Ahol tapsolni fognak a nyírfák 9. fejezet: HÁZAK AZ ÁBRÁNDOS UTCÁBAN
Áprilisban leszek tizenöt éves. Rendben mennek a dolgaim, jó a családi hátterem, de hát nem is lehet másmilyen, Anya és Apa mindig is értelmes, egészséges, céltudatos, szeretettel élő emberek voltak, és szerencsés családban is születtek. Mert a nagyszüleim, azaz az ő szüleik is minden szeretetet megadtak nekik, ahogy aztán ők is nekünk.
Az otthonunk, ez a ház, valójában két ház, egy régi és egy új. A régi a Rumianek-ház, dédpapáé és Anna mamáé. Az új, amiben mi öten lakunk, nagyobb részt Hajnalka örökségéből épült ugyanezen a telken. Hajnalka ugyanis, aki Apa előző házasságából való, elvesztette édesanyját, és így lett Anya lánya. Utána mindjárt meghalt az utolsó anyai ági rokona, az örökséget pedig a szüleink, az egykor félbeszakított, de akkoriban újra induló közös életük alapjául szolgáló otthon megteremtésére fordították. Igen, a szüleim, akik gyermekkori ismerősei voltak egymásnak, egyszer csak szerelembe estek egymás iránt, és boldogok is voltak. Aztán jött egy gikszer, és éveken át éltek külön-külön életet, míg végül mégiscsak visszatértek egymáshoz. Ha belegondolok, hogy Anya csak tizenöt éves volt, amikor elkezdődött a szerelmük… Mint én most…
A szomszéd ház, a Kiskovács-ház is a miénk, azaz Gyula papáé. Pista dédapám halálával maradt a nagyapámra két évvel ezelőtt. Itt lett kialakítva Apa kerékpárszerelő műhelye, mert a már említett balesete /kerékpárral csattant egy tankon/ után leszerelt a honvédségtől, ahol először a sorszolgálat után továbbszolgált, aztán tiszthelyettesit végzett, majd később a tiszti iskolát is elvégezte és katonatiszt lett. Akként szerelt le. Laci papa eleivel úgy mondta, fiam, a kiképző zupás őrmester, de az iskolák után nagyon büszke volt rá. A baleset okozta sérüléseit kiheverte teljesen. Egyébként azért is ez a kerékpárszerelés, mert mindig is szeretett biciklizni, még versenyekre is eljárt. Ez a ház után jön a Wolf-ház, apai nagyszüleim, Margit mama és Laci papa háza. Amikor Zsuzsi nénémék leköltöztek a fővárosból, akkor ez a ház is bővült, hogy elférjen a család.
Szóval, ha belegondolok, hogy Anya tizenöt évesen lett apáé… akkor én hozzá képest el vagyok maradva… Mindjárt annyi leszek én is, és a legnagyobb hódításom, a legintimebb szerelmi történésem egy, illetve két szájra puszi, bár az izgalma és a lány vágyai miatt valójában ez csók volt… de én ennél a csóknál szárnyalóbb, fergetegesebb, de mindenképpen felemelőbb valamit szeretnék. Nem Tinával, nem Klaudiával, ők nem kellenek, és nem is Annabellával, bár szeretem őt, és ő kifejezetten nőies lány, de ez baráti szeretet, amit persze nem is lenne nehéz átlépnem egy másik érzéssel, de nem tehetem, mert most Szidi az, aki érdekel, aki izgat, aki kell nekem.
- Na, találkoztál Enikővel? - kérdezte Ákos reggel, nem véve figyelembe a mögöttünk lépegető nővéremet. - Mi volt?
- Igen, találkoztam vele és szakítottam is. Csak sikerült harmadik nekifutásra.
- Öcsiiii! Mit hallok? Nem is tudtam erről - csapott le rám Hajnalka. - Bár nem lep meg, hogy ti ketten. Az a csaj elcsavarta a fejed a Yoko Ono létrájával. S máris befuccsoltatok? Na de miért?
