Ahol tapsolni fognak a nyírfák 42. fejezet: MEGTENNÉD, HOGY ÁTÖLELSZ?
Hamar kiderült, Peti és Klaudia mégsem járnak, de ennek miértjét egyikük sem közölte az osztállyal. Judit persze tudta, miről van szó, és Robi is adta a nagy információbirtokost, de nem árulta el még Dénesnek és Pistának sem. Nekem az volt a megérzésem, hogy Petit megijesztette Klaudia valós vagy csak feltételezett tapasztalata, amit ez a rámenős csaj erősen demonstrált is, és emiatt szegény fiú visszakozott.
Néhány nap múlva bringával tekertem a Bárány utcán az ártézi kút felé, és bizony elég nagy sebességgel, amikor is jobbról a kisközből hirtelen és szabálytalanul kijött egy személyautó, de azonnal le is blokkolt. Én viszont automatikusan balra rántottam a kormányt és nekicsapódtam egy vadgesztenyefának. Szerencsére a fejem nem vertem be, tisztában voltam a dolgokkal, hogy egy hatalmasat estem, fáj a vállam és a lábam. Ekkor odanéztem az autóra, merthogy máris eltűzött onnan, de nem sikerült a rendszámot leolvasnom, és csak egy vékony, ijedt arcot láttam a volánnál. Nyomogattam a vállamat, ami fájt, és néztem a térdemet, ami elég randán lehorzsolódott.
- Mid fáj? - kérdezte a férfi, aki odajött a mögöttem megálló autóból kiszállva. - A fejed hogy van?
Felálltam, megmozgattam a térdemet, jól működött, a vállamat is kipróbáltam, tettem néhány karkörzést, fájni fájt, de rendben volt.
- Azt hiszem, semmi bajom, jól vagyok, köszönöm.
- Egy egészen fiatal fiú ült a kocsiban - közölte egy idősebb férfi -, sajnos a rendszámot nem néztem meg. - Azt hiszem, ez cserbenhagyás, ki se szállt az autóból, elviharzott.
- Az autó hátsó ablakában egy régimódi női kalapot láttam - szólt egy nénike. - Lila kalap, Ida nagynénémnek volt ilyen fiatal korában. Ida néném bálkirálynő lett egyszer, Zakariás gróf virágot küldött neki, hatalmas bokréta volt az, gondolhatják, hogy mekkora… egy gróf, egy igazi gróf küldte neki.
- Látta a rendszámot? És a sofőr arcát? - kérdezte tőle az idősebb férfi.
- A gróf nagyon jóképű volt - emlékezett a nénike -, talán most visszajön… Igaz, Ida néném már húsz éve halott.
- Szerintem megúsztam komoly sérülés nélkül, viszont a bringám nem. Az első kerék elgörbült, a kormány félreáll…
Hazamentem. Anya ragaszkodott hozzá, hogy orvos is lásson, persze el is kísért. Ott kiderült, semmi komoly bajom nem lett. Viszont az orvos a Rendőrséget mégis értesítette, mert eljárt a szám, hogy az az autós ki se szállt, úgy ment el onnan. Nem tudtam semmi értékes információt adni az autóról meg a vezetőjéről, csupán azt, hogy az autó világos volt, alighanem Zsiguli, és egy nagyon fiatal fiú volt az illető, legalábbis az egyik szemtanú azt mondta nekem. De valójában nem is ütött el, hozzám se ért, csak megijesztett, muszáj volt balra mozdulnom, ezért mentem a fának. Akik a közelben voltak, nem adták oda a nevüket és címüket, hogy esetleg tanúként meg lehessen keresni őket. Igaz, én nem is kértem.
Közben Ákos nálunk járt, meglátta a kerékpáromat és megijedt ő is, vajon mi történt, hogy így néz ki. Anna mama, akit nagyon megviselt a balesetem, elárulta neki, hogy a saját lábamon mentem a baleseti sebészetre, és ez azért jó jel. Margit mama pedig Apa egykori biciklisbalesetét hozta fel, mondván, jó lenne, ha nem kísértenénk az ördögöt, ne járjunk hát biciklivel.
Két nap múlva úgy hozta a sors, hogy a napfényes, szép délutánon enyém lett a kicsi Zsuzskó. Úgy értem, Annácskára bízták, de én is velük tartottam a Kolostorkertbe. Játszottunk sokat, de nekem a vállam néha úgy fájt, mint a balesetkor, ezért csak óvatosan vettem részt a testi akciókban. Egyszer csak Napsugár állt a pad mellé, amin ültem. Meglepődtem.
- Szia, Dani.
- Szia.
- Szóval… nem akarok magyarázkodni, miért is nem jöttem a megbeszélt találkára, csak annyit mondok erről, hogy hülye voltam, bocs.
