Ahol tapsolni fognak a nyírfák 29. fej. SZÜLETÉSNAP UTÁN ÚJ SZERELEM
Mentem is érte, fél ötkor jöhetett.
- Rumianek Szilvia nem jön?
- Szerintem nem… Nézd csak, nagyon benne van abban, amit csinál - mutatott egy csókolózó párra Annabella. - Nimróddal egymásba zúgtak.
Hazafelé megmutattam neki, melyik általánosba jártam, persze a gimit is, közben jót beszélgettünk és megegyeztünk abban is, hogy nagyon klassz volt az ebéd utáni Duna-parti vidám ottlét.
Otthon Anya szinte kifaggatta őt a dolgairól, persze finoman tette, tele szeretettel. Amikor a barátaim, Ákos, Tomi és Márkó is megérkeztek, ritka pillanatnak lehettünk tanúi. Annabella és Ákos meglátták egymást, és mintha meg lettek volna babonázva, csak néztek egymásra sokáig, és mást se nem láttak, se nem hallottak... Aztán mégiscsak bemutattam a lányt a másik kettőnek is. Mielőtt asztalhoz ültünk volna, a barátaim átadták nekem a születésnapi ajándékukat, két új turistatérképet. Csalitka pedig egy saját maga által készített könyvjelzőt és egy vadonatúj, őt ábrázoló fényképet adott nekem, én pedig neki egy saját felvételekből összeállított, Dunaangyalosról készült fotósorozatot. Annácska egy nagy szelet mogyorós csokival lepte meg őt, pedig nem is tudta, hogy az a kedvence. Jöttek a többiek is az ajándékokkal, az egész családom, persze Zsuzsi néniékkel együtt. Könyveket kaptam, meg kedves apróságokat is. Anya pedig az asztalra tett két igencsak méretes dobostortát, mindkettőn tizenöt-tizenöt szál égő gyertya.
- Egyik a fiamé, a másik Annabelláé - jelentette be. - Boldog születésnapot kívánunk!
Csalitka annyira meglepődött és meghatódott ezen, hogy alig tudott megszólalni… hogy az ő születésnapjára is tortával készült az én édesanyám… Elfújtuk a gyertyákat, majd nekiláttunk az ünnepi vacsorának.
- Kedves családom és barátaim - álltam fel tele jó érzésekkel -, most először vagyok tizenöt éves. Annabella szintén, és nagyon jólesik, hogy ilyen kedvesen megünneplitek ezt velünk, köszönjük szépen. Ha belegondolok, hogy már milyen sokat éltem, és csak tizenöt évről van szó, nagyon bizakodó vagyok a jövőt illetően, mert még több, vagyis rengeteg élmény fér bele majd hatvanöt évbe, és ahhoz képest még előttünk áll az élet nagyobbik része.
- Azért számolj a száz évvel is, ha már ennyire előre tekintesz! - javasolta Apa.
- Isten éltesse az ünnepelteket! - hangzott mindenki szájából.
Zombi bá érkezett Dórával. Borotválkozó szettet kaptam tőlük.
- Ha ma még nem is, de hamarosan szükséged lesz rá - mondták.
Annabellát egy szép csokorral köszöntötték, meg két doboz desszerttel, valamint egy könyvvel, aminek a címe kb az volt, hogy Amikor a lány nővé serdül. A szegfűk között egy díszes kártyán Zombori Farkas szép vallomása.
- Életem legcsodálatosabb napja. Lett egy lányom - olvasta fel Csalitka e vallomást Dóra biztatására. - A tegnapi dátummal keltezve - tette hozzá.
Aztán nézte az apját, akit előző nap látott először, és ekkor Zombi bá egyszerűen átölelte őt és magához szorította.
- Akkor, kislányom, ugye mostantól tartjuk a kapcsolatot, igaz?
- Igen - hangzott a szelíd felelet.
Anya terítéket hozott az érkezőknek és folytattuk a vacsorát. Dédpapa sok pohár bort ivott meg, mondván, hogy egyik is itt van, másik is itt van, inni kell az egészségére mindnek. Aztán valami régi cimboráját említette, az öreg Kisst, hogy az milyen tanáccsal szolgált az evést és ivást illetően, de akkor már nem tudta felemelni a poharát. De boldogan ült közöttünk szótlanul és csillogó szemekkel.