- Kemény vagy, de ha nem akartad őt igazán, akkor jobb, ha nem is áltatod tovább - adta a bölcset a barátom.
- Ha így van, akkor igaza van Ákosnak, és jól is teszed, hogy nem folytatod - helyeselt Hajnalka is. - Akkor nemigen történt semmi… izgi, igaz?
- Képzeljétek, tegnap megismertem a lányt, aki elhagyta a tárcáját… tudjátok, említettem - léptem túl Enikőn.
- Nekem nem említettél ilyesmit - szólt csalódottan Hajnalka.
- Akkor ezért dobtad te olyan simán az Encit, mi? - de ezt már Márkó mondta, aki, Tomival egyetemben, szokás szerint csapódott mellénk, és rögtön tudta is, miről van szó.
- Danikám, nálad beindult valami, és ahogyan mondani szokták, ha egy üzlet beindul… - állapította meg az én tesóm, és Márkó is egyetértett ezzel, azonban tovább nem elemeztük a helyzetemet, áttértünk a sulibeli dolgokra.
Énekórával kezdtünk, amit Nosztori Erika tanított, ő még szintén innen volt a harmincon, a rajz és műalkotások elemzése tantárgyat oktató Páter Zsolt szerelme. Páter Zsolt nem tanított minket, majd csak másodiktól tantárgy az említett rajz és társai, de mi adtuk neki a Páternoszter nevet. Történt, hogy egy alkalommal a tanárnő rohant lefelé a lépcsőn, a tanár úr meg rohant felfelé. Siettek nagyon, és elhúztak egymás mellett, épphogy csak egy kézérintéssel üdvözölték egymást. Ezt látva Peti fejéből pattant ki a magyarázat a pillanat nagyszerűségét elemezve:
- Nézzétek, az egyik fentről lefelé, a másik lentről felfelé halad, és úgy mennek el egymás mellett, mint a páternoszter abban a pesti szállodában, aminek étterméből loptam azt a kanalat.
Azóta bírja a tanár úr a Páternoszter, a tanárnő pedig a Páternoszterina illetve Páternosztori nevet.
- Mert az ősszel egy bizonyos okból nem hallgattuk meg a harmadik Beethoven-szimfóniát, ma bepótoljuk ezt - tette a tanári asztalra a lemezjátszót a tanárnő.
Utána Bácskai Dávidot a tanáriba küldte egy elektromos hosszabbítóért, aztán néhány mondattal elmondta, mit kell tudnunk a zeneműről, elindította a lemezt, és mindannyian átadtuk magunkat a zene élvezetének. Érdekes, hogy azok is jól bírták, akiknek nem volt érzékük a komolyzene iránt. Igaz, ők vagy tanulgattak közben más tantárgyat, vagy talán el is aludtak egy picikét, mint Robi ott leghátul, aki fel is riadt közben, amikor Páternoszterina hangosan a figyelmünkbe ajánlotta a téma visszatérő dallamát, ami szolmizálva így fejezhető ki: dó, mi, dó, szó, dó, mi, szó, dó.
Bevallom, nekem nagy élmény volt ez az ének-zene óra, és bár korábban sem volt ellenemre a komolyzene, azt hiszem, igazából ekkor szerettem meg.
Tízpercben, na, most aztán adok neked a hazugságért indulattal szólítottam meg Klaudiát.
- Milyen remekül bemutattál te engem Hegedűs Szidóniának, igaz?
Nézett rám és érezte, hogy lebukott. De akkor hirtelen váltottam, és nem bántottam őt.
- Köszönöm, kedves Klaudia, hogy a személyem iránti érdeklődésére elmondtad neki, én vagyok a legjobb fej az osztályban, frankó a külsőm, és a hozzá hasonló lányokat bírom, és ha siet, talán meg is kap, mert éppen páratlanul élem napjaimat.
- Miíí?
- Hallgatott is rád, meg is keresett és most járunk… na, mit szólsz?
