Ahol tapsolni fognak a nyírfák 31. fejezet: RANDI KARINÁVAL
Tízkor ott voltam a kollégiumnál, persze Ákos is, ami úgy volt lehetséges, hogy aznap gyomorrontás címén távol maradtunk az iskolától. Csalitkáék csapatával kigyalogoltunk a tetthelyre.
- Ez az a fa - mutattam a látnivalót. - A szüleim kiskorában már benne voltak a téglák, és persze kisgyerekkoromban nekem is nagyon érdekes volt ez. Ahogy múlnak az évek, egyre jobban benövi a fa a sebet, és egyre kevesebb látszik a benne lévő téglákból.
- Szerintem ez mindenki számára érdekes - mondta a tanár úr, aki szintén velünk tartott.
- Jééé, ez tényleg érdekes - szólt az egyik srác. - De miért a fába falazták azt a szegény asszonyt? Talán azért, hogy állva maradjon a fa, mint ahogyan Déván is a falak a Kőműves Kelemen nejének hamvaitól.
Megismertem, ez a Duna-parton is hasonló gondolattal előrukkoló fiú volt.
- Pali, neked mindenhez van hozzáfűznivalód - borzolta meg a srác haját az egyik lány.
Ákos és Annabella egymást fogták, ölelgették, Rumianek Szilvia is hasonlóképpen volt a fiújával, a többiek közül pedig többen is kergették egymást a nagy törzsű, hatalmas platánok között.
- Gyönyörű ez a park, ilyen sok és ilyen nagy és láthatóan egészséges fákkal van tele - áradozott Éva néni. - Hogy-hogy nincs védelem alatt? Mert nem láttam természetvédelmi táblát sehol.
- Valóban nincs védelem alatt. Pedig megérdemelné - válaszoltam.
- Akkor, kedves Dani, tegyél erre javaslatot, ha még érvényes az a törvény, hogy egyszerű állampolgár is megteheti ezt, mert korábban úgy volt. Nehogy egy félresikerült, fontos ember kivágassa ezeket, mert esetleg neki most gyufagyára lett abból, amit a közösből zsebre vágott.
- Kedves Éva, ne politizáljon a gyerekeknek - mosolygott a tanár úr.
Közben valamivel arrább, a parknak azon a részén, ami egy itt működő általános iskola udvara és játszótere is, adj, király, katonát játszottak éppen. Közelebb is mentünk hozzájuk, mert a tanárnő nagyon kíváncsi volt erre.
- Ezt gyerekkoromban ismertem, de azóta sehol sem tapasztaltam, hogy játszották volna. Pedig ez nagyon élvezetes játék. Mozgás, izgalom, a választás lehetősége… Mert választhat a védő csapat, hogy ki legyen a szakítani próbáló támadó-futó, és ez a támadó-futó is választhat abban, hogy melyik két gyerek között akar szakítani, és ha ez a szakítás sikerrel járt, akkor választhat, hogy a két gyerekből melyiket viszi magával. Figyeljetek csak, gyerekek!
- Adj, király, katonát! - követelte nagy hanggal az egyik csapat, voltak vagy tízen.
- Nem adok! - hangzott a válasz a szemben álló oldalról, úgy húszméteres távolságból, ahol nagyjából ugyanannyi gyerek állt és erősen fogta egymás kezét.
- Ha nem adsz, szakítok! - fenyegetőztek eminnen.
- Szakíts, ha bírsz!
- Ki kívánsz?
- Karcsit, Karcsit, Karcsit! - kiáltották ezek, nyilván Karcsi népszerű volt, és remélték, ha ellenállnak a szakítási kísérletének, akkor az ő csapatukba kerül.
Neki is futott, felgyorsult, végül két kislány között vágott rést, ahogy berobbant a gyerekek közé.
- Zsófit hozd! Inkább Cilit, hogy doromboljon! - adták a tanácsot Karcsinak a csapattársak, aki végül is Zsófi kezét ragadta meg s futott vele vissza a saját csapatához.
- Ha nem sikerült volna a szakítás, akkor Karcsinak itt kellene maradnia a másik csapatnál. Akkor most Zsófi és Cili között állna, ahol ellenálltak az ő szakítási kísérletének - magyarázta Éva néni. - De ez egy erős fiú, a két kislány pedig gyengécske volt.
