Ahol tapsolni fognak a nyírfák 40. fejezet: AZ ARCOM NYITOTT KÖNYV
Virág légzése lecsillapodott, aztán egyenletessé vált. Elaludt. Legjobb lenne, ha követném, mert érzem, egyre inkább mélyül bennem valami győztes nyugalom. Biztonságban érzem magam, nem érhet semmi rossz; és ez a lány itt mellettem szinte olyan, mintha én lennék… és az a felem már alszik, itt szuszog kedvesen… és én… én is… de jó így…
Amikor felébredtem, rögtön tudtam, Virággal szerelmeskedtem, és új ember lettem… Nem láttam őt, de hallottam, hogy énekel a közelben. Aztán közeledett a hangja, és ott állt mellettem ő, e hang tulajdonosa, az én szeretőm, kedvesem. Mellém ült.
- Jót aludtál, Dani?
Bólogattam és mosolyogva néztem őt.
- Nem bánod, hogy ez történt? - kérdezte.
- Örülök neki, már nagyon régen vágyom erre, és sokáig hittem is, hogy veled… te meg én, és most ez bekövetkezett. Jó, hogy bekövetkezett.
- Én is örülök. Tartoztunk egymásnak és önmagunknak ezzel az öleléssel. Tiszta szerencse volt, hogy itt találtalak a közelben. Így történhetett meg ez az összebújás. És senki sem volt itthon, nem kellett tartani senkitől és semmitől. Ez az élet ajándéka. Most már minden könnyebb lesz… úgy értem, megszűnt bennem az a rossz érzés, hogy megcsaltalak, és ezért elváltak útjaink. És ez az együttlét törölte a bennem lévő negatív élményt, hogy azzal az érdemtelennel is ágyba kerültem. Mert most úgy érzem, a testi szerelem nagyon is szép.
- Most mi lesz? Hogyan tovább?
- Ezt az élményt elteszem a szívem legszebb helyére… és mindig elő tudom majd venni, hogy erőt merítsek belőle… szeretlek, de tudom, benned örök tüske maradt az, hogy megaláztalak. És tudom, hogy neked utánam volt Karina, és azt is tudom, felfüggesztettétek a kapcsolatotokat, és van egy új lány a láthatáron, aki érdekel téged. Nekem is van, tudod jól, a Tibor, aki igazán rendes, neki is megadok mindent, amit akar a szerelemben, mert ez nekem is öröm. És nagyon boldog vagyok, hogy kettőnkkel megtörtént most az együttlét csodája, és érzem, csakis jóérzéssel gondolsz majd rám, mert van egy titkunk, egy csodálatosan szép titkunk. Köszönöm neked.
Megfogtam a kezét, az arcomhoz húztam és megcsókoltam. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy mindenkinél jobban szeretlek, és te meg én vagyunk azok, akik összetartoznak. Nem kell nekem új lány, neked sem Tibor, és ami rossz volt, azt elfelejtjük, mert számunkra együtt szép igazán a világ. De aztán felnőtté váltam hirtelen, aki nem csupán érez, hanem gondolkodik is. Virág nem akarja folytatni velem, ő csak helyre akarta tenni a kettőnk kapcsolatát, úgy értem, teljesebbé tenni a volt kapcsolatunkat utólag, viszont a jövőt már nem velem képzeli el. Most mondta az előbb, hogy Tiborral. Ezért én, mint felnőtt férfi felpattantam az ágyból, felöltöztem, kértem egy pohár szódát, megcsókoltam őt, és már indultam is. Azért előtte még kimondtam a nagy igazságot.
- Ezt sosem felejtem el neked, Virág, és remélem, boldog leszel Tiborral.
- Te is légy boldog! Várj, kikísérlek a kapuig.
Az utcán akkor lépett ki a kapujukon Bókony is, odaköszönt valamit Virágnak, aki látta is őt, de nem köszönt vissza, hanem nekem integetett mosolyogva egészen addig, amíg el nem fordultam a sarkon.
Ákoshoz mentem, elmondtam neki, mi történt. Nem dicsekvésképpen, hanem azért, hogy megosszam vele az örömömet, amiért ilyen csoda ért engem. Ő a legjobb barátom, vele mindent megbeszélek, és Virág nem mondta azt, hogy a titkunk még a legjobb barát előtt is titok maradjon. Vagy úgy gondolta, a titok az titok, és az csak a kettőnk titka? Úristen, lehet, hogy így gondolta? De Ákos megbízható, régi barátom, és Márkó is olyan és Tomi is. És eddig minden csajokkal kapcsolatos dolgunkat megbeszéltük egymással… Mindenesetre kértem Ákost, hogy maradjon köztünk.