Ákos szememre hányta, hogy miért nem szóltam Annabella szülinapjáról, de megvigasztaltam, hogy hétfőn délelőtt is találkozhat még vele, és akkor megajándékozhatja őt, mert megmutatom nekik a Platános Parkot. Márkó elmondta, nem is először, hogy Editkéje a felvégi városrészbe költözött, ő pedig hamarosan beveti a hódító énjét, hogy végre az a lány megtudhassa, mi az a szerelem.
- A szerelem? Nézd Ákost és Annabellát! - javasolta Tomi. - Ahogyan ők néznek egymásra, az a szerelem. Szerelem volt ez első látásra, ahogy az a nagykönyvben le van írva.
Ez a megállapítás nagyon helytálló volt.
- Hozom a kocsit - mondta Zombi bá -, és hét órára, kislányom, ott is vagy a kollégiumban.
Anya és Dóra egymásra néztek, majd Anya meg is kérdezte Dórától, hogy ez a férfi itt tényleg a Zombori Farkas? Anna mama pedig csak úgy maga elé dünnyögte a cserebogár eredetére utaló kérdő gondolatát.
Mi négyen is bepréseltük magunkat a hátsó ülésre, elkísérni Csalitkát. A kollégiumnál el is búcsúztunk tőle, de a búcsú után Ákos még visszaszaladt a lányhoz, aki nem is indult befelé, hanem csak állt ott, ahol az előbb hagytuk őt. Márkóval és Tomival enyhe, de jóindulatú irigységgel néztük, ahogy Annabella és Ákos összeborulnak.
- Hajaj… nem is olyan könnyű dolog apának lenni… - mondta Zombi bá nagy sóhajok közepette.
- Köszönjük a fuvart - mondtam neki -, de most gyalogolni lett inkább kedvünk.
Egyikünk se szólt, csak mentünk egymás mellett. Mindenki a gondolataival volt elfoglalva. Ákos boldog volt, hirtelen érte a nagy öröm Annabella személyében. Meglátni és megszeretni… ez történt kettejükkel. Márkó nyilván arra gondolt, Editkét figyelgeti már egy idő óta, de semmi se történt, mert nem is történhetett… de talán most határozta el magát arra a bizonyos első lépésre. Tomiban is gondolatokat ébreszthetett barátja váratlan szerelmi valósága, de egyértelműen örült a dolognak. Ahogyan örültem én is, hiszen Ákos a legjobb barátom, és Csalitka is oly kedves nekem… Lehet, pár órával ezelőtt még az is bennem volt, hogy e kedves lánybarátot máshogyan is szeretni szeretném, de az élet átírta a dolgokat. Persze semmi baj, ez így jól is van… Viszont van bennem egy érzés, ami kissé fájó. Persze ez nem is csoda, hiszen nemrég vesztettem el Virágot, akivel olyan nagyon boldog voltam. És űr maradt utána. És nincs vigaszom rá. Habár… habár nincs vége a világnak, biztos találok olyat, akinek én kellek, van olyan lány, ez nem is lehet vitás. Igen, akad ilyen, mégpedig a közelemben, az iskolában, naponta látom őt és mintha nem lennék neki ellenszenves… Hogy ki ő? Természetesen Karina. Ha valakit szeretni tudok még, az ő, Hajnal Karina, aki eddig is kedves volt számomra, mert ő is mindig kedves velem, hozzám.
- Jó volt a szülinapi bulid, Dani - szólalt meg végre Tomi. - Szuper volt.
- Igen, szerintem is - csatlakozott hozzá Márkó.
- Örülök, hogy jól éreztétek magatokat ti is - mondtam. - Jó, hogy eljöttetek. És köszönöm az ajándékot.
- Hát persze, hogy eljöttünk, még szép - jelentette ki Tomi.
- Ugye, Dani, nem tűnhet úgy, hogy Annabellát elhappoltam előled, holott a te levelező barátod… a te kedves ismerősöd… és talán már egy kicsit úgy is voltatok egymással, mint akik járni fognak - mondta bizonytalanul Ákos.
- Nem, nem… Mi csak barátkoztunk, nem volt szó köztünk ilyesmiről. Én örülök, hogy így egymásra találtatok, és kívánom, hogy folytatódjék úgy, ahogyan kezdődött!
