Ahol tapsolni fognak a nyírfák 17. fej. SZÍVEM BÁLKIRÁLYNŐJE: VIRÁG
Szombat délelőtt kipucoltam Dédpapa nyulait, mégpedig úgy, hogy eközben a nyuszik szabadon rohangáltak a kifutóban, Annácska és a hozzánk átjött Lackó nagy örömére. Aztán Lackó hozta a kicsi Zsuzsikát is, de nemigen bírt vele, így aztán hamar haza is vitte.
Marika is megjelent, és Hajnalkával nagy izgatottság közepette elmentek a városba.
- Hajnalka, ha a piacra mentek, hozzál tojást, mert nem tojnak három napja a tyúkok, meg zellert is! - kiáltottam utánuk.
- Nem fogok, mert nem oda megyek! Anya ment a piacra!
Persze, hogy Anya ment, hisz mindig ő megy. Habár néha-néha mi is… Igen, ránk is lehet számítani, nem vonjuk ki magunkat a házimunkából meg hasonlókból. Igaz, Anyáék nem is várják el, hogy sokat tegyünk, csak azt, hogy jól teljesítsünk az iskolában. De ugyanakkor tanuljunk meg mindenféle házimunkát vagy bármit, amihez hozzáférünk, mert az a mindennapi életben fontos lehet.
A nyulakat csak jó félóra múlva tettem vissza, előtte nem is próbálkoztam, mert ugrabugráltak, szaladgáltak, de aztán elfáradtak… na, ekkor szedtem össze őket.
- Értitek a csíziót, Annácska és Lackó? Elfáradnak, és akkor már könnyebben megfoghatók - oktattam a kisebbeket.
Átjött Zsuzsi nénim, kérdezte, megyek-e délelőtt valahova, lenne-e kedvem, azaz van-e rá időm, ha igen, akkor Lackót is vigyem magammal, mert nagyon régen volt kint a Dunán, és már menne…
Lackó indiántáncot kezdett el járni, Annácska csatlakozott hozzá, én pedig kedvet éreztem, hogy ebben a februári tavaszban csavarogjak velük egy nagyot.
El is mentünk, egyenesen ki a Dunára.
Versenyeztünk, ki rohan fel leggyorsabban a kilátóba, megbámultuk a már ilyen korán vízen lévő evezősöket, és azt az ötfős vizslacsaládot is, amit egy felnőtt és két hozzám hasonló korú srác futtatott a sétaúton. Két nagy kutya, a többi kajla kamasz. Szelídek voltak, aranyosak, szépek. Mondanom se kell, a gyerekek nagyon odalettek értük.
- Szeretném megkapni az egyiket - jelentette ki Annácska és mindjárt át is ölelte a választottját.
- Nekem pedig ez kell - mondta Lackó.
- Lehet róla szó - fordult felém a férfi. - Ha nagyon akarjátok, és vállaljátok is a vele járó feladatokat, azaz jó gazdájuk lesztek, akkor…
- Mennyibe kerülnek?
- Jelképes összegbe, majd megbeszéljük. De csak akkor kapjátok meg, ha előtte megnézhetjük, hol lesz a kutyák helye. És ha nagyon komolyan gondoljátok. Van most kutyátok?
- Nekem nincsen - válaszolta Annácska -, csak Apáéknak van egy nagyon öreg tacskójuk, meg Gyula papának egy tarka, de az a másik udvarunkban lakik.
- Nekünk most nincsen, mert a Bohém elpusztult Újév napján - mesélte el Lackó.
- Valamikor három kutyánk volt egyszerre - szóltam a dologhoz én is. - A mi családunk nagy kutyabarát. Ha kap egy vizslát Annácska, akkor megint három kutyánk lesz. Lackóékhoz pedig nagyon kell kutya, hisz jelenleg nincs nekik.
Megbeszéltük, délután ellátogatnak hozzánk, hogy megtárgyalják mindezt a szüleinkkel is.
Visszafelé jövet azt láttuk, hogy a Susogó töltéséről leszaladt egy fiatal pár a folyó partjára. Leguggoltak, aztán vizet vettek a tenyerükbe, a fiú a vizes kezével megcirókálta a lány arcát.
