Ahol tapsolni fognak a nyírfák 3. fejezet: ERDEI KIRÁNDULÁS
Szombat reggel nem volt hideg, nem esett eső sem, amikor találkozott kis csapatunk. Zsidei Otília, aki nagy természetjáró, kisöccse Gyuri, aki a húgom és az unokatesóm osztálytársa, aztán Judit Mákoszkalásszal, valamint Ákos barátom és én.
- Annácskáék nem jöttek? - kérdezte Gyurika a találkahelyen.
- Sajnos nem, pillanatnyilag mélyen alszanak - mondtam a csalódott kisfiúnak.
Vonatra szálltunk. Mehettünk volna gyalog is, de a hatperces vonatozással időt nyertünk, bő fél órát.
- Gyalogolni majd odaát, a túlparton, az erdőben gyalogolhatunk - egyeztünk meg. - Ezzel a fél órával is többet.
Amikor a hídon robogott a vonat, felülről bámultam a Dunát, és mint mindig, most is az jutott eszembe, hogy Anya és Apa gyerekkorukban még látták a lebombázott híd maradványait a parton, pedig akkor már tizenvalahány év múlott el a háború óta.
- Leszállás! - ugrottam le elsőként, aztán nyújtottam a kezem Otíliának, de elhárította.
- Köszi, de megy ez nekem egyedül is.
Csak a Zsidei testvéreknél volt esőkabát, biztos, ami biztos alapon. Cipőjükig leért és arra rá is borult a nadrág alsó szárára ráhúzott lábszárvédő. Elemózsia és ivóvíz is volt náluk. Ákos és én elvileg szintén vittünk kaját és innivalót, de később kiderült, csak nálam volt négy szendvics, a barátom otthon hagyta az asztalon. Mákoszkalász, vagyis Klaudia is hozott kaját, Judit pedig csupán kólát.
- Csak inni hoztam, úgyis csak öt-hat órás lesz a túra, vagy nem?
- Ne félj, ha megéhezel, ehetsz az enyémből. Ez megfelel? - vette elő mákos kalácsát Klaudia.
- Miért is nem vagyok meglepve - nevetett egyet Ákos. - Judit, nem maradsz éhen te sem!
- Az ám, Juditka! Mit jelent a neved? Az Éhem? - lett kíváncsi Otília.
- Mert ha Éhen lenne, akkor az egyértelmű - állapítottam meg. - Éhes vagy, s mert nem eszel, éhen maradsz. De az Éhem?
- Az éhem azt jelenti, az én étvágyam, az én éhességem, éhségem, és azt is, az éhségem tárgya - szólt a válasz. - Meg azt is jelentheti, hogy valakinek egy másik valakire étvágya támad. Mondjuk, ha neked, Dani, neked étvágyad támadna Klaudiára... akkor ő lenne a te éhed, mert rá fájna a fogad. Vagyis azt mondhatnád neki, szerintem örömmel is venné, szóval azt mondanád neki, te vagy az én éhem, mert rád éhezem, drága Klaudiám!
Ezen jót mulatott a többség, főleg Gyurika, bár ő talán nem is értette, Klaudia viszont picit bosszankodott, de inkább csak úgy tett, mintha...
- Ne... ne már... hallgass el, Judit!
- Ugyan már, Klaudia, nyílt titok, hogy szívesen vennéd - mondta ki az igazságot Otília.
- Hagyjatok - dünnyögte a sértett, és előreszaladt vagy tízméternyit.
- Dani, menj utána, ne menjen el a kedve teljesen - ajánlotta Judit két perc múlva.
- Judit és Otília, ezt miért kellett most? Mindjárt átharapom a torkotokat - mondtam, de csak félig gondoltam komolyan, mert Juditét nem, de Otíliáét szívesen átharapnám, persze óvatosan, hogy jólessen neki.
Kiléptem egy kicsit és máris Klaudia mellett bandukoltam.
- Rá se ránts, kicsit hülyék.
- Nem számít - mondta hálásan -, klassz vagy, hogy utánam jöttél.