- A csapat hibája, hogy két lányt tettek egymás mellé, és nem volt legalább az egyik fiú. Azt talán nehezebben szakította volna át - szóltam hozzá. - De inkább az lehet, a játék korábbi részében alakult így, hogy ez a két kislány egymás mellé került.
- Akkor játsszunk! - adta ki a vezényszót a dévai várépítésben otthonos fiú, név szerint Pali. - Legyen külön lány és külön fiú csapat. Győzzön a jobbik!
A többség benne volt, Éva néni fél órát engedélyezett erre, és máris indult a játék, de vegyes nemű csapatokkal.
- Te nem állsz be? - érdeklődött a tanárnő.
Erre aztán rohantam a többiek közé játszani, és természetesen jött Annabella Ákossal, valamint a másik pár is, Szilvia Nimróddal.
Egy lány következett és mielőtt köztem és Annabella között becsapódott volna, Csalitka kivette a kezét az enyémből, így aztán a szakítás sikerrel járt. A lány, Nóra engem vitt magával zsákmányként. Ezután Ákost kérte ez a Nórás csapat. Ákos egy lány-fiú helyen próbált szakítani, de erős volt az ellenállás, így ott ragadt a karjaikban, mire Nóra ujjongva kiabálta át üzenetét a túloldalra.
- Annabella, elfogtuk mindkét lovagodat!
Ezután engem követeltek szakításhoz odaátról, rohantam is nagy gőzzel, mégpedig a leggyengébbnek vélt pont felé, Szilvia és egy másik lány közé. Szakítottam, de nem választottam el Szilviát a párjától, hanem helyette az ismeretlen lányt vittem el, és ahogyan kiskoromban, fogtam a kezét, és ez a gyermeki öröm olyan nagyon jólesett.
Játék után visszakísértük a csapatot a Szigetbe, s mielőtt ebédeltek volna, elbúcsúztunk tőlük. Indultunk vissza a városba Ákossal, de egyszer csak megállt.
- Visszamegyek, megvárom az utolsó pillanatot is, azt, amikor hazaindulnak a busszal. Mert máris nagyon hiányzik Annabella!
Én meg igyekeztem haza ebédelni, mert délután Karinával randevúzom…
- Minden klassz volt délelőtt - feleltem Anyáék kérdésére, akik azt is kitalálták, hogy Ákos megvárja az utolsó pillanatot.
- Csak nem randira készülsz? - mosolygott Hajnalka. - Annácska mesélte, hogy új barátnőd van, Karinának hívják és neki nagyon szimpatikus, máris szereti.
- Kismacsek egy tündér - mondtam jókedvűen -, és Karina is az, de másképpen.
- Dani, figyelj csak - vette halkabbra a szót a nővérem. - Nekem is randim lesz… de nem Tiborral…
- Hanem?
- Vele… tudod…
- Csak nem? A tesitanárral, Boldog Zoltánnal?
Hajnalka csak bólintott.
- Elment az eszed - adtam hangot aggódásomnak. - Tibor annyira jó fej, ez meg, ez meg nem az! Másokat is szédít, hidd el!
- Inkább olyan aranyos… és érett férfi, nem kis hülye… mint sokan a környezetemben.
- Mi bajod volt Tiborral?
- Éppen ez, hogy nem eléggé férfias, hanem inkább csak fiús…
- Felnőtt nő vagy, de azért csak légy észnél! - javasoltam.
- Ez az. Én is így gondolom, de Anya szerint ilyen vonatkozásban még kislány vagyok. Nem is értem, hogyan mondhatja, hiszen ő korábban kezdte a … a nő vagyok már játékot.
- Csak félt téged, főleg, ha ilyen érettekkel járogatsz, és ezt meg is értem.
- Te csak hallgass, Öcsi, te a múltkor egy tizenhárom éves kislánnyal foglalkoztál, jött is az anyja cirkuszolni.
- Nem volt ott semmi gond, ő, a csaj akarta igazán, én csak nem voltam vele udvariatlan, és különben is, ha nem tudnád, úriember vagyok - adtam magyarázatot. - Egyébként Enci anyja csábította el Anya első férjét, ezt Apával közösen mondták el nekem. Az a csaj-néni emiatt lamentált, nem azért, hogy a kislányát kísérgeti valaki. Engem nem tartott jó családból valónak.