Otthon sem maradhatott titokban, hogy mi történt velem. Olyan nagyon ismer az édesanyám és a nővérem, hogy ők ketten mindent le tudnak olvasni az arcomról anélkül, hogy bármit is mondanék nekik.
- Mi történt? - kérdezte Anya, ahogy meglátott.
- Semmi, azaz nem mondhatom el, de ne félj, semmi rossz.
- Kisfiam, egy lányról van szó? Kettőtökkel történt valami, igaz? Ami nem rossz, tehát jó…
- Nem mondhatom el, az ilyet nem mondhatja el egy srác az anyjának.
Átölelt.
- Karina?
Megcsóváltam a fejem.
- Akkor titok, igaz? Nem is kérdem többet. De… ugye meg is hatódtál?
Bólintottam.
- És… talán a sírás is kerülgetett… mert olyan szép az, amikor megölelik az embert, igaz?
Honnan tudja Anya? Az anyák így olvasnak a fiak arcából, még akkor is, ha azok nem néznek a szemükbe?
Ismét bólintottam.
- Danikám… és… talán megkörnyékezett az álom is…
Megint egy bólintás részemről.
- Az én fiam vagy. Ezeket tőlem örökölted…
Hajnalka este jött be hozzám. Azonnal kiszúrta, hogy más lettem, és azt is, hogy mitől. Én ezt nem értem.
- Karina?
- Nem ő, valaki más.
- Nem baj, ha nem mondod meg. Előbb-utóbb megismerem és akkor már tudni fogom. Én nem csinálok belőle titkot, hiszen egyértelmű. Nekem Zoltán… ő az, akinek mindent odaadtam. De ez természetes is, nem?
- De.
Megöleltük egymást. Jó az, ha a család mindenben mögötted áll, támogat, egyetért, veled örül.
A következő napon semmi különös nem történt az iskolában. Néha Virágra néztem, ő visszanézett, egyszer még egy mosolyt is felfedezni véltem az arcán. Tornaórán néztem, figyeltem őt, a testét, a formáit, a hajlatait. És a tudatomban ott volt a megnyugtató büszkeség és igazság, hogy ismerem testének titkos részeit, volt szerencsém a közelükbe jutni, élvezhettem az általuk nyert örömöket. Mert kiválasztott vagyok, Virág megtisztelt ezzel, kedvezményezett voltam nála. Karinát is néztem, őt is öleltem, igaz, csak korlátozott módon. Habár megtehettem volna ugyanilyen teljességgel, ha nem féltem őt a szeretett családom váratlan megjelenésétől, azaz attól, hogy benyitnak a szobámba, ami esetén Karina zavarban érezhette volna magát. Mindezt ez a tavasz hozta el, ez életem legszebb tavasza. Csak az a bökkenő, hogy egyedül vagyok a szép emlékeimmel, nincsen párom, akivel járok, aki hozzám tartozik, akivel megélem a szerelmet. De veszek egy nagy lélegzetet, aztán megkeresem Napsugárt, és kiérdemlem a szívét és vele együtt mindazt, amit a szerelemben egymásnak ajándékozhatunk.
Délután Anyával voltam vásárolni. Azt mondta, nekem van szükségem néhány jobb cuccra, mert a lányok természetesen nagyon is öltözködnek, de nem árt az a fiúknak sem. Legalábbis én legyek jól öltözött, vagyis a fiatalságomnak megfelelően úgy nézzek ki, hogy még inkább megmutatkozzon az a külcsín, ami jellemez. Mert a lányok számára ez nem közömbös.
A korzón megálltunk egy padnál, le is ültünk egy csöppet pihenni, és akkor jött egy nagyon csinoska csaj, csupa mosoly és kecsesség, vakítóan fehér bőrrel, én még nem is láttam ilyen fehér bőrű embert. Egy idősebb férfi volt vele, feltételezhetően az apja, és amikor Anya meglátta, összecsapta a kezeit.
- Farkas Kálmán! Kedves Kálmán, jó barátom! Ezer éve nem láttalak!
- Copfocska, kicsi lány…
Összeölelkeztek. Régi ismeretség lehet, ha Anyát kicsi lánynak mondja.
