Ahol tapsolni fognak a nyírfák 28. fejezet: A KŐBÁNYÁBAN
Zombi bá szerette volna, ha Annabella bemegy hozzá, de mondtuk, vissza kell mennie a szállására, és már nincsen idő. Holnap délután viszont újra találkozhat vele, mert nálunk szülinapi összejövetel lesz, és Csalitka hivatalos rá.
Ezek után elköszöntek egymástól a holnapi viszontlátásig, bementünk még hozzánk is, majd Anyának pár szóval elmondtam, hogyan zajlott le a találkozás Farkassal. Anya átölelte Annabellát, és az apjára talált lányból ekkor szakadt fel az átélt izgalom és a meghatódás ezernyi könnye egy nagy erejű sírásban. Ezután elkísértem őt a kollégiumba.
- Holnap a várossal ismerkedünk, múzeum, talán képtár is, templomok, műemlék épületek, kimegyünk a Duna-partra is, valami kilátóhoz - tudatta velem a másnapi programjukat. - Kábé négy óráig fog ez tartani, esetleg valamivel tovább is.
- Négyre idejövök, bár lehet, napközben is rád nézek, aztán megyünk hozzánk, jó? A barátaim is ott lesznek, és majd ismét találkozhatsz az apáddal. Megbeszélitek, hogyan tartsátok a kapcsolatot. Szeretnéd tartani, igaz?
- Igen.
- Jó pihenést éjszakára! - mondtam, és kapott tőlem egy puszit az arcára.
- Köszönök mindent, Dani. Ezt a mai napot nem fejtem el soha.
Anya azzal fogadott, hogy Farkas átjött, és azt üzeni, legyek szíves még ma átmenni hozzá. Látszott rajta a megdöbbentő, nagy érzés, nyugtalan volt, de az is látszott, hogy örül a váratlan ajándéknak.
- Így mondta, váratlanul nagy ajándékot kaptam a sorstól - idézte a szavait Anya.
Természetesen átmentem hozzá. Megkért, hogy újra meséljem el a történetet, mindazt, amit tudok. Hogyan jutott Annabella eszébe az apja utáni nyomozás, hogyan alakult mindez, és Kamilla, vagyis Anya is be volt-e avatva, merthogy ezt mondta neki az előbb. Persze, nem vonja kétségbe, ezt nem kérdezi ő, csak szeretné hallani az én számból újra az egészet.
Elmeséltem megint, hogyan is történt. Annabella levelét, a Tombori-Tambarit, azt, hogy sokat gondolkodtam a dolgon, és hogy micsoda szerencse, hogy a Tomboriból felmerült bennem a Zombori, mert csak egyetlen betű a különbség, és hogy a kettőnk beszélgetései sorban igazolták azt, hogy igen, Annabella apja az én atyai barátom, Zombori Farkas.
- Holnap üljük meg a születésnapomat, bár csak holnapután töltöm be a tizenötöt. És Annabella rá két nap múlva, ezért őt is felköszöntjük velem együtt.
- Nagyon köszönöm, hogy mondod, akkor én is így készülök. Átmegyek hozzátok és felköszöntelek titeket. Danikám, köszönöm neked a lányomat, hogy kutattál, hogy nyomoztál, hogy érdekelt egyáltalán ez a dolog, és hogy ilyen ügyes és okos vagy, hogy kiderítetted az igazságot.
- Örülök én is, hogy sikerült, és annak is, hogy neked van egy lányod mostantól, és hogy Annabellának is megvalósult egy álma, hogy megismerhetett téged.
Elbúcsúztam tőle, anélkül, hogy megkérdeztem volna, tud-e aludni ezen az éjszakán ekkora élmény után, de hát ott volt már Dóra, és ezt a kérdést most kettejükre bíztam.
