Ahol tapsolni fognak a nyírfák 27. fej. APA ÉS LÁNYA EGYMÁS KARJAIBAN
- Akkor én most rohanok haza - jelentettem be Zsuzsi nénimnek az óra végeztével és sietve távoztam.
Megebédeltem, aztán átmentem Zombi bához, megkérdeztem, mivel tölti a délutánt, erre elmondta, a baromfikat takarítja, aztán a padláson is kell keresnie valamit, majd tökéletessé teszi magát és várja Dórát, mert úgy alakult, hogy ma fél hatra jön.
- Aztán jól megszeretgetem őt, és elképzelhető, mert képes rá, nagyon éhes lesz hirtelen, és akkor előveszem és csak meg kell melegíteni, amit már délelőtt megfőztem… - mondta lelkesen.
- Atyám, mindjárt dél! - döbbentem meg, hisz délre ott kéne lennem a kollégium előtt. - Rohanok a Szigetbe.
- Tényleg nagyon sürgős? - kérdezte.
- Randim lesz.
- Nyisd a kaput, hozom a kocsit - mondta -, elviszlek. Nehogy már elkéss.
Hat percet késtem, de nem volt baj. A busz még nem volt sehol. Fél egykor azonban megérkezett. Figyeltem be a buszba, ahol nyújtózkodtak, pakolgattak a lányok és a fiúk, és néztem a nyitott ajtót, a leszállókat. Hallottam a tanárnő nagy hangját, miszerint először is elfoglaljuk a szobákat, aztán lejövünk ebédelni, utána fél háromtól szabad a program, mindenki azt csinál, amit akar, oda megy, ahová akar, de délután hatra mindenki itt legyen.
És ekkor észrevettem, hogy valaki a buszban kopogtatja az ablakot és integet nekem erősen. Csalit Annabella volt, azonnal felismertem, mint ahogyan a jelek szerint ő is engem. Utolsóként lépett le a buszról, én pedig rögtön kikaptam a kezéből az utazótáskáját, félretettem, aztán átöleltem.
- Szia, Annabella.
- Szia, Dani… aranyos vagy, hogy idejöttél.
- Te is, hogy te is idejöttél - mondtam meghatottan, mert én ilyen vagyok… átérzem a pillanat nagyságát, hogy szűk két éve ismerem őt, de még sose találkoztunk, csak most, ebben a pillanatban.
- Csalit, igyekezz te is! - hallatszott a figyelmeztetés.
- Jó napot kívánok - köszöntem a felénk néző tanárnőnek, Csalitkának pedig azt mondtam, hogy fél háromkor itt fogom őt várni.
- Az… az apám tudja?
- Nem tudja, de délután találkozni fogsz vele, úgy készítsd a kis szívedet… és ne izgulj jobban a kelleténél, minden rendben lesz.
- Csalit Annabella! Nem szólok még egyszer!
- Megyek már, Éva néni, megyek már.
Fél háromkor ott voltam ismét, Annabella már jött is, aztán megindultunk hozzánk.
- Éva néni váratlanul az útvonal megváltoztatása mellett döntött, mégsem Solton át jöttünk, hanem Kecskemétet vettük célba valami miatt, utána megnéztük Kiskőrösön Petőfi Sándor szülőházát. Azt mondta, vétek lenne kihagyni, és nem volt nagy a kerülő. Ezért tartott tovább az út a tervezettnél. De nekem tetszett, jó, hogy ezt is láthattam.
Mentünk egymás mellett, éreztem kedves kisugárzását, s hogy ettől milyen jó nekem. Semmi szomorú nem jutott eszembe, nagyszerűek ezek a percek.
A főtérre mentünk, Csalitka el volt ragadtatva tőle.
- Milyen nagyon szép ez a tér! És micsoda nagyszerű ez így, hogy a tér alatt odalent ott a folyó, ami közrefogja a szigetet, ahol megszálltunk. Mi a neve a szigetnek és a főtérnek?
- Sziget és Fő tér. Csak így nevezik, mert nekünk a szigetek szigete és a terek tere.
- És a folyót?
- Susogó. A partján ki lehet sétálni a Dunára. Innen két kilométer. A másik vége is a Dunára megy ki, de lényegesen délebbre éri el a Dunát, jóval Dunaangyalos alatt.
- Nagyon szép ez a város…
- Örülök, hogy tetszik neked.