- Hajnalka, Hajnalka! - kiáltott oda Annácska. - Kapunk új kutyát!
Merthogy Hajnalka volt az a lány, akinek megcirókálták az arcát. Hát ezért volt a nagy izgatottság reggel… Az én gyönyörű nővéremnek randija van…
- Ő az öcsém, Dani, ő pedig a húgom, Annácska. Ő pedig Lackó, az unokatesónk - mutatott be minket a szimpatikus srácnak, akit látásból ismertem is.
- Holló Tibor - nyújtotta kezét. - Mi már találkoztunk, Dani, fociztunk egymás ellen. Itt a strandon, két éve, és kicsit összerugdostad a bokámat akkor.
- Ilyen az öcsém, a játék hevében előfordulhat nála ez és az, de amúgy igazán jó srác és remek testvér - védett meg Hajnalka azonnal, habár nem is kellett, mert Tibor jóindulattal mondta azt, amit mondott.
Nekem pedig jó érzésem van ettől, hogy a nővéremnek randija van, mert amúgy nehezen ismerkedik, kissé bizalmatlan. Legalábbis korábban az volt. A múltkor a tanár úrral már izgalmas sétába keveredett. Ez, mármint a nehezen való ismerkedés, rám is jellemző. Bár mostanában már nálam sem igaz. Hiszen milyen könnyen engedtem Enikőnek, aztán Szidinél már nagyon is határozottan léptem. Hiányzik Szidi, de most ez az ábra, aztán majd rendeződnek a dolgok.
Mivel Hajnalkáék a kilátóhoz mentek, mi pedig már visszajöttünk onnan, elváltak útjaink. Annácska még elmondta a vizslákat, azt is, hogy van egy harmadik kutya, ha Tibornak nincs kutyája, akkor esetleg…
Egy játszótéren még sokat játszottunk, szórakoztunk, ott összefutottunk Otíliával és az öccsével, Gyurival. A kicsik nagyon élvezték a dolgot, bele is feledkeztek. Gyuri igyekezett a húgom kedvére tenni, ami nem is új keletű törekvése. Otíliával a délutáni szalagavatóról beszéltünk, hogy ő látta már Melindáék ruháját, amiben a palotást fogják táncolni, valamint, hogy a bál utána átcsap diszkófélébe, és biztosan jót fogunk szórakozni.
- Vegyél fel a táncrendedbe! - kértem tőle. - Egy lassú andalgósra legyél a párom.
- Húúú, de hagyományos a szöveged, még hogy vegyelek fel a táncrendembe? Jól van, felveszlek.
Ez, hogy ő meg én az egymással való táncolásról beszéltünk, annyira jólesett, hogy felbátorodtam egészen.
- Nem vagyok a parkett ördöge, sőt, alig tudok táncolni, de egy lassút nem lehet elrontani, azt hiszem. És közben átölelhetlek…
- Dani, te fűzöd az agyam? Azta… és ez a parkett ördöge is… akkor találkozunk délután a bálban.
A szalagavatón az osztályból majdnem mindenki ott volt, kivétel a pénteken már beteget jelentő Lilla, valamint Iza és Dénes. Nagyon látványos volt az a palotás, az iskola legjobb táncosai táncolták el, függetlenül az osztályaiktól. Azálea nagyokat sóhajtozott, hogy milyen jó lenne köztük lenni. Viola és Melinda, vagyis a mi lányaink voltak a legszebbek, legalábbis az osztályunk tagjai szerint. Lányok, fiúk ugyanúgy látták, és ez szerintem is megalapozott vélemény volt. Bácskai Dávid nagyon büszke volt Violára, hiszen a szerelemben ő a párja. Hatalmas tapsot kaptak, szívvel-lélekkel tapsoltunk, és nagyon bántam, hogy nem tudok táncolni.
Később is szomorkodva néztem a táncolókat, nem mertem belevágni a bizonytalan ugrabugrákba, főleg nem az igazi táncokba, inkább dumáltam néhány sráccal, mintha vigasztalnánk magunkat és egymást, hogy ááá, nem kell ez, a tánc az komolytalan dolog, nem nekünk való… Amikor a szelíd, lassú kezdődött, kerestem Otíliát azonnal, de már táncolt valakivel. Így számítson az ember a nőkre. Szinte pillanatok alatt akadt párja a legszebb csajoknak, de nem, Virág még szabad… és már fel is kértem, megelőzve, szinte fellökve a feléje tartó Jóskát és Endrét.