Kétféle érzés, gondolat viaskodott bennem. Ha Napsugár most idejött, akkor bánja a korábbi távolmaradását, azaz benne lenne, hogy ő meg én mégiscsak próbáljuk meg. A másik érzés viszont olyasféle volt, hogy akkor nekem az nagyon rosszul esett, és mert ő most meggondolta magát, talán azért, mert az a másik srác, aki még képben volt, ugyancsak meggondolta magát, előránt engem a tartalékok közül… Mit is mondjak neki, mert azt nem mondhatom, hogy majd átgondolom a dolgot, mert egy nőnek nem lehet ilyet mondani, vérig sértődne. Benne azonban volt annyi elszántság, hogy ne várja meg, mit szólok én, hanem kimondta, amit gondolt.
- Holnap délután a gólyafészek alatt várlak. Fél ötkor. Szia.
Bevallom, ez jólesett az egómnak, az önbizalmamnak, mert azt jelenti, nem vagyok annyira utolsó, hogy ne kelljek egy ilyen csajnak. Persze jobb lett volna, ha nincs ez a kihagyás, és azóta már akár boldogok is lehetnénk egymással, mert az, amit akkor én elképzeltem, hogy mi lesz és hogy lesz, az nagyon szép volt.
Annácska persze nem engedte rögtön távozni, körülzsongta Napsugárt, játszani vitte, dicsért neki engem, és még valótlanságokkal is traktálta, és ezen ő maga nagyon jól szórakozott. Napsugár vagy elhitte vagy nem, hogy pár napja elütött egy autó és az az autó alaposan behorpadt, valamint, hogy az autót egy manöken vezette és azonnal belém is szeretett.
- Tényleg?
- Nem egészen így volt - adtam választ. - Nem is biztos, hogy manöken volt az illető, de az biztos, hogy a vállam még fáj egy kicsit.
- Akkor hát, viszlát holnap - búcsúzott ez a szép, vörös hajú és zöld szemű lány, és ellibbent mellőlünk, én meg néztem utána, és tetszett, amit láttam.
Másnap el is indultam a randira, egy ilyen csajnak nem lehet nemet mondani, és én nem is mondtam neki nemet, vagyis mindenféleképpen találkozom vele. Aztán majd meglátjuk, hogy mit is akar… De… de azt sem zárom ki, hogy valami van a háttérben még. Esetleg… képes lenne megismételni valamiért a múltkorit? Megígérte és mégsem jött. Talán ma is ugyanígy lesz, talán ez a passziója… Randit beszélni meg és nem menni el rá. Azt hiszem, nem adok lehetőséget arra, hogy újra elbánjon velem. Nem fogok ott szobrozni megint, ő pedig jót nevet a dolgon. Vagyis nem megyek oda fél ötre, és ennyi, kész. Döntöttem. Visszakapja, amit nekem adott a múltkor, ha ő ott lesz. Bár nem lényeg a bosszú, főleg, hogy ő egy csaj, akihez reményeket fűztem. De nem kockáztatok, nem akarok nevetséges lenni. Így aztán még időben irányt változtattam és csavarogtam egy egészségeset. Kimentem a Duna-híd fölé a Kandzsi befolyásához, s mert nem volt magas a vízállás, gyönyörűen működött a Zuhogó, azaz a víznek a hatalmas kövekkel való találkozása, azokon történő átbukása, ami is nagyon látványos. Nagy zúgással ömlött itt a víz, igazi természeti élmény. Talán inkább ide kellett volna hoznom Csalitkáékat, és nem a Platános parkba a téglás fához. Egy órát töltöttem el itt, aztán feltöltődve hazamentem.
Másnap ismét kimentem oda. Leültem a parton és egyaránt bámultam és hallgattam is a csodát. Nem is lehetett volna másképp, mert összetartoztak. A látvány és a hangja. Fájt még a vállam, de már nem annyira. Már vagy tíz perce ültem ott, amikor észrevettem, hogy valamivel arrább, ezen az oldalon, ahol én ülök, ott ül egy csaj. Ugyancsak bámulja a vizet, és nyilván hallja is a zuhogást. Ha ez a lány itt üldögél, mint én, akkor talán rokonlélek, s mint ilyen, lehetnek közös értékeink, és ha tetszünk egymásnak, még fontosak is lehetünk egymás számára. Ezeket gondoltam, aztán odamentem a közelébe, köszöntem egy sziát és leültem. Nem szólt semmit, csak bámulta a vizet. Lehet, gondja van és azon elmélkedik, vagy nem szereti, ha valaki tolakodó, mint most én. Figyeltem őt. Idősebb nálam, ez biztos, legalább két évvel. Rövid a sötétbarna haja, mégis helyes, mert gyönyörű az arca. Akinek nem ilyen szép az arca, annak a rövid haj nem szokott jól állni, muszáj hosszúra növesztenie, mert a haj az nagyon is sokat szépít. Nem zavar, hogy fiatalabb vagyok nála. Megszólítom, nem veszthetek vele semmit.
- Olyan szép itt, nyugodt és kedves minden, nem is értem, miért nem járok ide ki sűrűbben.
Nem válaszolt, rám se nézett, csak ült tovább. Néhány perc múlva tettem egy újabb próbát.
- Te gyakran jársz ide?