Visszaértünk hozzánk, a fiúk fogták a tarisznyájukat és hazamentek.
Én pedig egyre nyugtalanabb lettem, és kénytelen voltam elindulni csak úgy, céltalanul, valahová…
Úgy tört rám a magány, hogy nagyon. Ordítani szerettem volna, sírni, bömbölni, hogy ilyen nincs, nem ér nevem, az nem lehet, hogy nekem ez legyen a sorsom… A fájdalmas magány, a szerelemtelenség, a nagy semmi. Rohanni kezdtem, közben sírtam is, végül megálltam és körülnéztem, mert hol is vagyok, és minek is jöttem ide, a Szigetbe, a kollégiumhoz… Mert itt nem jó, itt ugyanúgy fáj, és különben is…
Nem tudom, mennyit császkáltam mindenfelé, végül mintha megnyugodtam volna. De hol is vagyok? Igen, itt lakik Karina, ebben a házban. Vajon itthon van? Persze, hogy itthon van, hol lenne máshol? Nincsenek fények, talán már aludni tértek. Mindjárt kilenc óra, jól elmászkáltam az időt. Talán a ház hátsó, udvari részében vannak. Ha egyáltalán van udvari rész hátul, mert nem tudom, csak gondolkodom. Becsöngessek? Ilyen későn? És mit mondjak, minek jöttem? A csengőnyomóra tettem az ujjam. Aztán elvettem onnan. Mi lenne, ha írnék egy kis cédulát, hogy itt voltam este kilenckor. De ezt meg is mondhatom Karinának a jövő héten személyesen is. Három nap múlva lesz az osztálykirándulásunk, akkor fogok közeledni hozzá. Csalitkáéké meg holnap, és nahát, éppen ugyanoda.
Hazabandukoltam, már csak Anya volt ébren.
- Mutasd magad! - nézett a szemembe. - Ugye nincsen semmi baj?
- Már nincsen.
- Volt? Annabella és Ákos?
- Virág…
- Értem, ez természetes is - ölelt át. - És van az a módszer, hogy kutyaharapást szőrével, de ha fáj valami, akkor meg kell élni azt a fájdalmat, és minden csak azután jöhet. Úgy látszik, Annabella Ákosnak lett rendelve, láthattuk ezt a saját szemünkkel. Neked más hozza el a boldogságot. Fel a fejjel! Még minden csoda előtted áll.
Másnap sokáig aludtam, aztán Annácskával és Lackóval vizsláztunk, azaz egy hatalmasat csavarogtunk a kutyákkal. A Susogó partján a lődörgő Ákosra bukkant a két eb, Ringó és Dingó. Míg a kicsik a kutyákkal játszottak, a barátom elmesélte, hogy milyen volt az, amikor meglátta Annabellát, és hogy sosem hitte volna, hogy ilyen tényleg létezik… Egyetlen pillanat alatt világos lett az, hogy ez a lány a legszerethetőbb lány, és már szereti is, talán már korábban is szerette őt, de csak most jött el hozzá… és ez fantasztikusan jó érzés.
- Tudod, mit mondok? Mit érzek? Hogy csakis ő kell nekem, senki más. Mert ő az enyém, és ez nem változhat meg, ez egy halálbiztos pont.
- Tudod mit? Úgy legyen! - adtam áldásomat kettejükre.
- Részben neked is köszönhetem, hiszen te választottad leveleződnek pont őt, és nálad találkozhattam vele.
Azt is elárulta az én legjobb barátom, hogy már korán felkelt, habár tulajdonképpen nem is aludt, és már járt lent a Szigetben, hogy Csalitka közelében tudhassa magát. És találkoztak is, amikor a pestiek buszra szálltak és útra keltek Mohács felé. Délután is ott lesz a kolesz környékén, hátha kifogja azt, amikor megérkeznek, és akkor láthatják egymást újra.
- Ő talált rám a levelezéssel, azt hiszem - reagáltam arra, amit az előbb mondott.
- Az még jobb! Ezek szerint Annabella már akkor érezte, hogyan vezeti őt a sors hozzám. Rajtad keresztül. Mondom, hogy szereped van benne.
Ekkor, alig akartam hinni a szememnek, Karina közeledett az árvízi töltésen. Észre is vett minket, és már oda is jött hozzánk.