- De hiszen… én nem is mondtam semmit - mondta zavartan.
- Dehogynem! Azt, hogy kopasz vagyok, görbe, nagy orrom van és csak százdioptriás szemüveggel látom a láthatót.
- Harminc dioptria a maximum - okoskodott bele a mellettünk vigyorgó Jóska. - Nagynénémnek olyan van.
- Tényleg jártok? - ezt Tina kérdezte.
Klaudia elsápadt, aztán elpirosodott, majd hebegett-habogott.
- De én… nem is… szóval… igen, ezt mondtam neki… - vallotta be végül.
- Nem kérdem, miért tetted - mondtam hanyagul.
Azért ő válaszolt, beismerően és talán megbánóan is.
- Igazad van, szemét voltam. Nagyon odavolt ez a csaj attól, hogy visszakapta az iratait, és hogy egy srác volt vele ilyen rendes. És érdeklődött, kiféle vagy, miféle…
- Meg hogy kefél-e - szólt közbe Jóska megint.
- Ezért mondtam a kopaszságot rólad… hisz az a legtaszítóbb, ha egy srác kopasz… hogy ne akarjon megkeresni, ha azt akarna.
- Megértelek, Mákoszkalász, egy vetélytárssal több lett volna számodra - mondta ki az ésszerű magyarázatot Jóska.
- Klaudia, az a neve, ha nem tudnád - igazítottam helyre.
- Húúú, de véded! Talán csak nem? Na persze, oké, legyen az. Tőlem aztán… - adta meg magát.
- Ne haragudj… nagyon szemét voltam… és többé nem erőltetem magam rád - mondta és tett ígéretet Klaudia, aztán elhúzott.
Az új tanárnővel való első irodalomórát vártuk. Vele jött az előző magyartanárunk, Angelika néni, és kedvesen elbúcsúzott. Távozása után Kovács Zsolt jelentette a hiányzó Melindát és Izát.
- Iza szumóedzésen van - tett a hátsó padból kiegészítő jelentést Robi.
- És Melinda?
- Róla nem tudunk még semmit - mondta Lilla, miután senki más nem adott választ.
- Robi, gyere ide légy szíves! - hangzott a tanári asztal felől.
Hoppá! Mi ez most? Igaz, Robi tulajdonképpen beszólt, és megjegyzése gúnyos volt Izára, de akkor Hercegnő máris lecsap rá? Ez volt néhányak kérdő tekintetében, gondolatában.
- Kérlek, olvasd fel ezt a verset!
- Itt és most?
- Igen, most. De ha úgy szeretnéd, a helyeden ülve is felolvashatod.
Robi az utóbbit választotta.
- Farkaslaki Balázs: A magunk módján
Mert az olvasnivaló időnként céda,
mi, primitívek is olvasunk néha.
Vágyódunk repülni álmodó fellegek
örömei között, s mert szépség, jóság
bennünk is szendereg -
miénk is lehet az éneklő valóság.
Poklaink peremén Mennybe hív a fény s remény,
és nem vagyunk többek, mint egyszerű jellemek,
de a magunk módján mégiscsak emberek.
- Köszönöm, Robi. Mit gondolsz erről a versről? Vagy átengeded a választ valaki másnak?
- Átengedem… - örült meg Robi az újabb választási lehetőségének és megkönnyebbülten koppintotta fejét a padba.
Két jelentkező is akadt, Otília és Etus. Utóbbi kapott szót.
- Úgy érzem, azt akarja mondani a költő, vagyis mondja is, hogy az olvasás nem áll messze azoktól sem, akik nem orvosok, mérnökök és hasonlók…
- Nem értelmiségiek - segített a tanárnő -, vagy nincsenek nagyon kihegyezve a szellemi táplálékokra, ha szabad így megfogalmaznom.