Lassan felém fordította a fejét, végre rám nézett. Gyönyörű, nagy, sötétbarna szemei voltak, de bennük szomorúságot véltem felfedezni.
- Ne haragudj, de nem szeretnék beszélgetni - mondta csöndesen.
Erre, merthogy mostanában felkapom a vizet, szó nélkül felálltam és visszaültem az előző helyemre.
Kisvártatva valami megmozdult benne és lassú léptekkel utánam jött. Néztem, ahogyan közeledett. Magas volt, nyúlánk, nagyon tetszett. Leült mellém, egészen közel. Én meg hirtelen úgy éreztem, hogy ismerem őt, régóta már, s ez az érzés nagyon bátorrá tett. Ebben a most kialakult és erősnek bizonyult hitben, hogy nekem közöm van őhozzá, odanyúltam a kezéhez és végigsimítottam rajta. Csodálkozva a kezére nézett. Én megismételtem a gyengéd mozdulatot és rajta is hagytam a kezemet az övén. Ő pedig nézte az egymáson lévő két kezet.
- Megtennéd, hogy átölelsz? - kérdezte egy perc múlva, és rám emelte fekete szemeit.
Bólintottam. Úgy helyezkedtem, hogy ezt az ölelést a legjobban meg tudjam valósítani. Átöleltem, belőle pedig kifakadt a sírás, majd fokozódott is. Zokogott. Magamhoz szorítottam, de gyengéden. Amennyire csak lehetett, az arcomat az arcához nyomtam. Könnyes lett az arcom az övétől.
- Nyugodj meg, édeske…
Lassacskán lecsillapodott, kicsit szepegett, hüppögött. Megnyugodott. Az arcunk együtt, így a szája, talán direkt kereste vagy csak eltévedt, de megtalálta az enyémet és hozzáért. Én óvatosan, finoman mozgásba hoztam a számat, azzal simogattam az ő ajkait. Egyszer csak kidugta a nyelvét, elakadt benne a szám. Erre én is kidugtam az enyémet és… és csókká lett minden. A szomorúsága, a sírása, a sós könnyei, az izgalmam, a vágyam, a zuhogó víz és a májusi vasárnap rólunk gondoskodó délutánja. Sokáig csináltuk, bele is fáradtunk. Felálltunk, megmozgattuk a tagjainkat, majd visszaültünk egymás mellé. Átkaroltam a vállát, ő a derekamat, így néztük, figyeltük a víz és a kövek harcát, táncát, harmóniáját, szerelmét. Elég sok időn át, és csodálatos volt nagyon.
- Most elmegyek - állt fel. - A kérdésedre a válaszom, igen, én gyakran járok ide, legalábbis mostanában.
- Elkísérhetlek?
- Inkább ne…
Ez lelombozott. Már úgy éreztem, köztünk minden szép és jó dolog megtörténhet ezután, ugyanúgy, ahogyan az elmúlt másfél órában megtörtént. Azért maradt bennem annyi remény, hogy még egy kérdésem legyen.
- Holnap láthatlak? Itt leszel holnap délután?
- Miért?
- Szeretném.
Elmosolyodott. Most először. Gyönyörű volt a mosolya.
- Nem tudom… majd meglátom. Szia… szia, kedves…
- Dani - mondtam gyorsan. Dani vagyok. És te?
Egy picit gondolkodott.
- Gina. Dzsével. Amúgy Regina.
Szép lassan megindult, még egyszer rám nézett, mosoly is volt e tündéri nézésben, aztán elment. Még ültem ott öt-hat percet, aztán felugrottam és rohantam utána. Hátha utolérem, és akkor megmondom neki, jöjjön holnap is, mert számítok rá, nagyon fogom őt várni, de nem láttam már semerre sem. Viszont a vállam már egyáltalán nem fájt, és később sem tért vissza a fájdalom.
- Itt volt a volt tanárod, Boldog Zoltán - fogadott Anya -, épp az imént mentek el Hajnalkával. - Rád is kérdezett, aztán elmondta, jó véleménnyel van rólad, egyik kedvence voltál az ügyességed, sportosságod és a hozzáállásod alapján.
- Lehet, bár nem adta jelét ennek. Nem baj, a lényeg, hogy most Hajnalka a nagy kedvenc nála. Csak maradjon is úgy. Lehet, félreismertem őt, de szoknyavadásznak véltem.
- Talán mégsem az. Megtette, hogy elment az iskolából, és ezt Hajnalka miatt tette. Úgy titokban kellett volna szeretnie, most teheti ezt nyíltan.
Az ágyban még egyszer visszagondoltam a délután minden pillanatára, és valamiért olyan érzésem támadt, hogy mintha jegygyűrű lett volna Gina egyik ujján. Vagy csak hallucinálok? Az is eszembe jutott, hogy a húgom jóslata szerint egy lány lesz nekem még az igazi előtt. És jött is Napsugár, az első percben és még néhány napig odavoltam érte, aztán nem lett ebből kapcsolat, és most itt van Gina. Úgy érzem, ez komoly kapcsolat lesz. Vehetem ezt úgy is, hogy ő az igazi.
