A versek  Kasza Béla bajai költő nevének feltüntetése mellett nonprofit céllal szabadon után-közölhetők!  A prózákból csak idézetek!
 

 


 
 

 

Ahol tapsolni fognak a nyírfák 47. fejezet: ÖRVÉNYLÉS A TORKOLATNÁL

Szelíd nyári vasárnap délelőtt volt. Lillával sétáltunk a városban. Elmondta, Izabella eltörte a lábát, otthon fekszik vele, egyébként ma van a névnapja is. Ugorjunk be hozzá, biztosan jólesik neki. Beleegyeztem. Amíg odáig mentünk, azt is elmondta, lenne kedve néha-néha visszatérni a múltba csak úgy, látogatásképpen, kíváncsiságból.
- Vagyis, ha ismered az időutazás módját, akkor számíthatsz rám mint útitársra - mosolygott ennivalóan.
Iza örült nekünk és a csokoládénak is, ami előkerült Lilla hátijából, és egy igencsak kedveset és igazat is mondott.
- Végre, Dani, azzal látlak, aki a legjobban illik hozzád. Karina is majdnem ilyen volt, de hozzád Lilla a legtökéletesebb. Egyszer ilyesmiről beszélgettünk, mi, csajok néhányan, mégpedig Hercegnővel. Hercegnő ugyanezt mondta rólatok. Vigyázz Lillára, nehogy elveszítsd!
- Igenis - mondtam örömmel és Lillára néztem.
Piros volt az arca, rám nézett egy pillanatra, aztán még pirosabb lett, de az biztos, hogy tetszett neki, amit hallott.
Reggel esett egy kicsit, de már szép volt az idő, a Susogó töltésén mentünk ki a Dunára. Fogtuk egymás kezét, és azt éreztem, egyre jobban szeretem őt, és ő ugyanígy érez. Különben nem lenne most ez a meghitt, gyönyörű séta sem.
- Nagyon kedves volt Iza, és nagyon tetszett, amit mondott rólunk - szólaltam meg. - Kimondta a törvényt, és mostantól én ennek alapján szeretnék élni. Ugye neked is tetszik ez a törvény?
- Törvény? - mosolygott az én Lillám. - Ha lehet örülni egy törvénynek, és persze nagyon is lehet, mert én így vagyok ezzel a törvénnyel, akkor igen a válaszom, tetszik ez a törvény.
- Nekem pedig a válaszod tetszik - néztem rá oldalról, boldog emberként.
Ő is rám nézett, csupa-csupa szívből származó mosollyal, aztán másfele nézett, majd vissza énrám, a mosoly elhagyhatatlannak bizonyult, még néhányszor ezt megcsinálta, aztán nevetni kezdett, kivette a kezét a kezemből és futott a víz felé a homokban. Én meg utána, mert hiszen erre vágytam nagyon, erre a felszabadult játékra, erre a felfoghatatlan örömre, erre a szívemelő egymásra találásra. Szaladtunk, lihegtünk, ő édesen és vidáman menekült előlem, én üldöztem boldogan és végül elkaptam, átöleltem, és tudtam, őt soha, de soha nem akarom már elengedni. Így álltunk ott a folyó szélén, egy hajó ment a vízen, aztán partra futottak a hullámai, elérték a cipőnket. Ily módon csókolt meg minket a Susogó, és adta ránk áldását.
- Olyan ez, mint valami repülés - sóhajtotta bele a világba boldogságát az én kedvesem.
- Ha szeret az ember valakit, akkor adjon számára szárnyakat a repüléshez. Ezekkel a szárnyakkal repültél?
- Igen, igen, igen! Ezekkel, és ezeket tőled kaptam!
Megsimogattam az arcát, a haját.
- Olyan a kezed, Dani - mondta lelkesen -, hogy ha fájna valamim és hozzá érnél, attól meggyógyulna azonnal. Mindened olyan. A közelséged is.
- A számra is vonatkozik ez?
- Próbáld ki! Most véletlenül éppen fáj a homlokom.
Megcsókoltam a homlokát.
- Jobb lett tőle?
- Sokkal jobb lett. De fáj a szám is…
Milyen jó, hogy nem rohantam le őt a legelején a csókkal… És tegnap a kapujukban is csak egyetlen csókot adtam az ajkára… most jött el az ideje a többnek. Úgy csókoltam, hogy már ügyesnek mondhattam magam benne, és úgy is, mintha ez lenne a legelső ilyen csók az életemben; vagyis minden eddigi csókot felülmúltunk ebben a csókban mi ketten ott, közvetlenül a Susogó partján állva és egymást ölelve.