Lefekvés előtt Hajnalka megkérdezte, mikor megyek legközelebb a „zarándokutamra”, ami nem volt más, mint egy közeli, dunántúli felhagyott kőbánya; ahol én különleges erőt gyűjtöttem eddig már három alkalommal, bár lehet, csak elképzeltem, hogy így van. Ott ülni, a köveket bámulni, a kövek csöndjét hallgatni, nekem érdekes és egyértelműen előnyömre váló dolog volt. Olyankor történt ez a három eset, amikor éppen valamiért elbizonytalanodtam abban, hogy a legjobb úton járok. Mármint az életem rögös útján. Tehát nem úgy volt ez zarándokút, ahogyan értelmezhető általában, nem maga az utazás volt a zarándoklat, hanem úgy, hogy az ottlét alatti időben ébredt gondolataim jelentették az utazást. Igaz, a kettő valójában hasonlít.
- Nem is tudom… miért kérded? Mert ha esetleg szeretnél odamenni, akkor veled megyek.
- Igen, lehetséges, esetleg elmennék oda. Gondolkodnom kell.
- Mi a baj?
- Tudod, van nekem Tibor… de Boldog Zoltánnal is szoktam találkozni… és ő olyan más… érett felnőtt, és nem egy kiscsajnak tekint, hanem igazi hölgynek.
- Ha döntöttél, hogy mikor akarsz a kőbányámba menni, akkor szólj és megyünk.
- Köszönöm, Öcsi.
Amikor terepen vagyok, nekem megjön a lendületem, az erőm, és megyek keményen, és haladok és oké minden. Hajnalka mindig elmaradt mögöttem, kettesben nehezen haladtunk. De nem sürgettem, nem tettem szemrehányást neki, hiszen őmiatta jöttem el, nem másért. A meredek sziklaperemen lépkedtem éppen, amikor nyögéseket hallottam. Nemsokára már láttam is a nyögések eredetét, azaz az embert, aki bajban volt, de nagy bajban. Hogyan és miért történt, azt nem tudom, nem is akartam ezzel foglalkozni, csak láttam, hogy kapaszkodik a sziklaperembe, az ujjaival tartja magát, és már nem bírja sokáig.
- Kitartás, jövök! - mondtam biztatólag.
Fogtam egy erős ágat, hogy abba kapaszkodhasson majd bele, bár nagy testű ember volt, hogyan tudom majd megtartani, felhúzni, fogalmam sincs. Még a nővéremmel együtt sem képviselünk akkora erőt, hogy az elég lenne ehhez… és akkor… akkor megláttam, ki ez az ember. A szörnyeteg volt, akit Gyula papa nézett a tévében a múltkor. A gyerekgázoló, lányok megerőszakolója, többszörös rabló, az akasztófára való szörnyeteg.
- Magát láttam már valahol - mondtam a hirtelen rám tört félelmemben, izgalmamban. - Maga az… a tévéből… az erőszaktevő, a gyilkos…
- Ne pofázz annyit, nyújtsd már ide azt a karót!
Ezekre a szavakra elmúlt a félelmem, és csak az volt bennem, hogy ez a szörnyeteg mindenkire veszélyes, ez a szörnyeteg képes gyilkolni is, ha úgy kívánja az érdeke vagy a kedve, ez a szörnyeteg agyon fog ütni, ha segítek neki szorult helyzetéből kijönni. Mert ez nem ember emberi lékekkel, hanem egy dúvad, akinek lesznek még áldozatai, ha élve marad. Ha lezuhan… a boldog élet lehetősége adatik meg azoknak is, akiket bántana, ha élve marad. Dúvadra pedig sosincs vadászati tilalom…
Megmozdult a kőperem, ahol kapaszkodott.
- Mi lesz már, te szemét!? - hörögte.
Úgy fogtam meg az ágat, hogy minél nagyobbat tudjak ütni vele.
- Danika, ne! - kiáltott Hajnalka.
Lesújtottam a kezére. Aztán még egyszer, még egyszer és megint és megint és megint…
- Hagyd abba, lezuhant! - mondta Hajnalka sírva és remegve.
Sírni kezdtem én is… összeölelkeztünk… aztán észhez tértem.
- Megyek, megnézem, mi lett vele, nem maradhat életben, ez egy szörnyeteg, lányokat erőszakolt meg, gyereket gázolt halálra…
Lenéztünk a mélybe. Mozdulatlanul feküdt.
