A versek  Kasza Béla bajai költő nevének feltüntetése mellett nonprofit céllal szabadon után-közölhetők!  A prózákból csak idézetek!
 

 


 
 

 

Ahol tapsolni fognak a nyírfák 39. fejezet: EGY VÁRATLAN CSODA

Ötre beszéltük meg Napsugárral a találkát. Tíz perccel korábban érkeztem, és édes izgalommal vártam őt. Úgy nézett ki, késni fog, de nem baj, az a pár perc nem számít. Az sem baj, hogy már tíz perce késik, ha mindjárt itt lesz. Már húsz perc is eltelt öt óra óta… már félóra is… Negyvenöt perc, nem várok tovább, valamiért nem tudott jönni, van ilyen. Csak idegesít, hogy pont az első megbeszélt találkára el se jött. Remélem, nincs baj, és azt is remélem, hamarosan jelentkezik, mert nem arról van szó, hogy meggondolta volna magát… Nagyon lassan hagytam ott a gólyafészkes obeliszk tövét, távoztomban sokszor visszanéztem oda, de semmi változás.
Eszembe jutott Csalitka levele, amit induláskor betettem a zsebembe. Elővettem, elolvastam. Rendben van a szénája, élvezi az Ákossal való szerelmet, várja, hogy újra találkozzanak. Megköszönte a nálunk töltött idők örömeit, szeretettel írt a családomról. Meg persze minden jót kívánt nekem is. Ez most nincs meg, kedves Annabella, éppenséggel lógatom az orrom, mert Napsugárban bíztam, és bízom továbbra is természetesen, de nem jött, és félek, talán nem is gondolta komolyan a tegnapiakat. Pedig olyan nagy lendülettel adtam át magam az ő varázsának, úgy érzem, ezen múlik, vagyis rajta múlik a boldogságom.
Holló Tibor jött velem szemben, aki ugye a nővéremet fűzte, és szerintem jók is voltak együtt, aztán Hajnalka Boldog Zoltán mellett kötött ki, Tibor pedig az én Virágom mellett.
  - Az a fő, Tibor, hogy Hajnalka is megtalálta, akit keresett, és te is. Szeresd Virágot nagyon, ő értékes lány, rendes ember, és tedd boldoggá, mert mások is lecsaphatnak rá, mert annyira szép, hogy minden hapsi észreveszi, lesi őt. A Bókony Pétertől pedig óvakodj, mert az szemét nagyon.
- Tisztában vagyok vele, ami rajtam múlik, azt megteszem. A Bókonyról tudom, hogy kicsoda, és Virág bátyja, Gyöngyös Dani is összekülönbözött vele, és jól helybenhagyta. De ugye, Dani, te is boldog vagy azzal a másik osztálytársaddal… nem is tudom a nevét.
- Karinára gondolsz… már nem vagyunk együtt, valamit elrontottam, úgy kell nekem.
- Majd rendbe jönnek a dolgok, meglásd - mondta ő vigaszul, aztán ment a dolgára.
Elanyátlanodtam, félelem támadt bennem a magány fenyegetése miatt, mert ha Napsugár nem akar tőlem semmit, akkor egyedül vagyok, mint az ujjam. És belül érzem, hogy még mindig szeretem Karinát, Virág se közömbös egészen, és ez az új csaj pedig nagyon kellene, annyira szeretném őt, és nagyon vigyáznék, nehogy rosszat csináljak, és nehogy elvegyék tőlem, csak legyen az enyém… De hol van, miért nem jött? Talán már el is felejtett…