- Elárulok egy titkot…
- Mondjad, édes Lillácska!
- Előbb te… előbb mondjad te.
Milyen szép is ez, hogy ennyire őszinték és egyértelműek vagyunk az egymás iránti érzésben. Tudjuk egymásról, hogy hogyan is érzünk. Azt mondta ez a drága kislány, hogy titka van, de előbb mondjam el én. Mi lehet az a gyönyörűséges titok, amit ő is és én is mondani akarunk egymásnak? Az a titok egymás előtt nyílt titok, hiszen nem csupán tudjuk, hogy szeretjük egymást, hanem érezzük, éppenséggel megéljük ennek csodálatos örömét, és hisszük, elkönyveljük jövőjét is.
- Jó, előbb mondom én. Kedvesem, Legendás Lilla, olyan nagyon szeretlek, hogy ennél az érzésnél nincsen csodálatosabb öröm. Olyan nagyon szeretlek, hogy szinte fáj is, de ez a fájdalom végtelenül édes. Igen, mondtam már másoknak is azt, hogy szeretlek, de érzem, hogy ez a mostani szeretlek mögött sokkal több a tartalom, mint eddig bármikor, bárkinél is volt. És szerelmes vagyok a szeretetbe is, amit érzek irántad, mert olyan a szerelmem, hogy abba belefér a szeretetem is, nem csak a rajongásom és a vágyaim.
Elérzékenyült a vallomásra, csillogtak a csöppnyi könnyek mindkét szemében, aztán két picinyke patakot hoztak létre lefolyva az arcán… Percek teltek el így, aztán megszólalt.
- Most mondom én is. Csak egyetlen szó. Szeretlek!
Én is könnyeztem. Meghatódtam az ő könnyein és a vallomásán is.
Kisvártatva elindultunk, folytattuk a sétát.
- Lilla, kedves, van, hogy nagyon sok mindent szeretnék mondani neked. De ez nem is olyan könnyű. Az ember többet tud érezni, mint amennyit elmondani, megmagyarázni képes.
- Igen, ez így van. Én meg főleg nem vagyok egy jól magyarázó emberke. De mégis elmesélem, hogy már a tanév elején úgy éreztem, te vagy az a srác, akihez lenne bizalmam, akitől nem félnék, akinek biztosan olyanok a tulajdonságai, hogy én azoknak örülni tudnék és értékelni is. De te népszerű vagy, és mások után érdeklődtél mindig, ezért azt hittem, én örökké csak messziről és reménytelenül… szerethetlek. Virágot irigyeltem, de nem ellenségesen, vele nagyon jóban vagyok, nem csupán a padtársam. Hanem csak… miattad, hogy szereted őt és ezért neki jó, ő nem csak álmodozik rólad, mint ahogyan én… Mert elmondott dolgokat, elég jó barátságba kerültünk ősz óta. Karina pedig szintén illett hozzád, aranyosak voltatok együtt. Én meg néha sírtam, amikor este otthon rád gondoltam.
Megálltunk ölelkezni, megköszöntem, hogy beavatott a korábbi érzéseibe is.
Újból elindultunk, már az Ostorfásnál jártunk. Elmeséltem neki, hogy követtem biciklivel, és meglestem, ahogyan azt a csodálatos táncot járta a nyírfák és más testvérek örömére. Meggyőztem őt, hogy ne tekintse ezt kíváncsiskodásnak, illetlenségnek, visszaélésnek, meglesésnek vagy bármilyen rossz dolognak, mert csupán rá vágytam, arra, hogy megismerjem, mert már többször is voltak vele kapcsolatos szép gondolataim. És ami érzés az a tánc alatt felébredt bennem, a már meglévő, de még csak lappangó, a vonzalmat már meghaladó érzés mellé, az megvilágosodásként hatott rám. Megtudtam ott és akkor, hogy milyen szépséges, értékes lelke van, és én ezt a lelket nagyon szeretem, és csak vele lehetek boldog, nem kell senki más, csakis ő.