- Ne menj, Danika, ne menj oda…
Leszaladtam, megnéztem. Halott volt. Visszaindultam felfelé.
- A másik oldalon megyünk le és a másik úton megyünk vissza a vonatmegállóba.
Megfogtuk egymás kezét és úgy mentünk. Sok éve volt így utoljára.
- Meg kellett tennem, hidd el, ez egy szörnyeteg. Megölt volna minket is. Önvédelemből tettem, kötelességem volt, másokat is megvédtem ezzel.
Nem vártuk meg a hazafelé induló vonatot, hanem az ellenvonatra szálltunk fel, és a másik irányba utaztunk. Aztán valahol autóbuszra szálltunk és egy harmadik irányba buszoztunk. Végül onnan mentünk haza ugyancsak autóbusszal. Otthon alig szóltunk néhány szót és fáradtságra hivatkozva azonnal le is feküdtünk. Már sok év óta nem aludtam együtt a nővéremmel, de most együtt zuhantunk az ágyamba. Egymás kezét fogva aludtunk el, altatónk a testi-lelki kimerültség volt.
Pár pillanat múlva azonban Hajnalka felrázott álmomból.
- Ébredj, ébredj! Danika, mi van veled? Dobálod magad, jajgatsz, kiabálsz…
Nem értettem, mi van, miről beszél.
Aztán lassacskán ugyan, de kapcsoltam, kitisztult minden… A szörnyeteg a kőbányában… nem volt valóság… álmodtam csak…
- Szomjas vagyok - hallottam a saját nyekergő hangomat. - Vizet kérek.
A nővérem máris hozott egy pohár vizet, előkerült Anya is és megfogta a homlokom.
- Hozom a lázmérőt, forró a fejed.
Annácska is odajött, befészkelődött a karjaimba és nagyon ölelt.
Nem voltam lázas. Zuhanyozni mentem, aztán rám tört az éhség, befaltam, ami csak a kezem ügyébe került és végre megnyugodtam.
- Nem hallottam híreket, Gyula papa. Történt valami a nagyvilágban?
- Boszniában forró a helyzet.
- Nem szökött meg rab valahonnan?
- Nem mondtak ilyesmit, legutóbb hat éve történt, úgy emlékszem.
- Akkor jó - mormogtam csak úgy magamban.
- Jó bizony - erősítette meg a tényt Gyula papa.
Dédpapától megkérdeztem, hogy az ember ugyanúgy cselekszik-e álmában, mint tenné azt ébren is? Azt mondta, igen, sőt, még inkább igen, ugyanis álomban sokszor van, hogy cselekednénk éppen, de nem tudunk lépni, nem tudjuk a kezünket felemelni, nem tudjuk kinyitni a szánkat stb., és ezek a dolgok, az ilyen képtelenség, az jellemző sok álmunkra. Ha egy álomban határozottan cselekszünk, akkor azt a dolgot a valóságos életben még határozottabban tennénk meg.
Eszerint azt a fickót a valóságban is lelöktem volna.
Besétáltam a városba, hátha meglátom Csalitkáékat valahol. De nem találtam őket. A múzeumban megtudtam, már voltak ott, a templomok közül is megnéztem néhányat, hiába, az utcákon sem találkoztam velük. Aztán leszaladtam a kollégiumhoz, akkor érkeztek vissza a szigetre ők is ebédelni a Susogó-parti vendéglőbe, a Százéves diófába.
- Jó étvágyat! - kiáltottam oda Csalitkának.
Otthagyta az asztalt és odajött hozzám.
- Voltunk már mindenfelé, ebéd után pedig kimegyünk a kilátóhoz.
- Akkor eddig jól elkerültük egymást - állapítottam meg -, ugyanis kóvályogtam a városban, hátha összetalálkozunk. Most hazamegyek én is ebédelni, aztán bicajjal kimegyek a kilátóhoz és meglesem, hogyan élvezitek a jó időt.
- Rendben.
- Jól aludtál?
- Sokáig ébren voltam, előtte meg sokat hülyültünk is, szóval nem sokat aludtam.
- Majd jövök… menj vissza enni, már hiányolnak a csajok. További jó étvágyat!
