Ahol tapsolni fognak a nyírfák 38. fejezet: MÉGISCSAK SZÉP EZ A VILÁG
Amikor reggel felébredtem, azon tépelődtem, hogy Karinát, mert nagyon hiányzik, hogyan tudnám rábírni, adja fel a távolságtartási, a szüneteltetési elképzelését. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy tegnap a Kolostorkertben a szívem egy új lány felé fordult, és már el is érte őt, és képtelenségnek tűnt, hogy ez kiment a fejemből. Visszapörgettem a találkozásunkat, és világossá vált az egész. Minden megtörtént, amire emlékezem, tiszta lappal kezdhetem ezt az ismerkedést, kölcsönös a vonzalom, a bizalom, és ez csodákat ígér. Az eddigi kapcsolataim zátonyra futottak, az én hibámból, legalábbis részben, a múltkor én szakítottam Virággal, de már ezt nem tehetem jóvá, talált magának valakit. Azután pedig Karina szakított velem, legalábbis ideiglenesen. Azt mondta, nem bízik bennem, és igaza is van, okot adtam rá. Az új lány, Napsugár még nem tapasztalt velem kapcsolatban olyasmit, ami illúzióromboló lehetne, és én mindent megteszek azért, hogy ne is tapasztalhasson. Tökéletes leszek, és így megtartható majd, ha kialakul, a közös boldogság.
Ránéztem a faliórámra és láttam, még igencsak korán van. Mindenesetre kibotorkáltam a fürdőszobába, aztán vissza az ágyba, viszont az ajtómat nem csuktam be, mert fizikailag még nem ébredtem fel teljesen. Apa vonult be a fürdőszobába, követte Anya is. A beszélgetésüket hallani lehetett az ágyamból.
- Igen, tudom, Hajnalka benne van az éppen megfelelő korban, év végén lesz tizenhét éves. És igen, tudom, te tizenöt voltál, amikor te meg én először… - mondta Apa. - Viszont egy lányos apa ilyenkor kétségbe van esve, amikor az ő kislánya… nő lesz… Mert vedd tudomásul, nem tudok olyan férfit elképzelni, aki méltó lehet a lányomhoz! Minden férfi, aki a lányomat akarja, az nekem idegen, az tasman ördög, liliomtipró, önző vadállat… és ostoba. Híjával van mindennek, ami boldoggá tehet egy nőt, és az én kislányom csakis a legjobbat érdemli, és az a legjobb is áldja a sorsát és tegye össze a két kezét, ha megkapja… Ha rajtam múlna, sosem kapná meg senki, mert egy férfi sem érhet annyit férfiként, amennyit az én lányom ér nőként.
- Igen, Andris, ezt értem, igazad is van. De nem tehetünk ez ellen semmit. Az élet rendje, hogy neki tetszik egy férfi, és számára az a férfi szinte tökéletes, de ez nem is fontos, mert elég, ha szereti, és az viszontszereti… tulajdonképpen ettől tökéletes. Emlékszel, milyen a szerelem? Az egy olyan állapot, amikor nem számít semmi más. Bocs, persze, tudom, hogy emlékszel… na…. ne… ne most, ne, inkább igyekezz, mert nekem is van dolgom itt. Röviden tehát: Ez a Boldog Zoltán a gyerekeink gimnáziumának tanára volt még pár napja, de átment egy másik iskolába, mert a lányunkat, az iskola diákját szereti. Ez tisztességes lépés volt tőle, azt jelenti, komolyak a szándékai.
- Persze, hogy komolyak. Minden férfi összes idevágó szándéka komoly, ha egy gyönyörű, fiatal lányhoz lehet általa köze.
- Szóval biztatóan kezdődik, és hidd el, Hajnalkát felkészítettem már mindenre, nem tegnap, nem tegnapelőtt, hanem már évek óta teszem ezt. Tud mindent, ami a szerelemmel jár, és direkt szerencse, hogy ez a fiú már felnőtt férfi, értelmes, iskolázott, és láttam is őt, hát bevallom, nagyon jól néz ki, nem véletlen, hogy Hajnalka idáig jutott vele.
- Idáig? Midáig?