Aztán csak mentünk hallgatagon ketten, a többiek meg vígan dumáltak mögöttünk. Végül ők is elhallgattak. Klaudiát, úgy látszik, balra sodorta a fák közt nem is mozgó szél, mert már nekiütődött a jobb karomnak. Aztán nemsokára nekem is nyomódott, szinte már rám is dőlt. Lehet, most szüksége van rám. Mit tehettem? Óvatosan átkaroltam. A vállamra hajtotta a fejét, így mentünk egy darabig, aztán hátrapillantott, látják-e ezek ott hátul, mit is csinálunk mi ketten?
- Jééé, eltűntek!
Én kapcsoltam azonnal.
- Mert lefordultak balra, nekünk meg nem szóltak.
- Aranyosak...
- Gyere, menjünk utánuk! - és sietősen elindultam visszafelé.
- Ugyan már, erre is szép az erdő - próbálkozott, de én egyre gyorsabbra vettem az iramot.
Végül futva megindult ő is. Bevártam, elvégre úriember vagyok.
Az egyik nagy nyárfánál értük utol a többieket.
- Megjöttek az eltévedtek - jelszóval és egy vigyorral Judit elkezdett felmászni a fára, de nem jutott messzire, ugyanis nem volt további lehetőség. - Milyen volt eltévedni?
- Azt nem áruljuk el, mert titok - válaszolt Klaudia sokatmondón.
Én nem szóltam semmit, Otíliát néztem, de amikor észrevette ezt, rögtön elkaptam a tekintetemet. Klaudia mellém állt és rágyújtott. Dühös lettem rá. Most én szaladtam előre, és reméltem, nem jön utánam. Nem jött. Aztán arra gondoltam, Otília felzárkózhatna mellém. Nem tette. Ezt viszont sajnáltam egy kicsit.
Belemerítettem szemeimet a látványba, a fák barnaságába, szürkeségébe, a sárral keveredett levelek alázatos önfeladásán elmélkedtem, többek között azon, hol a határ önfeladás és rajongás között. S hogy a sár meg a levél egymásra találása itt a lépteim alatt vajon melyiket valósítja meg. Aztán a következő hatalmas fát átöleltem, és éreztem, tisztulok és erősödöm... és az erdő az olyan, mint a megbocsátó anya. Egészen átadtam magam ennek a csodának. Hangok hallatszottak, halványan, majd erősödtek is, és utolért a csapat. Mindannyian átölelték a nagy fát, Ákos rám tette a kezét, jelezvén, hogy tudja, értelmesen töltöttem a választott kis egyedüllétemet, Klaudia pedig elővette a mákos kalácsot és megkínált.
- Csak egy kicsit, köszönöm szépen. Nem annyit, az sok! Csak egy kicsit kérek.
- Menet közben eszünk - jelentette ki Ákos -, különben pedig nagyon sáros a talaj. Itt eső nélkül is olyan mindig.
- Nem is kérdeztem - harapott barátnője kalácsába Judit -, maradt hal a kanálisban?
- Nem sokat, de azért hagytunk - nyitotta ki hátizsákját Ákos. - Négy rendes dévért meg nyolc pi... ööö…karikakeszeget. Ma sült keszeg lesz az ebéd nálunk. Na fene! Elfelejtettem betenni a kajámat.
Mákoszkalász máris kínált neki a mákos kalácsból, én is elővettem a szendvicseket. Ákos ezt is, azt is elfogadta. Klaudia megint megkínált, de nem kértem. Ha kérek, gondoltam, akkor azt hiszi, ő meg én sínen vagyunk s ezt nem akartam. Ezért nem kínáltam meg szendviccsel, hanem egyet megettem, kettőt meg félretettem, mert még kelleni fog. Viszont Gyurika azt mondta a nővérének, hogy ő olyan szendvicset szeretne, amilyet Ákos és Dani esznek.
- Mi is hoztunk, ez is finom, tudod jól - adta a kezébe a sajátjukat Otília.
Gyurikának azonban az nem kellett.