- Sziasztok! De szép kiskölykök, de klassz kutyusok, és milyen klassz az idő is - mondta jókedvűen.
- Szia, Karina. A lányka a húgom, a fiúcska az unokatesónk, a vizslák meg az ő kutyusaik. Te hová indultál? A kilátóhoz?
- Az történt, hogy csak ültem magamban, a szüleim meg rám szóltak, hogy ugyan már, miért nem vagy a napon, a levegőn, mit gubbasztasz itt bent… Menj és csavarogj egyet a szabadban. És én szót fogadtam.
- Jól tetted, gyere, tarts velünk!
Így aztán ötösben folytattuk az utat, kimentünk a Duna-partra.
- Figyelj a gyerekekre, én beszélni szeretnék Karinával - kértem Ákost és ő vállalta is.
Leültünk egy padra, gondoltam, elmondom Karinának, hogy szeretem, amikor olyan kedves hozzám a suliban, és mi lenne, ha sulin kívül is kedveskedne velem, mert arra nagy szükségem van, nagyon szeretném. Bátor volt, megelőzött.
- Tegnap este kilestem az utcára és ott voltál a házunk előtt… - nézett rám érdeklődő, nevető szemekkel.
- Igen, ott jártam… kerestelek… hátha éppen kijössz a házból… - vallottam be. - De miért nem jeleztél, ha láttál?
- Nem tudtam, hogy miért vagy ott, vagy mit csinálsz éppen.
- Azt is láttad, hogy a kaputokban állok? Már a csengőgombon volt az ujjam.
- Igen, de nem mertem kijönni, hátha mégiscsak véletlenül vagy ott… És te miért nem csengettél be?
- Nem mertem… nehogy felverjem a házat.
- És örültél volna, ha este kijövök a kapuhoz?
- Igen, nagyon…
- Hát… most itt vagyok… - mondta lehajtott fejjel, és nem mert rám nézni.
Éreztem, hogy forróvá vált az arcom, hiszen valami történik most velünk…
- Zavarban vagyok - mondtam a legostobábbat, amit lehet egy ilyen pillanatban.
- Én is…
Megpróbáltam rendbe hozni a hibámat. A kezéért nyúltam és a sajátomba foglaltam.
- Gyere, sétáljunk egy kicsit - szóltam gyengéden és körülnéztem, merre vannak a többiek.
Megvoltak, a közelben vidámkodtak a kutyákkal és egymással, Ákos is gyermeki módon vett részt ebben.
Sétáltunk. Kézen fogva, mosolyogva, néha egymásra néztünk és akkor még jobban mosolyogtunk. Valamit kellene mondanom, magyarázatul talán, hogy miért fogom a kezét… de mégsem, nem kell, hogy akár csak egyetlen szót is szóljak. Igazi összhang van köztünk, érzem. Egyértelmű, vonzódunk egymáshoz, tehát érdemes élni, mert olyan szép a világ, olyan szép az élet! És ez az érzés kitört belőlem, cselekvéssé változott, felkaptam Karinát és a karjaimban tartva vittem tovább nevetve; ő pedig szintén nevetett, kalimpált a lábaival, jaj, tegyél le, te őrült kiáltásokkal fűszerezte, de én elbírtam vele, legyőztem a jelképes ellenkezését. Végül aztán leállítottam a földre és magamhoz öleltem.
- Gyere hozzánk ebédre! Gyere hozzánk ebédre! - kiáltozott és ugrált körül minket Annácska. - Torta sajnos már nincs, tegnap elfogyott a születésnapi bulin.
- De cukor vagy, hogy hívsz, és mondd csak, kinek volt születésnapja, neked?
- Nekem volt - előztem meg a húgomat gyorsan, de Annácskát nem olyan fából faragták, hogy ilyenkor befejezze az információk közlését.
- Csalitkáé is tegnap volt, vagyis kedden lesz, Danié meg valójában ma van.
- Akkor Isten éltessen, Dani - mondta kedvesen Karina és puszira készítette kis száját.
Elfogadtam, a számra vettem és beleborzongtunk mindketten.
- Köszönöm szépen. De tényleg eljöhetnél, örömmel látnának a szüleim is.
- Nem is tudom… ilyen váratlanul beállítani… nem is ismernek.
- Majd bemutatlak nekik.