- Hogy szereti és az övé lesz, előbb vagy utóbb. És ez természetes is. A korkülönbség sem számít, tíz év. Mellette állunk, megértjük őt, támogatjuk. Véletlenül sem szabad megnehezítenünk a lányunk dolgát… Szeretném őt boldognak látni. Rendben?
- Rendben, persze, rendben - felelt Apa -, de azt se szeretném, ha csak adnia kellene a szerelemben és nem kapná meg mindazt, ami megilleti. Egy ilyen lány! Az én lányom!
- Ez a Zoltán nem kisfiú, tudja, hogy kell szeretni egy nőt. Nem csak arra gondolok, hogy becsülettel, tisztességgel, emberséggel meg hasonlók. Hajnalka szintén tudja, mi jár neki, mit kell tapasztalnia az ölelésben. Így neveltem, így tanítottam. Nem fog úgy járni, mint a szegény Bozsoki Bözsi, akit úgy neveltek otthon, hogy az ágyban majd hunyja le a szemét, ne nézzen és ne is figyeljen semmire, és amíg az ura és parancsolója furcsaságokat mível vele, addig inkább imádkozzon, hogy ne legyen utálatos az Úr előtt. Bozsoki Bözsi sosem talált örömöt az ölelésben, mert az anyja nevelőként ostoba volt, kegyetlen is. Ezzel nagy hátrányt okozott a gyermeke életfelfogásában, ami azt eredményezte, hogy sosem lehetett boldog a szerelem teljes csodájában. Mert bizony nagyon nehéz utólag rendbe hozni azt, amit egy tudatlan és prűd felnőtt okoz egy általa nevelt gyermek lelkében.
- Ja, igen, ezt mesélted már… a férfi búbolójára azt mondta ennek a Bözsinek az anyja, hogy az lótetű, és hozzá ne érjen, mert az bűn.
- Pontosan. Látom, te a lényeges dolgokat jól megjegyzed… Na! Andris! Mit csinálsz?
- Nem látod, nem ismered fel?
- Jaj, lótetű! - sikított egyet Anya, aztán bekopogott hozzám.
- Danikám, ébresztő!
Hajnalkával megint együtt indultunk iskolába, és megsúgtam neki, Apa is zöld utat ad Boldog Zoltánnak.
- Előtted a küzdés, előtted a pálya - mondtam még, aztán a tökéletesség kedvéért hozzátettem, hogy csak a pályával foglalkozzon, mert a szüleinkkel nem kell megküzdenie, párválasztását elfogadták.
- Honnan tudod?
- Hallottam, mit beszéltek erről.
- Hallgatóztál, Öcsi?
- Csak nem képzeled?
- Nem, nem képzelem.
- Na azért.
- Nem képzelem, hanem tudom.
- Igazán? Hát csakis onnan tudhatod, hogy nagyon hasonlítunk egymásra. Tudod, a Wolf-vér…
- Nagyon vidám testvérpár vagytok - mosolygott Marika, aki csatlakozott hozzánk. - Itt jönnek Ákosék is - látta meg a közeledőket.
- Nővérem, hadd kérdezzem meg bizalmasan… - és ezen a ponton felemeltem kissé a hangom. - Ugye már nem szoktál bugyi nélkül jönni az iskolába?
Először a hátizsákjával ütötte a fejemet, de hamar megnyugodott.
- Nem, már évek óta nem szoktam… csak egyszer fordult elő. Nagyon kapkodtam otthon, nem szerettem volna elkésni… de megérte. A második óra után Ica néni hazaküldött.
- Zoltánnak már elmesélted? Ha röstelled, akkor majd elmesélem neki én.
- Sicc már, Öcsike!
Ekkor ért utol minket Ákos, Tomi és Márkó. Utóbbi elmondta, apjának tegnap délután enyhe infarktusa volt, de már jobban van.