Szombaton délelőtt elmentem a gólyafészek alá, hátha ő is odajön… Délután több alkalommal is. Háromkor, négykor, aztán ötkor is. Nem jött Napsugár. Ellenben ott sétált Patak Laci egy csajjal, Séd Ingrid a neve, mint később megtudtam. Ebben az az érdekes, hogy a séd a régi magyar nyelvben patakot jelent. Lacinak ezt a lányt nyilván a sors rendelte, ezt jelzik a nevek. Patakhoz egy másik patak, más szóval egy séd illik, dukál.
 Vasárnap reggel kimentem a szőlőbe a két nagypapámmal, jött Annácska meg Lackó is. Kerékpárral, szokás szerint. Tettük, amit kellett egész délelőtt, bár a kicsik inkább játszottak. Jó volt így együtt. Délután ugyancsak három alkalommal vártam a vörös hajú, zöld szemű lányt, de hiába. De egy másik pár erre a napra is akadt. Klaudia és Peti voltak. Ezt előre tudtam, hogy így lesz, bárcsak a lottószámokat is ilyen jól megérezném. Habár most a pénz nem boldogítana… ahhoz Napsugár kellene.
Dédpapa elment a cserkésztalálkozóra és ott megismerkedett Sanyi bácsival és az öreg Mátyás bácsival is. Megbeszélték, hogy miután megosztották a mai cserkészekkel a régi cserkészélet tapasztalatait, meséltek nekik az egykori élményeikről, és többet nem tudnak hozzátenni a mai cserkészmozgalomhoz, ők hárman tartják a kapcsolatot egymással. Találkozni fognak időnként, és ez kiegészíti az amúgy normális életüket. Így Dédpapának a családon kívül lesznek hasonló korú, új barátai is.

Hétfőn irodalomórán Hercegnő megkérdezte, nincs-e valakiknek mondanivalójuk az osztálykiránduláson történtekkel kapcsolatban. Sok hallgatás és találgatás után végül Peti jött rá, miről is van szó. Az országúti könnyítésen történt érdeklődési túlkapásról, ahol a három srác a lányok oldalát választotta, ezzel nagy riadalmat okozva közöttük.
- Szánjuk-bánjuk, sajnáljuk, bocsánatot kérünk - mondta Peti, Dénes azt mondta, szó szerint így gondolja ő is, és Robi is belátta hibáját.
- Bunkón viselkedtem, elnézést érte. Mentségül szolgáljon, hogy egy picit alkoholizáltunk.
- Az ittasság nem enyhítő körülmény, inkább súlyosbító - világosította fel őt az osztályfőnk.
Ezután a képzeletről beszélgettünk.
- A képzelet minden valóságnál is nagyobb erő lehet, sokkal nagyobb, mint azt gondolnánk - mondta Zsuzsi néni. - Van egy ilyen álláspont. Amennyiben az ember beleéli magát abba, amit elképzel, az élmény nagyon hasonlít ahhoz, mintha valójában meg is élné azt. Bár ez nem mindenkinél működik.
- Én mindenesetre megpróbálkozom ezzel - jelentette be Peti. - Van néhány kedvenc színésznőm, hátha begyűjtöm a skalpjukat a képzeletem erejével.
- Hajrá, Majmos! - kiáltott oda neki Robi. - Mindent bele!
- Ezt felejtsd el, ha komolyan gondolod azt, amit megbeszéltünk - reagált Klaudia is, és a hangjából kiérződött a fenyegetés.
- Értettem - sietett a válasszal a srác.