Először egyik kezem a derekán, a másikkal fogtam a kezét, az ő másik keze a vállamon. Így táncoltunk, és tudtam eddig is, hogy ő nagyon szép, de most, hogy tánc közben éreztem is őt, aztán ahogy később mindkét kezemmel a derekát fogtam, majd magamhoz vontam és át is öleltem, és a közelsége teljesen elbűvölt, most aztán nem volt kétséges, Virág a legcsodálatosabb lány az osztályban. Ráadásul éreztem, szívesen van a karjaimban, nem igyekszik elhúzódni tőlem, odabújik hozzám… hát kell ennél több?
- Milyen jó veled, Gyöngyös Virág - súgtam valami végtelenül édes mámorban, mire ő még jobban belém bújt…
Volt még két lassú szám utána, és mi maradtunk párban, nem zavarta meg senki ezt az idillt azzal, hogy lekérte volna őt… Utána ismét mozgósabb számok jöttek, de mi ketten továbbra is csak öleltük egymást, aprókat lépegettünk és igen lassan.
- Megszomjaztam - súgta alig hallhatóan.
Kéz a kézben mentünk inni, ivás után egymás szemébe néztünk, ő elmosolyodott, nem csak a szájával, hanem a csodálatos kék szemeivel is, és én is mosolyogtam, mert ez is simogatásféle és a legkedvesebb üzenetek egyike.
- Kimegyünk egy kicsit a levegőre? - kérdeztem.
Csak bólintott. Megkerestük a kabátjainkat és kimentünk az udvarba. Két kezembe vettem az arcát és csókolni kezdtem finoman a finom kis száját… Átöleltem, ő is engem, de közben a csókot nem hagytuk abba, mert nem lehetett… Hisz most, itt, ez az élet, az életünk, a kettőnk élete, amit egy lassú melódia táncba hívása és a hirtelen megtörtént egymásra találás szerencséje indított el. Igaz, nagyon rövid ideje ennek, de mégis muszáj volt kimondanom, kikívánkozott belőlem, mégpedig nagyon, és nem tudtam nem kimondani, nem hallgathattam el a forradalmi gyorsasággal jött érzést:
- Szeretlek…
Ő nem szólt semmit, csak még jobban ölelt. Később visszamentünk a bálterembe, táncoltunk is, persze ahogyan eddig, és ez nagyon jó volt.
Valamikor a nagy és szép dunaangyalosi éjszakában hazakísértem, miután Etust és Évát, akikkel idefelé jött és akikkel tervezte a hazafelé utat is, szárnyai alá vette Anti. Egy darabig együtt mentünk velük, aztán mi kicsit lemaradtunk, mert többször is megálltunk egymást átölelni és csókolni. Megbeszéltük, hogy másnap találkozunk, és együtt töltünk annyi időt, amennyit csak lehet. Sokáig öleltük egymást a kapujukban, az utolsó csók után befelé menet visszaszólt:
- Én is szeretlek.
Másnap már március volt. Dédpapa, aki az elmúlt napokban metszeni járt a szőlőbe, és akit minden érdekelt, egész nap a rádiót hallgatta, mert Bosznia-Hercegovinában népszavazást tartottak az ország függetlenségéről. Anyától megtudtam, tegnap itt volt a kutyás ember, és megkapjuk a két vizslát hamarosan. Lerendeztem a baromfikat, a nyulakat is, aztán megszidtam a bugyiban kiszaladó Annácskát, hogy máris tűnjön be, mert az udvarban reggel még azért hideg van. Játszani akart inkább, elmenekült előlem, persze nem a házba, aztán végül mégiscsak elkaptam és bevittem a szobájába és ott bepakoltam őt az ágyába. A húgom, bár már tízéves, annyira kislány még, mint két-három évvel ezelőtt volt. De jól áll neki, és én imádom őt.