- Mikor látom az apámat?
- Most hozzánk megyünk, utána átnézek hozzá, és ha minden oké, akkor ezután. Szerintem a játszótéren, ott találkozol vele. Hintázol vagy ülsz egy padon, amikor én őt is odaviszem a közelbe és elmesélem neki a történeteteket. Hogy volt egy Csalit Annamária és egy Zombori Farkas, és azon át, hogy te megszülettél és évekkel később kutatni kezdtél utána, egészen odáig, hogy én is nyomoztam és kiderült, Csalit Annabella Zombori Farkas lánya. Ekkorra ő már nagy-nagy izgalomban lesz, és megkérdezem tőle, szeretné-e látni a lányát. És akkor azt mondom neki, hogy nézd, Zombi bá, ott hintázik éppen…
- Jól kitaláltad, köszönöm, hogy segítettél és segítesz.
- Ez természetes, barátok vagyunk.
- Ez igaz, és én nagyon örülök ennek. Ugye az… az apám nem fogja utálni, hogy hirtelen lesz egy lánya?
- Biztosan nem. Rendes tag, a családomnak régi jó barátja. Képzeld - jutott eszembe -, ő vitt le kocsival a Szigetbe, mert gyalog nem értem volna oda délre.
- Tényleg jó fej lehet.
- Remegsz, Csalitka?
- Izgatott vagyok.
- Megölellek egy kicsit… hogy elmúljon… Lehet?
- Aha…
Megöleltem. Jólesett nagyon, és észrevettem, hogy mosolyra nyílt a szám. Aztán elengedtem, nehogy félreértse és elijesszem… Szüksége van a segítségemre, és én neki jó barátja vagyok.
- Csalitkának szólítottál?
- Igen, a kishúgom, Annácska nevezett el így. Tízéves és nagyon számon tart téged, hogy vagy nekem a messzi fővárosban és levelezünk egymással.
- Aranyos lehet - mondta szeretettel, aztán hirtelen ijedt lett az arca. - Te Dani, én nem várok el az apámtól semmit, ezt mondd meg neki, csak érdekel a személye, mert kíváncsi a természetem. Nehogy azt higgye, anyukám akar valamit tőle… felvenni a kapcsolatot vagy gyerektartást… ilyeneket… Anya nem is tud az én akciómról, és nagyon rosszul élné meg, illetve majd éli is meg, ha kiderül, hogy mit kavartam…
- Ne félj, szerintem pozitív sokk éri Zombi bát, és úgy érzem, szeretné majd tartani veled a kapcsolatot.
- Lehetséges, nem egy modern gondolat, de én szeretni akarom őt is. Ahogyan szeretem Anyát és a másik apámat is. Ha ő… a te Zombi bád olyan lesz, és ő is szeretné ugyanezt.
- Megértelek, Csalitkám, és szerintem ez nem modernség kérdése, ez inkább a szív igénye.
- Csalitkám? - mosolygott jólesően. - Csalitkád lennék?
- Annácska úgy szokta mondani, Dani, írt a Csalitkád.
- Azt hiszem, szeretni fogom a húgodat is - mondta vidáman, aztán az arca egy pici meghökkenést mutatott, hogy ő most vajon mit is mondott… talán, hogy engem is szeretni fog… Nem, mégsem, hiszen azt mondta az előbb, az „új” apját is szeretni akarja… erre gondolhatott. Igaz, barátként is jogos a szeretet.
A belvárosi séta után egyenesen hozzánk mentünk. Annácska a kapun belül várt már minket Ringóval, a vizslájával. A kutya vidáman üdvözölt engem, aztán megszaglászta Annabellát, és egyértelműen barátjává is fogadta.
- Wolf Anna vagyok - nyújtotta pracliját a húgom a vendégnek. - Már nagyon vártalak.
A két lány összeölelkezett, én pedig ma már nem is először éreztem úgy, hogy olyan szép az élet.
- Menjünk beljebb.
Apa kinyitotta előttünk az ajtót és betessékeltem Annabellát. Jött Anya, Hajnalka, Anna mama és Gyula papa is, és én bemutattam nekik a vendégemet. Dédpapához is bevittem.
- Isten hozott, kislány - mondta a dédapám. - Milyen nagyon szép vagy.
