Kasza Béla: Balatoni igaz mesék 11. rész - Farkas Balatonfenyvesen
Balaton! Ez a szó nekem sokat jelent. Így hívják a világ legkedvesebb tája által körülölelt, lelket csillagosító tavat. Ez a tó, ez a táj az én szívemben díszhelyet talált, és mert ez kölcsönösen van így /merem remélni/, működik a szerelem.
Eötvös Károly szerint a balatoni táj annyira szépséges, hogy megfesteni is szinte lehetetlen, csupán költők szív-szavai érzékeltethetik e csodát.
Én, amikor ott vagyok, egy másik világban élek. Nem abban, ami egyre inkább úgy tűnik, talán csak valami próbaféle egy esetleges másik dimenzió előtt; s ami, ha nem ügyelünk direkt módon a carpe diemre, csak a túlélésről és a sikeres anyagcserére való törekvésről szól. A Balaton számomra szabadság, mosoly és élet.
A Balaton jelenti a reményt is. Annak reményét, hogy majd újra mehetek, megint ott lehetek. Vagy ami még ennél is tökéletesebb jövő lenne, hogy egyszer ott is maradhatok, nem kell hazajönni, mert a "haza" is ott lesz. Ezt a Balaton rajongók biztosan megértik.
Mindig a Balatonra gondolok. Amikor belegörnyedek az otthonomul szolgáló / 2006-2016 /, hatalmas egykori ipari objektum udvarán a gaztalanításba, sarlózásba, kaszálásba, vagy a tüzelőgyűjtés szürkeségébe. Amikor havazás után ugyancsak a görnyedezés a programom, mert a kaputól a vízvételi helyig százméteres utat kell megtisztítanom, plusz még az egyéb mellékes helyiségekhez vezetőt. A Balatonhoz szállnak gondolataim, a Balaton a remény, ha hidegebb teleken a lavór víz tetejéről leszedem a jeget, mert mosakodáshoz már nem vagyok a "jeges legjobb". Hogy miért tud befagyni a lakásban a víz ilyenkor? Amiért éjszakára hatodik felsőruhaként egy béléses farmerdzsekit is felveszek az ágyba bújás előtt, mert így spórolok a tüzelővel. Ha nem így lenne, a Balaton iránti szerelmet nem tudnám beteljesíteni, azaz nem tudnék odautazni. Már mondták nekem, hogy ezért jobb a pia, mint egy táj iránti érzés, mert azt könnyebb beteljesíteni és ráadásul tényleg leveszi az ember válláról a gondokat.
A balatoni táj bűvöletében való létezésem segít ki olyan helyzetben is, amikor pl alkalmi munkavégzés során egy nyilván magasabb emberi értéket képviselő felebarátom ilyesmit mond nekem: Jóember, ne jöjjön be a lépcsőházba, tegye le ide azt az újságot, nem kell, hogy bejöjjön, tegnap is betörtek az egyik lakásba. Amikor ez az eset, vagy egy hasonló jut eszembe, előjön egy kérdés, vajon én hova tartozom? Lehetséges, hogy sehová? Úgy értem, társadalmilag. Szeretek kedves és értelmes emberek között lenni, az ilyeneket mondom én intelligensnek. Az biztos, minél iskolázottabb valaki, annál többet tud és valahogyan ezzel párhuzamosan a megnyilvánulásai is lépést tartanak a jó irányba. El is fogadnak ezek az emberek "egyenrangúnak", de miután kiderül, nem vagyok iskolázott ember és nincs semmiféle egzisztenciám sem, hogy egészen egyszerű körülmények között és megoldásokkal élek, már "idegenné" válok a számukra. Tisztelet a kivételnek. Ezt többször is volt lehetőségem megtapasztalni.
Igazatok van, az efféle vallomásnak nincs sok értelme. De már belekezdtem... Szóval, ahogyan Hofi Géza mondta egy vidám jelenetben /nem önmagáról/, "proletár vagyok, mit szaporítsam a szót". Vagyis nincstelen. A szót viszont szaporítom, ha ez a jó megfogalmazása annak, hogy /szerintem/ valamilyen belső kényszer miatt, vagy inkább beteges hajlamból verseket írok. Úgy, mint ahogyan az ismert költők. Igaz, mert verseket írok, költő vagyok magam is. Ezt azonban kevesen tudják. Főleg a szakma nem. Viszont, és ez azért sokkal fontosabb értékmérő, a barátaim, a viszonylag tágabb és a szűkebb környezetem előtt ismert a poéta voltom. Persze nem kizárt, hogy amennyiben az elmúlt évtizedekben megírtam volna a verseimet, mint ahogyan a javát bizony nem írtam meg csak az utóbbi években, akkor más lenne a helyzet. Habár kb. huszonöt évvel ezelőtt többek biztatására megmutattam a vezérkarnak, de a véleményük, hogy frázisos, giccses amit alkotok és fogalmam sincs, milyen a korszerű költészet, nem ösztönzött túlságosan. Különben is, a jövő dönt ezen a téren. Ha pár versem túlél engemet, akkor talán annak erejéig költő vagyok, leszek, ha meg én bírom tovább, az sem utolsó dolog. A Balaton pedig velem lesz a sírig, illetve én viszem azt oda, amikor ez aktuális lesz. Már a részleteit is kidolgoztam.
Szóval társadalmilag nem tartozom sehová, mert ahová besorol a társadalom, ott sem vagyok otthon. Az ottani embereknek sem felelek meg. Ha nem iszom nyakra-főre, nem utálom és nem fitymálom le az értelmet és a jó cél érdekében hozott szabályt, törvényt, ha a gyomrom fontosságán túl /ami persze fontos, már én is tudom/ más is érdekel, uram'bocsá a szellem szárnyait sem hagyom gúzsba kötve magamban, akkor nagyképű vagyok, köcsög, és megaláznak. Igaz, nem is szeretnék közéjük tartozni.