Énekórán, mert jókedvem volt, szépen énekeltem. Páternoszterina, vagyis Nosztori Erika tanárnő meg is dicsért. Az említett jókedvet pedig a szüleim reggeli párbeszéde lótetűről meg egyebekről, valamint a nővéremmel lebonyolított, a korábbi időket idéző kedves beszélgetés okozta. Alapjait azonban az a tudat, hogy van egy lány, Napsugár, akinek a vörös hajához zöld szemeket adott a természet, és ez a lány új időket hoz az életembe. Az első szünetben Karina félrevont az udvaron, és elmondta, hogy tegnap egészen véletlenül, de beszélt egy Szidi nevű lánnyal, akitől megtudta, valójában vele is kapcsolatban vagyok, csak éppen szüneteltetjük a kapcsolatot.
- Ezt mondta?
- Igen.
- Erről csak annyit, hogy ő kérte a szüneteltetést, és mivel már három hónap telt el, szerintem végleg le is mondott a folytatásról, ahogyan én is. Én azért, mert szerelmes lettem Virágba, aztán beléd. Nem hiszem, hogy emiatt elnézést kéne kérnem bárkitől is.
- Nem hát. De azt jelzi, nyugtalan körülötted a levegő, és az ilyen tér az nem megnyugtató a magamfajta lány számára. Ne haragudj, de nagyon bizonytalan vagyok… hogy mi is legyen.
- Értem. Ez azt jelenti, a szüneteltetésnek vége, te is szabad vagy, én is szabad vagyok. Igaz?
- Így valahogy…
- Rendben. Köszönöm, hogy voltál nekem, kicsi Karinám, nagyon boldog voltam veled.
- Dani… én is köszönöm. Jó volt veled, sajnálom, hogy nem tudom folytatni…
- Semmi baj, majd lesz nekem egy másik csaj, neked pedig egy másik srác… De legközelebb ügyesebben válassz!
- Ez nem ügyesség kérdése, hanem szívügy.
- Ez igaz. Szóval, vigyázz magadra!
Irodalomórán Hercegnő felolvastatta velem a házimat, ami szabad témaválasztású értekezésféle volt, és inkább tartalmilag kellett mélynek lennie. Ezt írtam:
Istenről
Isten szellemi, valamint érzelmi óriás, lényegileg szeretet, tudás és erő, aki a véghetetlen mennyiségű energiáját részben átalakította (teremtés1.) anyaggá (ősanyag), azután ebből az anyagból megalkotta (teremtés2.) a világmindenséget (ősrobbanás). Akár egyetlen pillanat alatt, akár évmilliárdok alatt is tehette, de minden valószínűség szerint a teremtés2. következményei, a világegyetem tágulása és a csillagrendszerek és más egységek kialakulása még befejezetlen, ma is tart. Amikor már megtehette, mert volt hova, élőlényeket alkotott (teremtés3.), akár egyetlen pillanat alatt, akár évmilliók alatt (evolúció), hogy ne legyen öncélú a saját léte. A teremtés3. még szintén nem befejezett.
Isten, éppen azért, mert isten, nem lehet ember! De érzelem és értelem formájában jelen lehet, és többnyire jelen is van az emberben. Nem írja sorsunk könyvét, minden döntést ránk bíz, és korlátozott segítséget is ad. Ami jó történik, abban része van Istennek, de nem vagyunk az ő kezében. Akkor voltunk Isten kezében, amikor még nem is léteztünk. Amióta már létezünk, azóta már nem vagyunk Isten kezében, viszont a szeretetében igen. Az ő szeretete pedig bennünk.
Isten sátánt nem teremtett, és mert a kitalált sátán romboló és nem teremtő, önmagát sem teremthette meg, tehát nincs is! Van viszont ember, annak gondolata, tapasztalata, tudása, hite…
- Ez merész téma volt eddig is, és ezután is annak számít, csak mostanában egy másik oldal csóválná a fejét erre a kiegyensúlyozott és logikus végkövetkeztetésre, amit Dani foglalt írásba és most felolvasott nekünk - állapította meg Hercegnő. - Nagyon tetszik ez az írás, a gondolkodó istenkeresés vállalható eredményét tartalmazza. Gondolkodó emberek számára érthető és elfogadható.
- Szerintem is, szerintem is - mondta az osztály fele, de én Zsuzsi nénim mellett elsősorban Karina, Virág, Lilla és a három barátom, Ákos, Tomi és Márkó egyetértésének örültem.
- Ki szeretné felolvasni a sajátját?
Robi jelentkezett, fel is olvashatta.