Apa visszament a műhelybe dolgozni, Anya megkérdezte Csalitkától, hogy evett-e rendesen, mert nálunk is ehet, ha úgy gondolja, mi szeretettel adjuk.
- Köszönöm szépen, ebédeltem a szálláson, viszonylag későn, és most tele vagyok izgalommal… most nem menne le egyetlenegy falat sem a torkomon.
- Értem, megértelek - mondta Anya. - Ez itt a fürdőszoba, ha szükséged lesz rá - mutatta meg azt, amiről beszélt. - Érezd magad otthon nálunk.
- Köszönöm, nagyon kedves itt mindenki.
- Szereted a dobostortát? - kérdezte Hajnalka.
- Igen, nagyon.
- Mi is szeretjük nagyon - árulta el Annácska huncutul mosolyogva. - Gyere, Csalitka, megmutatom a kakasokat!
- Menjünk hát - mondtam én.
A hátsó udvarból, miután Annácskára bíztam Annabellát, átmentem a másik házunkba, a szervizesbe, majd onnan a kerten át Laci papa és Margit mama házába, azaz Zsuzsi nénimhez, majd az udvaruk végéből átnéztem Zombi bá udvarába. A szobában ment a tv, láttam fényét, tehát Zombi bá már a pihenéssel múlatja az időt.
- Négy óra van, elindulunk - szorítottam meg Annabella kezét, miután visszaértem.
A közeli játszótérre vittem.
- Hintázz egy kicsit, vagy üldögélj az egyik padon. Én megyek és idehozom őt, ott, ni, a kis tér túlsó felén leülök vele arra a padra, és elmondom a dolgot. Aztán idejövünk hozzád… Oké?
Csalitka csak bólintott.
- Minden rendben van? Felkészültél?
- Igen.
Adtam egy puszit a homlokára és mentem.
- Zombi bá, van egy nagy kérésem.
- Ki vele, Dani fiam!
- Van egy nagyon érdekes mondanivalóm is, de nem itt szeretném elmondani, hanem kint a játszótéren. Gyere velem oda, kérlek!
- Muszáj, hogy ott mondd el? Nem lehetne itt? Olyan jól ülök most.
- Kérlek…
Leültünk azon a bizonyos, előre kinézett padon. Nem volt senki más a játszótéren rajtunk kívül, csak egy velem egykorú, barna, hosszú hajú nagylány piros kabátkában, farmernadrágban ott szemközt az egyik hintán. Csalitka.
- Elmondok egy mesét, figyelj jól!
- Figyelek, Danikám, kezdj hozzá, hadd hallom! - biztatott.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal férfi és egy fiatal nő. Szerették egymást, boldogok is voltak egymással. Aztán a lány állapotos lett, de ezt elhallgatta a fiú elől. De megkérdezte tőle, mit szól a házassághoz, a családhoz, mint az élet lehetőségéhez. Mert ha a srác jól fogadja ezt, akkor lehetnének ők egy család. Egy igazi család, gyerekkel kiegészülve.
- Ez nagyon érdekes eddig - jegyezte meg Zombi bá.
- A srác hallani sem akart házasságról, családi életről - folytattam. - Ezért a lány szakított vele, aztán megszülte a kisbabáját, egy kislányt. Utána két év múlva férjhez ment és azóta boldogan élnek… A kislány tudta, a nevelőapját szólítja Apának, és azt is tudta, az anyja nem is akarja, hogy ő megtudja, ki a vér szerinti apja, nem akarja, hogy kapcsolatba kerüljön vele. Aztán egyszer csak a kislányt mégis erősen érdekelni kezdte az apja kiléte, és megszerzett egy információt az apjáról, ami után egy újabb információ is a birtokába jutott, és megindult a nyomozás. Kapott segítséget egy barátjától, és végül is megtalálták a lány apját.
- Ez ugye az az eset, amit említettél a múltkor, hogy egy kis barátnőd keresi az apját, igaz?
- Pontosan, róla van szó.
- És nekem mit kell tudnom minderről, és miért kell tudnom róla?
Figyeltem az arcát, a szemeit, a hangját, hogy vajon érzi-e, hogy mi készül itt? Hiszen olyan meredek lehetett már az is, hogy ide, a játszótérre hívtam őt és fontosnak mondtam azt, hogy neki valamit el kell mesélnem. Azt hiszem, felkeltettem az érdeklődését. Vagy mégsem? De akkor most igencsak felkeltem.