- Ami felidézhető szép emlék most, az szép volt akkor a múltban, mint megesett valóság. Most visszaemlékezhetünk rá, vagyis feleleveníthetjük az élményt. Levetítjük magunknak, ahogyan a képzeletünk szülte dolgokat is. De az emlékezésnél, amíg emlékezni tudunk rá, adott a forgatókönyv, ahogyan megtörtént a dolog, úgy elevenedik meg az emlékképben. Amikor viszont szabadjára engedjük a képzeletünket, akkor tulajdonképpen mi döntünk a történetben szereplők sorsáról, és amennyiben erős a beleélő képességünk, lélekben át is éljük, amit így elképzelünk. Természetesen olyasmiket képzelünk el, ami pozitív dolog, örömünkre, kedvünkre van. Ez egy élmény a jelenben, ez az élmény díszíti a jelenünket. Emlékezni valamire a múltból illetve elképzelni valamit a jelenben, majdnem egyazon élmény, érték. Igaz, az egykor megtörtént élményeink emléke többnyire jobban megmarad bennünk, mint az elképzelt élmény. Vagyis az elképzelt dolgok inkább csak erősítik a jelenünket, az emlékeink mennyiségét azonban nemigen növelik, bár ezen lehet vitatkozni. Annál is inkább, mert eljuthat az ember abba az állapotba is idős korára, hogy már nem pontosan emlékszik valamire, vagy el is felejti teljesen. Olyan is van, hogy összekeveredik a fejében a valóság egy másik valósággal, azaz egy eset egy másik esettel, de az is megtörténik, hogy a valóság és a képzelet keveredik össze. Vélemény?
- Érdekes gondolat, de szerintem a képzelgés nem helyettesíti a valóságot, bár gyógyír lehet rá, és lehet olyan helyzet, amikor nem az számít, hogy mi van, hanem az, hogy mit képzelek el - mondta Otília. - Így járok jól. Mert ha nem képzelnék el valami jót, akkor maradna a nagy semmi, ha a valós életemet is a semmi jellemzi, vagy valami rossz. Amikor erre fanyalodik rá az ember, hogy fantáziáljon a valós élet helyett, akkor nyilván valamilyen szinten bajban van.
- Ebben lehet hinni, és lehet nem hinni, szerintem nem annyira hasznos dolog, inkább csak elvileg érdemes foglalkoznia vele annak, akit érdekel - tette hozzá padtársa, Melinda.
- Köszönöm, Zsidei Otília, és köszönöm, Berzi Melinda -, nyugtázta Hercegnő. - Viszont, mivel irodalomóra van, azt elmondhatjuk, hogy az íráshoz nagy fantázia kell, és az író általában beleéli magát a történetbe annak írása közben; akár emlékeiből vesz elő valamit, akár fantáziál, akár mások által közreadott tényekre, elképzelésekre támaszkodik.
- Csak azt nem értem - szólt bele Robi -, hogy Dani miért hallgat, hiszen ő legtöbbször minden témában otthon van, mindenről van véleménye.
- Dani okos srác, csak ez most talán nem érdekli - felelt neki Judit.
Ekkor Judit felé néztem, viszont Virágot láttam, de azután mégse, hiszen ő nem nézett felém, viszont Lilla igen. Küldött egy halvány mosolyt, és én szinte automatikusan viszonoztam, mégpedig azért, mert belül éreztem is ezt a mosolyt.
- Dani koravén - jelentette ki Robi. - Meg is mondom, miért. Mert néha úgy beszél, mint valami komoly felnőtt, vagy tudós… legalábbis én nem mindig tudom őt követni.
- Ez hülyeség, Robi, már megbocsáss, ettől még nem koravén. Nagyon is fiatal, egy srác, lelkes, vidám, játékos, jó fej - védett meg Judit. - De te, Robi, te ellenben elég sokszor vagy infantilis.
- Szerintem nem is tudja, mit jelent az - mondta ki Klaudia, amit gondolt.
- Lehet, hogy nem tudom, de azért megpróbálom kitalálni. Olyasmi lehet, mint a tilinkó, csak az utóbbi az olaszosabb hangzású változata az előbbinek.
Ezen nagyot nevettünk, Robi is persze, de jólesett nagyon, már terhesnek éreztem a nagy filozófiai hangulatot.