- És… illetve, mert az olvasnivaló az tartalom szerint többféle lehet, és mindenki megtalálhatja a neki megfelelőt, mert olvasni lehet elismert nagy műveket, meg lehet, hisz olyan is van, hétköznapi módon szórakoztatót is olvasni, talán ezt jelzi a céda kifejezés a versben, hogy könnyű, és nem azt, amit a hétköznapokban. Bár talán egy vers is kínálhatja magát…
- Igen, köszönöm, tessék! - tett egy kézmozdulatot Otília felé
- Zsidei Otília. Azt hiszem, a mély mondanivalót nem tartalmazó műveket, amik mondhatni, inkább csak szórakoztatnak és nem tanítanak nagy igazságokra, és nem inspirálnak világmegváltó dolgokra, lektűrnek nevezzük. Amit Etustól hallottunk, szerintem nem csak az irodalomra vonatkozik, hanem más művészetekre is, meg egyáltalán… mindenki ember, függetlenül a munkájától vagy a végzettségétől… még az iskolázatlan embereknek is lehet igénye az… az anyagcserén felüli dolgokra…
Erre kitört a nevetés.
- Nagyon jól mondtad, Otília, mindenkiben ott van a szépségre való fogékonyság, és Etus is… igen, Szakmári Etelka is jót mondott. Megdicsérlek benneteket. Sejma Róbertet szintén.
- Ez az! - ugrott fel Robi és csapott egy nagyot karjával a levegőbe. - Ez az!
- Olvassuk el ismét! - ajánlotta Virág.
- Tessék, olvasd.
- Gyöngyös Virág!
- Köszönöm, olvashatod.
Virág lényegesen szebben olvasta fel a verset, persze ebben az is benne lehetett már, hogy az előbb megfejtettük, pontosabban Etus és Otília megfejtették a vers mondanivalóját.
- Pedig nem is Petőfi a szerző - mondta az egyik iker, innen nem tudtam megállapítani, melyikük, helyét tekintve Anett, de ha fordítva ültek… igaz, nincs semmi okuk rá. - Ki az a Farkas Bálint?
- Nem Bálint, Balázs - javította ki Laci / nahát, hát mindenki figyelt? /.
- Nem Farkas, hanem Farkaslaki - egészítette ki a javítást a tanárnő. - Farkaslaki Balázs, dunaangyalosi születésű fiatal hegedűművész, aki, mint olvastuk a versét az imént, költő is.
- Nahát! Tehát Dunaangyalosban is születnek költők - állapította meg Peti.
- Nem is kevesen - mondta valaki, de egyetlen további költő sem lett megnevezve.
- Farkaslaki verse egészen egyértelmű, soraiból kiderül, mi az üzenet, és mégsem prózai módon teszi ezt, azaz a verse az tényleg vers - tette még hozzá Hercegnő.
Az óra hátralévő része is jól telt, és a végén mindenki egyetértett abban, amit a tanárnő mondott.
- A műalkotásba kell valami, ami nem egyértelmű, de lényege érzékelhető mégis, és e valamitől a műalkotás élvezőjét úgy veszi be magába a mű, hogy az illetőnek egy kicsit törnie kell a fejét, mi is az, amit az alkotó kitalál, érez, közöl. Talán így teljes az alkotás, irodalom esetében az olvasó gondolkodtatásra késztetésével. Ezt, emlékezetem szerint, bár tévedhetek, majd utánanézek, Szabó Magda írónő mondta valahol, valamelyik művében. Nem pontosan idéztem, csak lényegileg. Én kiegészítem azzal, de persze ez egyéni vélemény csak, hogy a legnagyobb műélvezet, amikor kész műalkotást kap az ember, amiből tartalmát tekintve nem lehet ellentétes végkövetkeztetéseket levonni.
- Jogos - erősítette meg Viola.
- Egy Gárdonyi Géza idézettel szeretném zárni a mai órát - búcsúzott Hercegnő. - Gárdonyi szerint „A műalkotás egy szép rezgésnek a megörökítése. Egy lelki mámor feledhetetlenné tevése.”
Utolsó óra után rohantam a buszállomásra, hátha elkapom ott Szidit, de lekéstem őt.