- Azért, mert azt a férfit Farkasnak hívták. És a megszerzett adatok szerint az a férfi ezerkilencszázhetvenkilencben Budapestről Dunaangyalosba költözött, az a férfi ezerkilencszázötvenhárom április elsején született és…
- Mit beszélsz? Miről beszélsz? Kiről beszélsz? - ugrott fel.
- Zombori Farkasról beszélek, azt a nőt pedig Annamáriának hívták, mégpedig Csalit Annamáriának!
- Honnan veszed ezt?
- A kislány, aki az apukáját kereste, látta az anyja által leírt adatot, miszerint vér szerinti apád neve Zombori F. Ferenc, született ezerkilencszázötvenhárom április elsején. És utána azt is megtudta, az apja Dunaangyalosba költözött ekkor és ekkor. Zombi bá, van egy velem egyidős lányod!
- Hogyan? Mi van nekem? - nézett rám megdöbbenve.
- Van egy tizenöt éves lányod!
- Egy lányom? Nekem? Nem tévedsz?
- Nem tévedek. Ez a valóság.
- De hát… ez nem lehet… Biztos ez? Honnan tudod?
- Egészen biztos. Te magad mondtad, hogy volt egy kedvesed, akit így hívtak, Csalit Annamária. És ekkor születtél, és ekkor költöztél ide, nem? És a neved Zombori Farkas Ferenc, amit pedig Csalit Annamária papírra vetett, az Zombori F. Ferenc.
- Hihetetlen… még ilyet… jó lenne látni azt a papírt, amit az a nő írt… de hát… az adataim… és tényleg így volt, Annamária kérdezte, nem gondoltam-e meg magam, hogy esetleg a házasság mégsem ördögtől való hülyeség… és ha nem gondolom máshogy, akkor viszontlátásra, akkor ő elhagy engem. És meg is tette. Pedig a gyermekemet ott hordta már a szíve alatt… ha tényleg így van. És azóta is titkolja előttem… Hát mit vétettem én? Titkolják előlem a gyermekemet…
- Tudom, ez nagyon sok most így hirtelen… tudomásul venni, elfogadni… ezt az új helyzetet.
- Dani, mióta tudod? Ki tudja még? Bár az mellékes…
- Két hónapja írt Annabella, mert Annabellának hívják őt, hogy nyomozni akar. És hamarosan ki is derült az igazság. A múltkor beszélgettünk, te meg én. Málnásról, csalitosról, a nevedről, emlékszel? Én akkor lettem biztos a dologban. Te magad erősítetted meg az egészet.
- Uramisten, még ilyet… - mondta Zombi bá, és már éreztem a hangjából azt, hogy elfogadta a tényeket.
- Azt mondtad az előbb, szeretnéd látni azt a bizonyos papírt. Lehet, Csalit Annamária majd megmutatja, vagy meg se kell mutatnia, ha beszéltek… abból mindent megtudhatsz. Egészen biztosra veheted, van egy tizenöt éves lányod.
- Szédület… hihetetlen… van egy lányom…
- Zombi bá, akarod látni őt? A lányodat?
- Hogyan? Hát láthatom? - élénkült meg.
- Igen.
- Hol? Mikor?
- Gyere velem.
Elindultunk a hinta felé. Bennem tetőfokára ért az izgalom, tudtam, megható, nagy pillanat következik mindjárt. Éreztem Zombi bá izgalmát is, és biztosan Csalitka is remegett az izgalomtól.
- Ott, a piros kabátban - szóltam csendesen.
Annabella látta, hogy közeledünk, leszállt a hintáról, pár lépést elénk jött, majd megállt tétován. Érte mentem, megfogtam a kezét és az apjához vezettem, aki már földbegyökerezett lábakkal állt.
- Ő a lányod, Csalit Annabella - mondtam Zombi bának. - Ő pedig - fordultam a lány felé -, az apád... a vér szerinti apád. Zombori Farkas Ferenc.
Zombi bán látszott, megölelné a lányát, de nem meri, mozdulata megtorpant.
- Akarod megölelni? - kérdeztem Annabellától a fülébe súgva.
Bólintott.
Megfogtam apa és lánya kezét és egymásba raktam. És ők néhány pillanat múlva megtalálták egymás ölelő karjait is.