- Az ám, húgom, nem jött levél Annabellától? Mert akkor lehet, hogy nálad van…
- Nem, a Csalitkád nem írt, biztosan már nem szeret… és különben is, szerdán adtad fel neki a leveledet, hogyan lehetne már itt a válasz?
- Te kistücsök vagy, meg kisnyúl, de nekem a kedvenc húgocskám, ugye tudod, Kismacsek?
Válaszul belém csimpaszkodott és egy kicsit még szeretgettük egymást.
Délelőtt az eget figyeltem, ma gyönyörű időnek kell lennie, mert délután Virággal randizom. A tegnapi bál fantasztikusan jól sikerült, ilyen nagy örömöt, amilyen ért, még csak nem is reméltem a szalagavatótól. Hogy őszinte legyek, először nem is akartam elmenni rá, aztán, mert osztályközösségi megmozdulásnak számított, nem hagyhattam ki. Utána, mert Otíliával megegyeztünk egy közös lassúzásba, már volt célom is. De ami történt, hogy Otília helyett Virágot vittem táncba, és e tánc során összejöttünk, minden csodán túltett. Öleltem és csókoltam Virágot, és ő ebben benne volt, neki is jó volt, és most… szeretjük egymást, együtt fogunk járni, és végre, hogy ez történik velem! Mit? Hogy Szidike? Igen, Szidike is boldoggá tett, szerettem őt is… igen. De akadályok merültek fel… és felfüggesztettük a kapcsolatunkat, és most már az a múlté Virág miatt. Mindez azt is jelenti, hogy Szidivel mégsem szerettük egymást olyan nagyon, ha ilyen könnyen feladtuk, félretettük az összetartozás mindennapi lehetőségét. Szegény Szidi… de én nem tehetek róla, a történések sodrába kerültem tegnap és most csak Virág a fontos. Enikő? Ugyan… nem volt köztünk semmi… Ő akarta igazán, én bele is mentem, mert helyes volt, kedves, és nőből volt, igen, ez is jelent valamit… és ott is közbeszólt az anyja, ahogyan Szidinél is az anyja döntötte el, mi legyen. Vagyis jogom van ahhoz, hogy örüljek Virágnak.
Esernyőt is vittem magammal, mert lógott az eső lába. Nem is magam miatt, hanem mert ha esni fog, akkor Virág fölé tarthatom az ernyőt és akkor nem ázik meg, és… elvégre nem hagyhatom, hogy megázzon, gondoskodom róla, hiszen velem lesz.
Egy parkban találkoztunk, ami öt percnyire van a házuktól. Előtte majdnem hozzájukig elmentem, mert volt időm, korán indultam hazulról, és az úton azonosítottam a helyszínt, hogy igen, az éjszaka erre mentünk. Bár nem voltam biztos e dolgomban, mert tegnap alig figyeltem az útra, csak Virággal foglalkoztam, fogtam a kezét, átöleltem, megcsókoltam és ilyenek…
Megérkezett, csupa mosoly volt.
- Szia.
- Szia.
Egy gyöngéd, üdvözlő csókot helyeztem el az ajkára, kézbe vettem a kezét és elindultunk. Szép volt a kék kabátjában és a kék szemeivel, vastag fehér harisnyában és fekete cipőben. De alighanem, ha színtelen lett volna a kabát, tiritarka a harisnya és cipő helyett gumicsizma lett volna a lábán, ugyanúgy elbájol.
Viszonylag messziről láttuk már, hogy a Világjáró-szobor fejére két srác egy pózna segítségével egy sapkát tett fel éppen. Utána hülyültek a póznával, tenyerükbe állították függőlegesen, aztán szaladtak arra, amerre éppen dőlni kezdett. Kiderült, Lackó az Gyurival, azaz az unokatesóm és Otília öccse.
- Hova mentek? - kérdezte Lackó, miközben nagyon megbámulta Virágot, szinte le sem vette róla a szemét.
- Sétálunk egy jót.
- Mondjak egy viccet? - kérdezte Gyuri. - Az anyós azt mondja a vejének. Te Balambér, miért vagy te Balambér? Mire azt mondja Balambér, hogy mert…
- Ne mondd tovább, ez hülye vicc! - fojtottam bele a szót. - Látom, kölcsönadtad a sapkádat - mutattam a szoborra.