- Köszönöm - mondta mosolyogva és ment vissza az asztalához.
- A srácot miért nem hoztad ide közénk? - hallottam egyik asztaltársa kérdését. - Szorítottunk volna neki helyet, de igazán…
- Vagy pedig, Annabella, ha úgy kényelmesebb lenne, ülhetnél az ölébe is… - mondta egy másik vihorászó leányhang.
Ebédnél azt mondta Anya, velem jön, amikor Annabelláért megyek, és megadja a tanárnőnek a telefonszámunkat és a címünket is, hogy tudják, a kislány jó helyen van, ha úgy adódna, hogy nem ér vissza este hatra.
- Ugyanis, ha később végeznek a közös programjukkal, akkor később jöttök ide hozzánk is, akkor a szülinapi program is kitolódik, és ne kelljen már egy óra múlva visszarohannia annak a kedves kislánynak a szállásra.
- Csalitka itt is aludhatna, velem - szólt a dologhoz nagy lelkesedéssel Annácska.
- Én se bánnám nagyon… - mondtam, és jó poénnak szántam.
Ez utóbbi két mondatot Zsuzsi néni is hallotta már, akkor jött át éppen.
- Szó se lehet róla! Amikor egy ilyen közösség együtt van, nem lehetnek ekkora magánakciók, hogy máshol alvás… - magyarázta. - Mit szólna a pedagógus? A gyerek rá van bízva.
Anya elmondta, attól tart, kevés lesz az idő késő délután, és így Annabellának, amint jön, mindjárt mennie is kell. Ezért elkéri őt, hadd maradhasson nálunk egy órával többet.
- Inkább én. Pedagógusként nagyobb eséllyel próbálkozom.
Kibicikliztem a kilátóhoz, a fővárosi kirándulócsapat valamivel előttem ért ki. Szaladgáltak, játszottak, vidám témákról beszéltek, amikor kicsit elfáradtak, leültek a fűre vagy a betonlépcsőkre. Én Csalitka feneke alá tettem a párnát, amit előrelátó módon erre a célra hoztam; majd bemutatkoztam a vezető tanárnőnek, Éva néninek, aki már látásból ismert is, és megkérdeztem, nem zavarom-e a társaságot, ha köreikben vagyok.
- Maradj csak velünk - nyugtatott meg. - De ki vagy te Annabellának? Már tegnap is volt szerencsém hozzád.
- Két év óta ismerősök vagyunk, jó barátok, de csak most találkoztunk először.
- Ez szép. Akkor te, mint idevalósi ember, adhatnál egy jó tippet, mit nézzünk meg Dunaangyalosban még, ami különösen érdekes. Van ilyen?
- Igen, van. A Platános parkban az egyik élő fa törzsébe valamikor régen téglákat építettek be. Lehet látni a téglákat a fatörzsben, persze évről évre egyre kevesebbet, mert a fa az évek során benövi. De nagyon érdekes, hogy az ember egy élő fatörzsben téglákat is megölelhet, ha a fa derekát öleli.
- És hol van ez a Platános park?
- A vasútállomás előtt. Szívesen odavezetem önöket.
- Hallottátok, srácok és csajok? - röpítette szét a hírt az egyik fiú. - Befalaztak valakit a vasútállomásnál, meg fogjuk nézni!
- Mit? Hogyan? Kit?
- Akkor most Dunaangyalosban vagyunk vagy Déván? Vagy magas Déva vára Dunaangyalosban van? - elmélkedett egy másik.
- Jó ötlet - mondta a tanárnő -, hétfőn megnézzük. Ma már fáradtak a gyerekek. Holnap Pécs, Siklós, mohácsi csatamező. Hétfőn délelőtt megmutatod nekünk azt a fát, mi pedig ebéd után indulunk haza Budapestre.
- Nagyon szívesen. És… tanárnő kérem, Annabella délután, szabadprogram alatt eljön hozzánk, és a nagynénim, aki pedagógus, egyben az osztályfőnököm is, idejön és el fogja öntől kérni, úgy értem, ha esetleg nem érne vissza a szállásra hatra, akkor nem veszett el, mert nálunk van és mi visszavisszük őt a kollégiumba. Mert születésnap lesz nálunk, Annabelláét is megünnepeljük.