- Vesszen meg az ilyen! Danikám, ugye tartod a szádat?
- Hát persze. De akkor most enyém a fürdőszoba!
- Menj csak, én fél ötre megyek.
Így aztán bevonultam a fürdőszobába és nagyon rendbe szedtem magam.
Még sosem késtem el találkáról. Most egy percet, de mégiscsak. Szerencsére Karina további három perc múlva érkezett a Kolostorkertbe, a gólyafészkes obeliszk alá.
- Bocs, Dani, de otthon el kellett valamit intéznem hirtelen, és ezért késtem - mondta, majd köszönésképpen egy puszit is kaptam.
- Én sem értem ide időben, egy percet én is késtem - vallottam be.
Erre újabb puszit kaptam, és azt is mondta, nagyon édes vagyok, hogy elmondtam, pedig el is hallgathattam volna. Sugárzott a lány, lendületes volt és ragyogóan szép. Barna, hosszú haját begöndörítette, zöldesbarna szemei csillogtak. Kivilágosodott kék farmerban volt és fehér felsőben, és egy vékonyka, halványkék kabátkában. Borostyán nyaklánc, borostyán fülönfüggők, ezek nagyon jól mentek a szeplőkhöz, és még enyhén ki is volt rúzsozva, rózsaszínnel. És csupa mosoly volt, még nem is láttam ennyire szépnek, ennyire nőnek. Nagyon felpörgetett ez a csoda, és merésszé váltam.
- Karina, kezdjük ezt a szép randit csókolózással, mert annyira… annyira klassz vagy… meg, meg már nagyon vártam, hogy te meg én…
Karina közel bújt és odanyomta a kicsi száját az enyémhez. Akkor ő meg én, mi ketten megfeledkeztünk mindenről… Soha nem éreztem ezt ilyennek, ilyen finomnak, remegtetőnek, kellemesnek, magától értetődőnek, természetesnek, és végtelen örömmel szorítottam őt magamhoz, miután muszáj volt levegőt vennünk. Aztán elindultunk a főtér, azaz a Fő tér felé, ott elnyaltunk egy korai fagylaltot, utána körüljártuk a Szigetet úgy, hogy a legnagyobb kört tegyük meg eközben. Már zsendült a zöld, a madarak is nagyon csiviteltek, mi pedig hol határozottan lépkedtünk és lóbáltuk összenőtt kezeinket, hol pedig andalogtunk. Aztán meg-megálltunk, belemerültünk egymás szemébe, és ezek a szemvizsgák mindig a szemek lecsukódásával jártak, ami csókba vitte vágyunkat, lelkesedésünket, örömünket. A Sziget után a Susogó újvárosi partja következett, ott is elkövettük ezeket a lélekemelő szép dolgokat, de már nem fértem a bőrömbe, és ezért csók közben a kezem bejárta Karina kedves és odaadó tájait is. És úgy fogadta, mint aki erről álmodott már régen, természetesnek vette, és… és felejthetetlen volt ez a délután. Hazáig kísértem, és láttam, hogy meglebben a függöny az egyik ablak mögött, amikor egymást átölelve közeledtünk a kapuhoz. Hirtelen nem tudtam, hogy váljak el tőle, hiszen talán még most is figyel valaki, de ő, az én kedvesem ezzel mit sem törődve úgy csókolt hosszan búcsúzáskor, hogy akkor ezen a csókon kívül semmi se érdekelt már. Csak egy viszlátot mondott és gyorsan bement a kapun. Én pedig a nagy boldogsággal feltöltődve indultam haza, még egyszer visszafordultam és odanéztem a kapuhoz meg az ablakokra is, hátha ő is figyel engem, és utána háromszor is belekiáltottam a világba egy hatalmas igent!