- Mint az osztálytársadat?
- Mint a lányt, akit… akivel… szóval - dadogtam, de aztán megembereltem magam és minden csókos tudásommal nekiestem Karinának… ő pedig igyekezett lépést tartani velem.
- Ni csak, ki van itt?- hallottam Ákos hangját. - Szia, Tomi!
Nekünk éppen levegőt kellett venni az elszabadult csóköröm közepette, ezért mi is odanéztünk az érkezőre.
- Rendőrautóval jöttem, a szomszédunk vízi rendőr, és amikor megtudta, ide szeretnék kijönni, beültetett a kocsiba, mert szolgálatba jött éppen.
- Nem is tudtam, hogy itt van a vízi rendőrőrs, de hát hol is lehetne - vallotta be Karina -, és nézte, hova állt le az említett autó.
Ekkor két bicajos érkezett, két ismerős csaj, akik nem csupán testileg voltak teljesen egyformák, hanem ezúttal ruházatuk szerint is.
- Tudtam, hogy titkos osztálytalálkozó van itt kint - lelkendezett egyikük köszönés után. - Jönnek még többen is?
- És kik ezek a fiatalok? Ez a csini kiscsaj meg ez helyes kissrác? - kérdezte a másik ikerlány.
Ez utóbbi az Anett, állapítottam meg.
- A lány a húgom, a fiú az unokatesóm.
- Értettem volna úgyis, ha elhagyod a lány és fiú szókat - nevetett Anett. - De te, Dani, nyilván tanító bácsi leszel, ezért magyarázol meg mindent annyira alaposan.
- Ez van, ilyen vagyok - mondtam sértődés nélkül, és megcsókoltam Karinát.
- Ejha! Így álltok? - kérdezte Ivett. - Ez jó, mégpedig naaagyooon jóóóó…
- Ja, csak mi vagyunk ilyen magányosak, sehol egy komoly szándékú férfi a közelünkben… - panaszkodott jókedvűen Anett. - Habár… itt van Ákos és Tomi is. Osszuk el őket egymás közt. Benne vagy, Ivett?
Ivett benne volt, oda is lépett Ákoshoz és Tomihoz.
- Uraim, melyikük vállal engem?
- És melyiküknek kellek én? - lépett oda Anett is.
- Hölgyeim, állok rendelkezésükre! - ragyogott fel Tomi arca.
- Enyém! - kapta el a srác kezét Ivett.
- Akkor… mi maradtunk egymásnak - nyúlt Ákos kezéhez a másik lány.
Ákos azonban visszavette a kezét.
- Elnézést… de én… nekem van valakim, és nem szeretnék…
- Semmi baj, megértelek… - mondta Anett bizonytalanul, aztán kergetni kezdte Dingóékat.
A kutyák persze hatalmas örömmel fogadták az újabb játszótársat és folyt a játék nagy lendülettel.
- Becsajozott az Ákos? - kérdezte Ivett Tomitól. - Hát, nagyon zajlik az élet.
- Daniéknál történt, tegnap. Annabella, aki Dani ismerőse és Ákos meglátták egymást, és már el is dőlt a sorsuk…
- Aha… az szép - ismerte el Ivett, és hagyta, hogy Tomi vezesse a kettejük sétáján, így indultak el a torkolat felé. Ekkor Karina újból a fülembe súgta születésnapi jókívánságait, és a kilátó lépcsőin elindultunk felfelé. Ákos pedig, bár az előbb részt vett a vizslákkal való játékban Lackóval és Annácskával, most leblattyogott a víz mellé és aztán ott üldögélt sokáig. Később Annácska kifáradt, meg éhes is lett, ezért mindannyian elindultunk a város felé. Ákos megkérdezte tőlem, ugye nem volt udvariatlan Anettel, megnyugtattam, hogy nem volt az. Bár Anettnek valószínűleg nem esett jól a kikosarazás… de biztos megértette, hogy egy korrekt srác így reagál egy ilyen helyzetben, amikor igazán szerelmes.
- Jól csináltad, Ákos! - helyeselt Karina. - Bár Anett is barátnőm, mint Ivett, de most, hogy érdekelni kezdték a srácok, mint minket, többieket is -, itt jól megszorította a kezemet -, úgysem marad árva… bárkit megkaphat, aki éppen szabad.