- Elkérte… nem tehettem mást, odaadtam neki.
- Mi megyünk, további jó szórakozást! - búcsúztam el tőlük.
- Nem hagytad őt szerepelni - mondta Virág, miután otthagytuk őket. - Én pedig nem tudhattam meg, mit válaszolt Balambér.
- Gyurika, aki egyébként Otília testvére, néha igazán jó vicceket mesél, de néha vicctelen vicceket is… ez olyan volt, vagy lett volna, ez a Balambéros. Már hallottam tőle. A másik srác az unokatesóm, Hercegnő fia, Lackó. Negyedikesek, ahogyan a húgom is, Annácska. Osztálytársak is.
- Tényleg? Hercegnő fia az unkatestvéred? Hát persze, ha az osztályfőnk a nagynénid is. Nagyon helyes kisfiú. A másik is, a Balambérozó. A húgod is biztosan nagyon helyes kislány.
- Hát helyesek, igen. Van egy nővérem is, Hajnalka.
- Biztosan nagyon szép lány. A Wolfok helyesek… az a kék szemük… ezt mindenki mondja.
Ránéztem Virágra, mosolygott. Megfogtam a derekát és belenéztem az ő szép kék szemeibe.
- Te vagy a legszebb, Gyöngyös Virág! A te szemed a legkékebb!
Ragyogott, fénylett, csillogott az én nőm, szemeitől kék lett a világ, az én világom, a mi világunk… Egyetlen csókot leheltem cakkos szájára, utána arcához simult az arcom, átöleltem a derekát.
- A nővérem és én igazi Wolfok vagyunk, kék szemmel és vörösesszőke hajjal. A húgom ellenben Anyára ütött, barna haj, barna szemek.
- Fél méter előnnyel nyertél tegnap, Dániel! - rontott bele gyönyörű világunkba Endre hangja. - Amúgy most én állnék itt, nem te…
Rá se néztem, Virág fülébe suttogtam a fontos gondolataimat.
- Jó veled, gyönyörűm, olyan jó veled…
- Na, de sebaj, az élet megy tovább - próbált okosat mondani a srác.
- Neked is jó velem?
- Jaj, nagyon jó ez így… - suttogta gyöngyeit az én gyöngyöm, Gyöngyös Virág.
- Akkor további jó szórakozást! - mondta hangosan Endre, aztán már távolabbról hallottuk a kiabálását.
- Fűrész Jóska pedig már nem jön többé suliba, kimarad!
Visszanéztem a szobor felé, a srácok már nem voltak ott.
- Gyere, menjünk vissza a szoborhoz, mutatok valamit!
Virág nem kérdezte, miért, szót fogadott.
- Megcsókollak itt is, ennél a szobornál, utána elmegyünk más szobrokhoz is, és ott is megcsókollak. Ugye ez jó ötlet?
- Nagyon jó ötlet - mosolygott rám.
Csókolóztunk. Remegtünk. Ragyogtunk. Repültünk.
- Jó annak, akinek jó! - hallottuk tornatanárunk, Boldog Zoltán hangját, de nem reagáltunk rá.
Ezután az Inggyár előtti Anyaság című szoborhoz mentünk a csókváltás öröméért, azután az Uránusz mozinál lévő Koszorús-szoborhoz, majd a Fő-téri szoborhoz. Utána még sokat csavarogtunk mindenfelé, elővettem a zsebemben őrzött táblacsokit és befaltuk, Virág családjáról is megtudtam néhány dolgot, aztán eleredt az eső… Az esernyőmet viszont időközben elvesztettem valahol. Picit vizes lett a hajunk, Virág hajának amúgy is tavaszi illatát ez felerősítette, nem is álltam meg szó nélkül.
- A hajadnak szerelemillata van…
A beborult ég miatt korábban sötétedett, mint az előző napokban, és miközben egy Anna mamától tanult slágert énekeltem Virágnak, hogy Egy esős, vasárnap délután, kettesben jó, jó, jó, tevéled még egy kis magány is roppant csábító, még a szürkület beállta előtt hazakísértem őt, és hosszas ölelkezés után elbúcsúztunk.
- Szia, Dani.
- Szia, Virág… viszlát.