Hazafelé menet az egyik téren a nővéremet pillantottam meg, de nem Boldog Zoltánnal, hanem egy másik, szintén érettebbnek mondható ifjú férfival sétált. Nagyon élénken beszélgettek, a fickó csupa mosoly volt, Hajnalka, aki időnként megrázta a hajzuhatagát, mert jól tudja, arra a mozdulatra minden férfiszív beindul, szintén. Szóval mosolyogtak, el is nevették magukat, a srác néha közelebb húzódott Hajnalkához, de az ellépett olyankor, mintegy véletlenül, de ha srác nem ismételte meg a közeledést egy idő után, Hajnalka lépett közelebb, felébresztve benne az újabb vállalkozó kedvet, mondjuk úgy, hogy a véletlen érintés érdekében. Majd elmondja otthon, gondoltam, de aztán az jutott eszembe, hátha mégsem. Inkább megmutatom magam neki, hogy tudja, hogy tudom, egy eddig ismeretlen férfival volt.
- Sziasztok, kellemes sétát! - léptem be a képbe, de már mentem is tovább, jelezvén, nem fogok zavarni.
- Szia, Öcsi! - mondta a nővérem, és a fickó is eleresztett egy sziát.
Szóval otthon mesélni fog Hajnalka az új pasiról, igaz, nekem is van mesélnivalóm a csodák délutánjáról. Ákos! Hozzá kéne mennem most! Neki is elmesélem a randimat, és ő is elmondja, milyen volt Csalitkával a búcsú. És hogyan is lesz ezután kettejükkel, hogyan győzik le a távolságot.
- Úgy győzzük le - mondta el Ákos -, hogy megbízunk egymásban. Szeretjük egymást, nem akarunk más csajokkal vagy srácokkal flörtölni vagy kacérkodó játékokat játszani. Gyakran írunk egymásnak, és telefonon is megkeressük egymást.
- Telefonmeghívással?
- Úgy is lehet. De az ő szomszédjukban van telefon, az anyja barátnője lakik ott, Eleonóra, azt a számot hívhatom és őt áthívják a telefonhoz. De utólagos engedelmeddel megadtam a ti számotokat, hogy ha valami fontos van, akkor hívjon ő, ne várjon arra, hogy majd én hívom valamikor. Nem baj?
- Nem. De az, hogy érted elrohanjak, az tíz-tizenöt perc. Megteszem, de az üzenet ennyit késni fog.
- Az ő hirtelen jött üzeneteit gondoltuk így megoldani, ha elhozod az üzenetet. De mondom, ez csak akkor lesz, ha nagyon fontos a dolog. Mert egyébként az az egyszerűbb, ha én hívom egy nyilvános fülkéből. És elmondom neked, Dani, legjobb barátom, hogy megváltozott az életem, az egész világ más Annabellával, mint volt nélküle.
- Na hallod! Nekem mondod? Már Enci idején is éreztem, egy lány közelsége egészen izgalmas és édes dolog, s az, hogy szeret veled lenni, hozzád ér, ezt viszonozhatod, hát ez csuda nagy mulatság, és mindezt felerősítve éreztem Szidinél, aztán Virágnál ez elképzelhetetlenül tökéletes volt már. De akkor hatalmasat estem, a magasból a mélybe, és ez nemigen volt elviselhető. Nagyon fájt a dolog, szenvedtem miatta.
- Hamar kiheverted, de ezt nem rosszból mondom.
- Karinának köszönhetem. Mert együttérző, kedves volt, és mert ő nagyon szép lány, jól is esett a kedvessége. És a szomorúságból nem volt nehéz elindulnom az öröm felé… mert éreztem, hogy kedvel és meggyógyít majd. Így is lett. És most már nincs bennem semmi szemrehányó gondolat, ami Virágnak szólna. Szeretem őt, de barátilag, és persze szép dolgokat éltünk meg együtt, de ez már nem is fontos nekem, csupán emlék. Karina a fontos.
- Annyival még kiegészítem, amit mondtál az előbb… szóval az érzés, az olyan izgalmas és hívogató egy lány közelében, egészen olyan… mintha egy eddig még ismeretlen, gyönyörű tájon barangolnék, amit felfedezni nekem kell, és nem is engedem át másnak.
Ezután elmeséltem, milyen volt Karinával az első megbeszélt találka. Ákos érdeklődéssel hallgatta, bele is kérdezett, és egyértelműen örült az örömömnek. Ahogyan én is az övének.
Otthon Anya emlékeztetett, hogy másnap lesz az osztálykirándulásom.