Kicsöngetés után Márkó megkérdezte tőlem, mi a helyzet. Ákos és Tomi is kíváncsi volt a válaszra. Tomiba Ivett csimpaszkodott, ami kedves volt még látványnak is.
- Mire gondoltok?
- Edittől tudom, hogy megindult valami kettőtök között… te meg Napsugár…
- Ez igaz, de csak egyszer találkoztunk, amikor helyettesítettünk titeket, utána Napsugár már nem jött.
- Hát keresd meg őt és tisztázzátok! - mondta ki a megoldást Márkó.
Ekkor döbbentem rá, hogy én mekkora nagy szerencsétlenség vagyok. Eszembe se jutott, hogy Napsugár nyilván Edit barátnője, ha már őt küldte maga helyett a randira, vagyis Edit azt is tudja, mi van Napsugárral, hol lehet őt elérni. És azt is tudom, hol laknak, mert Virágék szomszédjai ők, Virágot pedig sokszor kísértem már haza, amíg jártunk. Alig vártam, hogy az utolsó óráról is kicsöngessenek, rohantam Bókonyékhoz. Útközben lelassultam… hogy is van ez? Bókonyékhoz fogok becsöngetni, erre kijön a Bókony és megkérdezi, verekedni jöttem-e… vagy mi a fenét keresek náluk… Neki aztán nem mondom el, hogy Napsugár miatt jöttem. De azt se mondhatom, hogy Edittel szeretnék beszélni. Ebből semmi jó nem származhat. Leültem egy padra, közel a házukhoz. Át kell gondolnom az egészet. Legjobb az lenne, ha Edit jönne az utcán Napsugárral vagy egyedül. De még jobb lenne, ha Napsugár jönne egyedül. Akkor mindent megtudhatnék, és egyenesbe jöhetnének a dolgaim. De nem jött se Edit, se Napsugár. Virág közeledett.
- Dani, te itt?
- Igen.
- Gyere be hozzánk, ha már itt vagy.
Furcsa volt náluk. Valamikor terveztük, hogy majd jövök hozzájuk, járok hozzájuk, de ez elmaradt a szerelmünk idején is. Utána pedig természetesen már nem is volt értelme. Leültetett a konyhában.
- Eszel velem? - kérdezte. - A bátyám, Dani főzött még az este. Ma reggel felment Pestre valamiért, holnap jön csak haza. Apa hajózik, Anya estig dolgozik.
- Köszönöm, de nem kérek.
- Nem baj, én sem vagyok éhes. Viszont szeretnék valamit… mondani… de most muszáj gyorsan lezuhanyoznom, mert nagyon kimelegedtem ma.
- De én…
- Várj meg, kérlek! - és eltűnt a fürdőszobában.
Most megint nem tudom, mi is történik. Volt egy fontos dolgom, a vörös hajú, zöld szemű lányt megtalálni, erre mégsem azt teszem. Virágot várom, hogy kijöjjön a fürdőszobából, aztán elköszönjek tőle, miután elmondta, amit akar. Utána pedig átmenjek Bókonyékhoz, hogy valami történjen végre Napsugár megtalálása érdekében. Ez lehet nagy verekedés, értetlenkedés, visszautasítás, akármi.
Fürdőköntösben jött ki, a kezemért nyúlt és bevezetett egy szobába.
- Ez az én szobám. Ide képzeltem el azt, hogy te meg én… - mondta izgatott suttogással. - Most kettesben vagyunk. Biztonságban.
Jobb keze középső ujjával a számat simogatta, balkezével a nadrágomhoz nyúlt.
- Dani, akarlak téged, és jár is nekünk az összebújás… szeress engem most nagyon… Semmi se számít, csak ez, hogy mi ketten… gyere… vetkőzz…
Remegtem. Vetkőztetni kezdett… közben levette a köntösét és ott állt gyönyörű meztelenségével, így hajladozott, miközben rólam szedte le a ruhákat… Tétova, reszkető csókokat váltottunk. Hagytam, hogy azután az ágyhoz húzzon és oda magával rántson. És akkor már úgy csókoltuk egymást, ahogyan mi ketten szoktuk, és összegabalyodott a meztelen testünk, és ebben a földönkívüli lázban, izgalomban egyszer csak megnyílt egy új, szédületesen édes világ, egy olyan érzéssel, amilyenhez foghatót még nem tapasztaltam. Ritmussá váltunk, közös ritmussá, mi voltunk az egész világ és ez az egymást gyötrő és dédelgető ritmus, ami eggyé tett minket teljesen, és olyan öröm töltött el, hogy nem fért belém. Kiömlött a számból, a szívemből, a hallgatásomból, a hangomból… a gyönyörömből és az ő forróságából, ami szétrobbantott, elolvasztott… Virág a ritmus elmúltával is szorított magához, kapaszkodott belém, és kapkodta a levegőt… Nekem is kalapált a szívem nagyon, aztán elérzékenyültem, meghatódtam… Azt hiszem, a könnyeim is kijöttek az élmény nagyságától, Virág odaadásának tiszta egyszerűségétől. Ez a csoda szebb volt minden eddig ismert ünnepnél, és én, mint valami gyermekisten tapadtam az engem így megajándékozó lányhoz, akivel ebben a csillag röptű ívelésben egyek voltunk, és a nagy zuhanás utáni pihenésben is egyek vagyunk még testben és lélekben is. Egészen új lapot nyitott nekem az élet, megismertem most egy másik dimenziót is.


 

 

 

 

Ahol tapsolni fognak a nyírfák 39. fejezet: EGY VÁRATLAN CSODA hozzászólásai

Szólj hozzá

0.002 mp