Kasza Béla: Árnyékban
Vöröslő napkorong kél a horizonton,
hűvös reggeli szél simítja bozontom.
Vén fűzfa bólogat szelíden fütyülve,
kivetném bűneim a végtelen nagy űrbe.
Ébredés fénye hull szürkülő szememre,
fűszálról harmatcsepp kerül a kezemre.
A fákon nincs levél, kopaszok teljesen,
sóhajt a szomorú november csendesen.
A halálhoz közel életről álmodom,
senki vagyok, gyönge, el gyáván kárhozom.
Fuldoklom és vágyódom, szóljatok egy szót!
Szeresse ki belőlem valaki a jót!