- Rendben van, de azért szeretném, ha hétre ő is visszaérne, mint a többiek. Mindenkinek hétig van kimenője.
- Gyerekek, figyeljetek rám! - szólt a viszonylag szétszéledt csapatához jó hangosan. - Miután visszamentünk a szállásra… Tessék figyelni rám! Mindenki elmehet sétálni a városba, és nem muszáj hatra, de hétre mindenki legyen a szálláson! Rendben van? Hét órára! Rumianek Szilvia! Ne ess bele a Dunába, azonnal gyere le a meredek partoldalról!
- Rumianek? - kérdeztem Annabellát. - A csaj neve Rumianek?
- Igen, a Szilvit úgy hívják. Nem magyar név, lengyel, és ő lengyel származású is. Az egyik nagypapája még lengyel volt.
- Anna mamámnak, akivel tegnap találkoztál is, szintén Rumianek a családneve. Meg a dédpapámnak is.
- Ők is lengyelek?
- Lehet, hogy van ebben valami, pontosan nem tudjuk. De a dédpapám azt szokta mondani Anna mama hajára, hogy szlávosan szőke. És a rumianek szó az kamillát jelent lengyelül. Anya azért lett Kamilla, mert dédpapa lett volna Kamilla, ha lánynak születik. Dédpapát akkor úgy hívták volna, hogy Rumianek Kamilla, azaz Kamilla Kamilla.
- Ez nagyon érdekes.
- Szerintem is.
Csalitka változtatott az elhelyezkedésén. Kinyújtotta a lábait.
- Dani, dőlj el egy kicsit, az ölembe teheted a fejed…
Ez kedves ötlet volt, szívet melengető. Éltem a lehetőséggel.
- Egyem meg, hogy alszik - mondta rólam az egyik csaj. - Annabella, nem mutatnál be az alvóbabádnak?
Kulturált röhögcsélés és egy kisebbfajta csoportosulás jött létre körülöttünk.
- Mit eszünk, kit eszünk? Hogy esszük, miért esszük? Jó falat legalább? Kóstold meg, ne kérdezz annyit… - jöttek oda többen is.
- Na, mutasd már be a srácodat, Annabella!
- Hölgyeim, Wolf Dániel vagyok - ültem fel, bár annyira jó volt a fejem alatt az a párna…
- Juli vagyok, Stázi vagyok, Lonka, Reni, Berni - hangzottak el a nevek.
Két sráccal is paroláztam, aztán odakerült mellénk Szilvia is.
- Szilvi - mondta neki Annabella -, ő Wolf Dani. Úgy nézz rá, hogy Rumianek vér is csörög az ereiben…
Szilvia kedves érdeklődéssel fordult felém és mesélt egy picit a családjáról, miközben vizes zokniját szárazra cserélte.
- Látjátok, ezért hordok magamnál tartalék holmikat - mondta a tanárnő.
- Csibék közt a tyúkanyó - jegyezte meg a másik kísérő, a férfi tanár.
- Dani egyik nagymamáját úgy hívják, hogy Rumianek, aki szlávosan szőke… - folytatta Csalitka.
- Akkor nem kizárt, hogy rokonok vagyunk - nyugtázta Szilvia.
- Tudod mit, Szilvia? Gyere el hozzánk, talán a dédapámnak eszébe jut valami a lengyel származásról, ha egy eddig ismeretlen Rumianekkel beszélhet.
- Lehet róla szó - mondta Szilvia és visszaszaladt a meredek partoldalra, azt próbálgatni, hogy még mindig úgy csúszik a cipője, mint az előbb, vagy már elvesztette ezt a tulajdonságát.
Egy ideig tartott még ez az áprilisi majális ott kint a Dunán, aztán visszaindult a társaság a szállásra. Egy darabig együtt mentünk, aztán elköszöntem, felpattantam a kerékpáromra és hazatekertem.
- Négyre jövök érted - mondtam Csalitkának, aki vidáman integetett.