- Anya, olyan jó, hogy vagy nekem - bújtam oda hozzá. - Én el is felejtettem, hogy holnap lesz… És holnap már tényleg holnap van.
- Összepakoltál?
- De mit?
- Egy napra mentek, igaz, de akkor is kellenek dolgok. Innivaló, ennivaló is valamennyi, meg esőkabát, aztán például tartalék zokni.
- Zokni? Mert mi lesz azzal, ami a lábamon lesz?
- Eső is lehet, átázik a cipőd, és még bele is ugorhatsz egy tócsába. Nem azért, mert ügyetlen lennél, hanem mert túl nagy lehet az a tócsa…
- Jó gondolat. Ezért is mondtam azt az előbb, hogy jó, hogy vagy nekem. Mindig tudod azt, amit én akkor pont nem tudok.
Erre átölelt és megcsókolt. Eszembe jutott, hogy Éva néninél is volt zokni tartalékban a kilátónál, és Rumianek Szilviának szüksége is lett rá.
- Anya, akkor, ha ez így van, mármint zoknit tartalékként is érdemes vinni, akkor én két párat is viszek. Mert Karina mostantól velem fog tócsába ugrani vagy lépni… és neki is kelleni fog a tartalék zokni.
- Karina? Annácska mesélt róla. Elégedett a választásoddal, hogy Karinával jársz.
Anya rejtegette a mosolyát, de láttam rajta, örül az új lánynak, mert Anya olyan, hogy neki ugyanúgy fájt az a pofon, amit én kaptam, mint nekem fájt, s jobban fájt neki annál, mintha ő kapta volna. És az a pofon, ami a Virágban való csalódásomat jelentette, az most elveszti jelentőségét Karina által.
- Gondolod, Danikám, hogy Karinának tetszeni fog a férfi zokni? Inkább adok én… nézd, ezt még nem is használtam.
És az édesanyám a sajátjából adott egy pár zoknit, természetesen vadonatújat abból a célból, hogy legyen annak a lánynak váltó zoknija arra az esetre, ha víz kerülne a cipőjébe. Mert az a lány a fiának kedves, és emiatt olyan, mintha a családhoz tartozna.
- Hallgatlak - biztattam Hajnalkát, amikor este bekopogott a szobámba.
- Találkoztam Zoltánnal, aki elnézést kért, hogy hirtelen dolga akadt és mégsem tud velem lenni, pedig erre készül már hosszú ideje. De bepótoljuk pár nap múlva, csak bocsássam meg neki, hogy ilyen helyzet állt elő, és szeret engem, és mondott még hasonlókat, aztán beült az autójába és elviharzott. Képzelheted… Aztán, nehogy már kárba menjen a délután, elindultam Marikáékhoz, és útközben leszólított az a klassz srác, akivel láttál. Azért mondom, hogy srác, mert olyan helyes és lendületes, és azt mondta nekem, hogy Júliám, hát hogy kerülsz ide? Mire én: Júliám? Hogyhogy? Hát csak úgy, mondja ő, hogy én mint Rómeó Júliámat keresem, róla álmodom, és most, íme, megjelenik a valóságban is. Romantikus, mi?
- Ki ez az ürge?
- Kapaszkodj meg! Egy hegedűművész, aki ráadásul költő is.
- Ez ismerős párosítás, a suliban beszéltünk egy ilyen figuráról, aki hegedűművész és költő is, és éppenséggel dunaangyalosi. Farkaslaki…
- Balázs - mondta győzedelmesen a nővérkém. - Egy művészember, akinek nagyon tetszem, és szerintem egy ilyen férfi boldoggá tudna tenni.
- Hány éves?
- Nem mindegy? Harminc.
- Tényleg nem sok. Különben pedig igazad van. Nem számít az életkor. A korkülönbség sem. Az a fontos, hogy jó vele. Ha jó vele. Jó vele?
- Öcsi, Danikám, köszönöm, hogy megértesz! - ugrott a nyakamba. - Nekem fontos a támogatásod. Jó vele, nagyon is jó vele!
Ezután még ecsetelte Balázs stílusát, intelligenciáját, kedvességét, és elárulta, hogy valószínűleg megtalálta végre az igazi férfit.
