatért is, hogy itt valami intim dolog derült ki, de tudom, hogy mégsem, hiszen ha ilyesmiről lenne szó, Anett nem biztatta volna Danit, hogy árulja el. Úgy látszik, Dani tényleg röntgenszemű, vagy neki nem kell közel hajolni ahhoz, hogy meglássa a lányok szemeinek különbözőségét.
- Megvan! - kiáltott nagyot Jóska. - Dani egyszer betévedt a lányöltözőbe, ott szerezhette meg a tudását.
- Nagyokos, az nem lett volna most elég - tromfolta le őt Peti. - Anett dereka most nem látszik, más alapján tudta őt azonosítani. - Áruld már el, Dani!
- Bevallom, nincsenek röntgenszemeim. Azt az anyajegyet valóban láttam, egészen véletlenül, de mert most nem láthattam, nem is lehetett a támpontom. Csupán találgattam, és bejött. Ez van, és bocsánatot kérek, ha nem volt kellemes ez az egész.
Ugyanis úgy döntöttem, megtartom magamnak a nyaki kis lencsék titkát.
- Jó buli volt, Dani, szerintem nagyon élveztük mindannyian - jelentette ki Klaudia. - Ugye, tanárnő, máskor is játszunk ilyet, hogy Dani kitalálja, mondjuk az én anyajegyeim helyét?
Mindenki nevetett, én pedig még egyszer bocsánatot kértem Anettől, bár tulajdonképpen nem is volt miért. Vagy mégis? Ezután Ákost köszöntötte az osztály névnapja alkalmából. Este pedig mi, a három barátja, külön is, de már náluk.