- Lillácskám! Engem akkoriban fal mögé zárt a magány, de a te táncod áthatolt ezen a falon. Azóta szeretlek, azóta lettünk egy pár, csak te mindezt később tudtad meg. Éreztem belül, hogy utánad kell mennem, ezáltal jogos volt, hogy meglestelek. És tudd meg, olyan gyönyörű táncot még soha nem láttam!
Úgy tűnt, úgy éreztem, hogy nem lett Lillában semmiféle negatív érzés amiatt, hogy kilestem az ő nyírfás titkát. Mégis úgy gondoltam, az érzéseim tisztaságát bizonyítom azzal, ha önkéntes vállalást teszek.
- Lillám, kicsim, tényleg szeretlek, és hozzád akarok tartozni. Veled tölteni minél több időt, és örülni az együttlétnek. Nem arról van szó, hogy te lennél az újabb lány, akit meghódítok, aki arra kellene csak, hogy nekem rendelkezésre álljon… vagy ilyesmi…
Ezért megígérem, hogy nem közeledem hozzád testi szándékkal, mert testi élmények nélkül is többet ér nekem a veled való kapcsolat, mint bárki mással bármilyen kapcsolat. Egy év nagy idő, én egy évre fogadom, hogy így lesz, elég lesz nekem belőled az, amit adsz, mert nekem a te személyed a teljesség… Az, hogy téged szeretlek, és te engem szeretsz. Rendben?
Nem tudom, milyen gondolatok játszódtak le benne, de igent mondott erre, és éreztem, örül a kettőnk közös történetének.
- Az érzelmi biztonság a legnagyobb boldogság - fűztem még hozzá. - Egyetértesz?
- Igen, az a legfontosabb. És mondd csak, ha egy év múlva már megunnál, az mit jelentene?
- Hogy nem vagyok méltó hozzád. Hogy kevés bennem az irántad való szerelem és szeretet.
- Danikám, ha tényleg minden így van, ahogyan mondod, és ahogyan most érzem, akkor boldogok leszünk együtt.
- Azt akarom, hogy boldogok legyünk együtt. Ezért mindent megteszek.
- Köszönöm. Te már tapasztalt vagy a szerelemben, én még nem. És én amúgy is elmaradok tőled mindenben. Népszerűségben, aktivitásban, okosságban, ügyességben, gyakorlatiasságban meg másban is nyilván. Ha akarsz engem, ezt vedd figyelembe és ne várj tőlem túl sokat, inkább segíts, taníts és szeress mindig úgy, ahogyan most!
- Nem vagyok tőled különb semmivel sem. Semmiben. És azért téged szeretlek, mert te vagy a leszerethetőbb számomra. Éppen azért, amilyen vagy. És nem szabad ennyire szerénynek lenni. Ugye nem bánt, hogy leskelődtem utánad?
- Egy picit rossz, hogy utánam jöttél és meglestél, én pedig abban a hiszemben táncoltam, hogy csak a nyírfák… és a többi testvéreim látják. De azt mondod, nem voltak gyerekes vagy önző szándékaid ezzel, és én el is hiszem ezt, szóval csak engem akartál… jobban megismerni. Ha akarod, együtt is elmehetünk oda, és bemutatlak a testvéreimnek. Én komolyan hiszem, hogy azok a nyírfák szeretnek engem, és örülnek nekem. Miért hiszem? Mert én is szeretem őket. Nem azért táncolok nekik, mert színházasdit játszom, hanem mert jólesik a lelkemnek, és tán… az ő lelküknek is.
- Én ebben biztos vagyok, hogy így gondolod. Abban is biztos vagyok, hogy az ő lelküknek is jólesik, hogy velük vagy és táncolsz nekik. Mert lehet, te nem hallottad és nem láttad a táncolás után, de én igen…
- Mit?
- Hogy azok a nyírfák megtapsoltak…
Közben kiértünk a kilátóhoz és legyalogoltunk a torkolati spiccre. Itt Lilla megcsókolt és ezzel elindította a csókon csók, a csókkal csók és a csókszor csók jelenség hatványozódó szépségeit, és ezt látva és megirigyelve a Susogó is csókként ömlött a Dunába, és forogtak, örvénylettek ők is a boldogságban.

 

Ahol tapsolni fognak a nyírfák 47. fejezet: ÖRVÉNYLÉS A TORKOLATNÁL hozzászólásai

Szólj hozzá

0.014 mp