Mitől nemes az ember?
Azt mondják, a munka és a szenvedés is nemesít, tehát nem is nehéz nemessé válni. Lehet. Én azonban, ha már fizetek ebadót, maradok a kutyabőrnél…
Sikere volt, talán nagyobb, mint nekem, de nem baj. Jókedvem lett tőle. Ezután biológiából, földrajzból és nyelvtanból is bezsebeltem egy-egy ötöst. Ez egy ilyen nap volt.
Hazafelé egy nagyon régóta nem látott alsós iskolatársammal találkoztam, Bádogh Tóbival. Régen is beszédes gyerek volt, most azonban le se lehetett lőni. A múltban racionálisnak lehetett mondani, most már kimondhatatlan a jelző, ami eszembe jutott, miután legkevesebb húsz percen át folyamatosan beszélt, azt is mondhatnám, tömte a fejemet. Egy kisegyház tagja, nem mondom meg, milyen név alatt futnak, de nehezen viseltem el mindazt, amit mondott életről, halálról, a világ végéről, az istenről, meg mindarról, ami ehhez a témához kapcsolódhat.
- Térj meg, és tiéd lesz a földöntúli boldogság! - tett javaslatot. - Nincs sok időd, mindjárt itt a világvége.
- Milyen lesz az a földöntúli boldogság? - kérdeztem, mert arra gondoltam, az ilyen nagyokosoknak elképzelésük sincs semmiről, önálló gondolatuk sincs, csak amit hallanak másoktól, azt szajkózzák ők is, és beleélik magukat a beavatottság biztos tudatába.
- Elképzelni se lehet jobbat, elhiheted, én mondom. Nem lesznek bajok, betegségek, feladatok, gondok, csak a boldogság.
- Hogy éljük ezt meg, mit csinálunk, mi okozza a boldogságot?
- Az, hogy ott ülünk Jézus közelében és hallgatjuk őt, látjuk őt, és nem lesz semmi másra szükségünk, önmagában már ez elég lesz a boldogsághoz. A földi életben megszokott dolgok értelmetlenek, erőfeszítéseket igényelnek, rengeteg veszéllyel kell szembenéznünk. Nélkülöznünk kell sok mindent, és amit boldogságnak érzünk, az csak vélt boldogság, nem igazi, hamis, mert benne van az istentelenség is. Az pedig, mint a neve is mutatja, ördögtől való.
- Szerintem a boldogság az egy érzés, és amit érzünk, azt valóban érezzük, tehát valós, azaz nem vélt. Inkább az lehet hamis, ha nem is úgy érezzük, csak valamire rámondjuk, hogy de jó, ez igen! Mire alapozod, amiket mondtál?
- Az Igére. Minden le van írva, és ami le van írva, az úgy is van. Fölösleges gondolkodni, kutatni, bújni a tudományokat, mert az mind csak kitaláció, és nem vezet sehova.
- Tudod, Tóbi, nem szoktam ilyen komoly dolgokon gondolkodni, a vallásokhoz nem is értek. - De ha érdekel a véleményem, akkor elmondom, hogy nehéz ez a közismert, megszokott élet, tele van rossz dolgokkal, de tele van csodálatos dolgokkal is, amik értékessé, széppé teszik. És azt is szeretem benne, hogy ami feladat van, azt általában meg is lehet oldani, és nem is rossz élmény az, amikor sikeresen megoldok valamit. És olyan jó a tavasz meg a nyár, de azért kell a tél is, hogy várjuk a tavaszt s a nyarat, hogy annál nagyobb öröm legyen az a tavasz és az a nyár. És hasznos dolog megismerni a természetet, az embereket, bármit felfedezni, és jól is esik az ember lelkének, ha gyarapítja a tudását. A többi ember elismerése is felemelő, ha valamit jól csináltam és azt értékelték. Kiásni egy kis gödröt és beleültetni egy facsemetét, aztán nézni, figyelni, ahogy fejlődik, felnő. Remek dolog alkotni, tevékenykedni, barátkozni, megnyílni az emberek felé, még ha ez utóbbiban van veszély is. Segíteni egymást, az is nagy dolog. És a szerelem! Voltál már szerelmes, Tóbiás?