A fehér bőrű lány igazán bátor volt, máris nyújtotta a kezét és bemutatkozott nekem.
- Farkas Ilona, hajadon.
- Wolf Dániel, nőtlen, tizenöt éves.
- Jaj, akkor te már majdnem felnőtt vagy - nevette el magát - Én még csak leszek… év végén… tizenkettő.
Ez nagyon meglepett. Tizenkettő? Hiszen legalább tizennégynek gondoltam. Annácska tíz múlt, és annyira gyerek még, ez az Ilona pedig csak két évvel idősebb, vagy annyival sem, mégis egészen nagylány, nőnek érzi és nőnek nézi az ember.
- Milyen nagy lett ez a kicsi lányka - csodálkozott Anya is.
- Ő pedig a fiad, igaz? Micsoda legény már - lelkesedett a férfi.
- Kálmán, mesélj, mi van veletek?
- Minden rendben van, Budapesten élünk, egészségesek vagyunk, Emma dolgozik, és van egy kisebb gyerekünk is, szintén kislány, hétéves. Kamillának hívják…
- Csak nem? Te választottad a nevét?
- Igen. Gondoltam, az én régi Kamillám fontos ember volt az életemben, segített a váltásban, és sokat jelentett barátként. Így az ő tisztelete is benne volt a névválasztásomban. Emma pedig jóváhagyta.
- Megtisztelsz vele, Kálmán. Nálunk is van egy kisebb gyerek még, Annácska, ő tízéves. És a férjem előző házasságában született lány is az én lányom lett még akkor, amikor az anyukája meghalt, szóval nagy család vagyunk, azaz nagycsalád, és boldog család.
- Kamilla, most is megköszönöm a sok-sok kedvességet, amit adtál nekem, és azt a segítséget, aminek eredményeképpen elhagyhattam végre az egyházat, és miután ezt megtettem, úgy élhetek, ahogyan legbelül mindig is szerettem volna. Szabadon, emelt fővel, férfiként, apaként, és az istennel való kapcsolatom is megváltozott a váltás után. Emberibb, meghittebb lett. Addig az egyház szolgája voltam és ezen keresztül az isten szolgája és a hitnek hivatalos képviselője is. Akkor még azt hittem, ez az egyedüli út, amin haladni érdemes. Elhagyva az egyházat és a papi pályát megújultam, a helyemen éreztem és érzem magam a civil életben, megismertem az igazi csodákat, az igazi életet, és az mindennél többet ér. Mert örömei valós örömök, csodái szívemelő csodák, és ez az életigenlés felemelte a lelkem teljesen. Azelőtt nem tudtam, milyen a boldogság, de amióta szürke hétköznapi emberként őszintén és szabadon gondolkodom, beszélek és cselekszem, minden más. Szebb, jobb, szerethetőbb lett az életem. Ha te nem vagy, akkor sosem tartanék most itt, boldog emberként élve az életet. Akkor belesüppedtem volna a beképzelt értékek homályába, továbbra is sötétben mantráznám bizonytalan dolgok igazságát, próbálva önmagamat is meggyőzni valamiről, és sosem ismertem volna meg az emberhez igazán méltó életet, a szerelmet, a családot, a vidámságot. Kamilla, tanítóm és barátom voltál, az vagy örökké, és a szeretetem irántad sosem múlik el.
- Örülök, Kálmán, hogy boldogok vagytok, és annak is, hogy most találkoztunk és beszélgettünk egy kicsit. Hol van Emma és a kisebbik lányod?
- Otthon. Csak kettesben jöttünk, két órája. Nekem látnom kellett már Dunaangyalost. Reméltem is, hogy valahol rád találok, ez meg is történt, nagyon örülök. Ha nem találkoztunk volna most, akkor keresnélek tovább, akár napokon keresztül.
Elbúcsúztak egymástól, elköszöntünk egymástól, Anyán láttam e találkozás őszinte örömét, és én örülök, ha az édesanyám örül.
Otthon vendégek voltak. Dédpapához jött Sanyi bácsi és Mátyás bácsi is. Estig tartott a nagy beszélgetés, eszmecsere, és még kártyaparti is. Sanyi bácsi és az öreg Mátyás is megveregette a vállam, Dédpapának elárulták, hogy ismernek, tudják, értelmes és rendes gyerek vagyok. Dédpapa örömmel hallotta ezt, és ő azt fedte fel, hogy a mi családunkban ilyenek a fiatalok és a nem fiatalok is.