- Szívesen adok ebből - ajánlottam fel és a fiú el is fogadta.
- Neked is szívesen - nyújtottam Otíliának a negyediket, de ő megköszönte és nem kérte.
Így hát az egy megmaradt szalámis zsemlét eltettem Ákos részére.
Nagyot túráztunk, láttunk őzeket, szarvast is, vaddisznót szintén. Egyszer csak jött egy szekér, rajta egy németnek tűnő vadász meg egy illetékes valaki, s ez utóbbi ránk is förmedt.
- Mit csámborogtok az erdőben? Hiányzik, hogy egy eltévedt golyót kapjatok?
- Nem... mi csak kirándulunk - válaszoltam.
- Vadászat van. Még február végéig szól az idény szarvasborjúra, őzsutára meg őzgidára, meg persze vaddisznóra, de arra mindig.
- A területi erdésszel beszéltem telefonon és ő azt mondta, ezen az erdőrészen ma nem lesz vadászat - így Ákos.
- Igen? De nagyon tájékozottak vagytok! De amint látjátok, éppen vadászat van. Szerintem máris hagyjátok el az erdőt!
- Akkor volt szerencsénk - vetettem oda. - Gyertek, menjünk arrafelé. Ki az erdőből.
- Arra mehetünk? - kérdezte Judit.
- Csak minél előbb!
- Láttad azt a fegyvert a muksó kezében? - kérdezte két perccel később a barátom. - Legalább félmilliót érhet.
- Le van ejtve.
- Azért ne legyünk rosszkedvűek! - próbálta feldobni a társaságot Otília. - Talán ma már nem találkozunk több ilyen magánakcióval és fővadásszal. Mert ez itt nem volt más, mint saját zsebre való vadásztatás. Különben az illetékes erdésznek lett volna tudomása róla.
- Ez az, fel a fejjel! Ezen az úton is, hazafelé, még sok mindent látunk majd - biztatott minket Ákos.
- Képzeljétek! - kezdte Judit. - A szomszéd nénim, tudjátok, aki a suliban takarít, beteglátogatóban volt tegnap délután a kórházban, és látta, amint Döncit szirénázva bevitte a mentő. Nem szegény Dönci szirénázott, gondolhatjátok. Ez azt jelentheti, egy darabig nem lesz osztályfőnökünk.
Merthogy Dönci, azaz Hubay Ödön tanár úr, aki egyébként történelmet tanított, az osztályfőnökünk volt. Négy évvel járt nyugdíj előtt, és betegség miatt elég sokat hiányzott eddig is.
- Ha nagyon súlyos a dolog, akkor az is lehet, hogy már vissza se jön tanítani - gondolkodott el Otília. - Eddig is legalább öt hetet volt távol. Akkor nem csak a történelmet fogja más tanítani, de új osztályfőt is kapunk.
Komoly bajunk nem volt az osztályfővel, de valamiért a többség nem szerette. Túl lassú volt és nagyon konzervatív. Persze lehet, csupán hozzánk képest, mert mi nagyon gyorsak voltunk és reformszelleműek, forradalmiak is akár. Nekem nem volt bajom vele, ő pedig kedvelt is engem.
Hazafelé gyalog mentünk át a hídon, és közben vicceket meséltünk, meg más vidámságokkal is szórakoztattuk egymást. A legfrappánsabb viccet nagy meglepetésünkre a tízéves Gyurikától hallhattuk.
A feleség olvas a szobában, közben hazaérkezik a férj.
- Szervusz, drágám! - kiált az előszobából. - Volt itt az az ember, akiről beszéltem? Elvitte a használt ruháimat?
- Igen, drágám, volt itt, elvitte.
- És örült neki? - kérdezte a férj.
- Igen, nagyon örült - hangzott a válasz. - Főleg annak örült, hogy lefeküdtem vele.
- Micsoda? Lefeküdtél vele? Megőrültél? Miért tetted?
- De drágám, hiszen te magad mondtad, adjak oda neki mindent, amit te már nem használsz…