- Ó, milyen keveset tudsz még, Dániel! Ezek mind hívságok és gondok, ez nem vezet boldogsághoz. Isten köreiben létezni, semmi sem jobb annál, és semminek sincs értelme ezen kívül. Szerelem? Emberi találmány az, vagy annál is rosszabb, ördögi. Csak azt hiszed, milyen jó neked, ha szerelmes vagy, holott az ocsmány dolog, ezért kárhozatba vezet, mert tisztátalan valami.
- A szerelem szépséges, édes örömökkel járó csoda, ráadásul természetes, ősi módja az utódok létrehozásának is, ezért a szerelem egy egészséges lelkivilágú ember számára sosem lehet tisztátalan! Az általam ismert élet a sok nehézsége ellenére is szép, és jó, és el nem cserélném egy olyan életre, ahol mindez hiányzik, helyette egy bizonyos körben a semmittevés, az unatkozás jelentené a boldogságot. Milyen boldogság lenne az? Hideg, hamis, üres, vagyis élet nélküli. Ezt kínálod a valós boldogság helyett?
- Elveszel a részletekben, Dániel, és nem veszed észre a lényeget, az pedig az igazság maga. Isten körében örökké fogunk élni, nem csak pár évtizedig. Erre gondolj, és mindjárt kitisztul a fejed, amit teledumáltak istentelen gondolatokkal, bűnös vágyakkal, igényekkel.
Ekkor eszembe jutott Dédpapa napokban kimondott, nekem elárult szimpatikus gondolata, ami hatalmas bölcsesség.
- Tóbi! Az életnek nem a tartama a fontos, hanem a tartalma. Nem az számít, milyen sok éven át éltél vagy élsz, hanem az, hogy azok az évek mennyi élményt, örömet, eredményt hoztak. Én inkább élek csak ötven vagy hatvan, vagy akár száz évet, de tartalmasan, és az sem baj, ha gondokkal is meg kell küzdenem, és sírást is tartalmaznak ezek az évek, mintsem örökké. Nem kell örök élet, ha ebben az örökkévalóságban nincs egyéb élmény, mint az, hogy nem csinálok semmit, csak elkönyvelek egy akár valós vagy vélt harmóniát valakivel, vagy egy tömeggel; bár félő, hogy nincs is olyan igazi harmónia, aminek hátterében, előterében nem tapasztaltuk meg a harmónia hiányát. Nem kérek abból, amit kínálsz, kedves Tóbiás!
- Megátalkodott vagy, elvesztél. De én megpróbáltalak a jó útra téríteni, ezt a munkámat jegyzik is a nevem mellett a legmagasabb helyen, és ezért nekem nincs félnivalóm.
Milyen is az élet! Otthon a kezembe akadt egy könyv, aminek több oldala is hiányzott több helyről, és találtam benne egy verset. Azért érdekes ez, mert ez a vers nagyon belevág a Tóbi és köztem lezajlott beszélgetés tartalmába. A szerző, aki ismeretlen előttem, mert hiányzik a lap alsó része meg a szomszédos oldalak, az én véleményemet osztja. Azaz nem kell unalmas, a biztonságon kívül mást nemigen kínáló világ, inkább kell az olyan világ, amiben ugyan vannak bajok, gondok, nehézségek, feladatok, de vannak csodálatos és szépséges dolgok is, és ez utóbbiak nélkül nincsen boldogság. Pedig az élet értelme csakis az. Ez az a vers:
MÉGISCSAK SZÉP EZ A VILÁG
Amikor majd kidobják átkozott és ártatlan,
tulipán-tiszta verseimet,
virágmezővé, méhlegelővé változik
a büdös szeméttelep.
Hamvaimat szépséges szárnyaira
bízzák a szélnek,
megszólalnak hihetetlen harsonái
a nem létező égnek.
De ti, akik még szabadok lesztek,
akikben tisztán emberi maradt a lépték,
tüntettek, hogy nem kell unalmas paradicsomi nihil,
csak ami mozgalmas, ami érték.
Legyen feladat, mosoly, szerelem, gond,
remény, árnyék és fény,
mert ez az eddigi, néha véres világ,
ez valamiért mégiscsak szép.
