Kasza Béla: Az elpusztult kertben
Ronda a kert, megsült, szétverte az eső,
éppen csak hálni jár bele a Teremtő.
Fásultan bámulom, olyan, mint én vagyok.
Tarackra lép talpam, érzi a harmatot.
A földben rejtelmek dobognak, tán szívek,
virágaikra fonnyadtak egykori színek.
Mutogatja magát a remény halála,
megszólal a nagy csend: ördögnek a hála.
És vonul az ördög, diadal a lépte,
adta, amit tudott, bár senki se kérte.
Mit tehet ilyenkor a hétköznapi ember?
Gyógyítgatja magát képzelt szerelemmel.