Már többször volt úgy, hogy ilyen körülmények között kényszerítenek munkára. Amikor ezzel a legvalóságosabban szembe kellett néznem, akkor döntöttem. Abba a munkába belepusztulnék már az elején, főleg a lelkem. Ettől emberhez méltóbb vég, ha elmegyek a kedvenc hegyemre és pár héten át, amíg el nem fogy minden erőm, élvezem a természet ölelését, megélem a táj becéző szeretetét, és ezekkel a szépséges érzésekkel teli szívvel egyesülök végérvényesen a mindenséggel. De sikerült kivédenem ezt a veszélyt, így a továbbiakban is fennáll a túlélési lehetőségem, és a remény általi, "bármi jó még megtörténhet" gondolatra alapozott jövőm lehetősége is. A fenti utolsó terv pedig bármikor elővehető, ha fenyegetővé válik a helyzet.
A Balaton pedig ott ragyog rendületlenül, ahol ölelkezik a szomszédos, szerelmetes tájjal, és engem is vár, ahogyan várja a többi Balaton rajongót
.
Az ám! A Balaton rajongói találkoztak a minap Balatonfenyvesen / 2014 /. Én is ott voltam. Jól sikerült találkozó volt. Ez a szervezést is dicséri, a résztvevők odaadását a Balaton iránti rajongásban, és az egymás iránti nyitottságot is, ami annyira jellemző volt. Kedves, kellemes esemény már bevált barátokkal, és nagyon szimpatikus új ismerősökkel, akikkel összeköt a Balaton iránti szeretet. Mindenki barátságos és szerethető volt. Ezt olyan jó kimondani. Nagyon valószínű, hogy ezek az emberek a jövőben is kapcsolatban maradnak, és ugyanilyen nagy kedvvel és örömmel lesznek majd ott egy újabb találkozón. Addig pedig a net adta lehetőségeket megragadva együtt balatonizálnak a virtuális világ valóságában /is/.
Gyerekek is voltak. Ott viharzottak szép lendülettel, felszabadultan, belemerülve a pillanat adta örömökbe. Mert ez gyermeki tulajdonság, amit jó lenne nekünk, felnőtteknek is visszaszerezni és megőrizni. Az egyik kislány, egy határozott álmoktól, de ugyanakkor ábrándoktól is ragyogó szemű, rózsaszínruhás, akit Zsaklinnak hívnak, de hallgat a Zsazsára is, minden bevezető nélkül feltett néhány kérdést lelkes szelídséggel.
- Abban az erdőben van farkas? Hogyan lehet odamenni? Elviszel oda?
- Nem hiszem, hogy lenne ott farkas - válaszoltam -, habár a farkasok szivárognak vissza Magyarország területére, de abban az erdőben biztosan nincsenek még.
Zsaklin szerint viszont igen, és meg kellene nézni. Én igyekeztem erről lebeszélni, hiszen az az erdő messze van, és nem jó dolog itt hagyni a társaságot, különben is kerítéseken kellene átmászni, az pedig jogtalan behatolás lenne, nem szabad megtenni. Ő azonban nem tett le szándékáról, csak adott nekem egy kis szünetet. Később már nagy határozottsággal állította, hogy bizony van ott farkas, ő nevelte, azután be lett téve egy dobozba és elvitték abba az erdőbe. Nem vontam kétségbe, és beszéltem természetvédelemről, hogy figyelik a farkasokat, hányan vannak, hogy vadásznak, szaporodnak-e, mert van egy olyan cél, hogy újra legyen farkas. Ott, ahol megfelelő otthonra találhatnak és az adott terület elbír egy bizonyos mennyiségű egyedszámot. Megkért, tegyem át őt és a többi gyereket a kerítésen, és majd odamennek. Ebben a dologban nem tudtam segíteni. Nem bántódott meg, és miután még többször váltottunk szót a farkasokról, sétálni hívott. Kézen fogtuk egymást, hogy egyikünk se vesszen el, és elindultunk, azt is figyelve, hogy felfedezzük az esetleges utat, ami a farkasos erdőbe vihet. Meg is találtuk, egy darabig azon mentünk, de mert akkor nem voltunk felkészülve egy nagyobb, az erdőig tartó útra, hamarosan visszafordultunk. S akkor Zsaklin meglátott egy farkast a közelben. Figyeltem nagyon, de nekem ez nem sikerült.
- Későn szóltál - állapítottam meg. - Mire odanéztem, beosont a sűrűbe, a bokrok közé.
Azóta többször is felmerült bennem a kérdés: Hogyan kell jól látni? Akár farkast is. Miben van az igazság és tudunk-e hinni? Hogyan és kitől tanulhat az ember?
Ez a kis törékeny teremtés, neve Zsaklin, egy bájos, fantáziadús gyermek, nem ül ötven év óta lótuszülésben mozdulatlanul egy nagy fa alatt, és nem kell elébe járulni bölcsességért, tanácsért. Ő sokkal bölcsebb az édes szeleburdiságában és az önmagához való hűségében is. Ő kézen fog és azt mondja, menjünk oda és ott majd látunk. Állhatatosságában, és abban is, hogy bár tudtán kívül, de a komoly arckifejezésében mégis folyamatosan ott lévő gyöngyös mosolyával becézi az ember lelkét, övé az igazság. Ő látja a lényeget. Ha nincs ott a farkas, akkor is képes látni azt. Minden nehézség nélkül felül tud emelkedni olyasmiken, amik akadályozzák a látást. A hit és az elszánt vágy segítségével átlép a száraz tényeken, ily módon övé a szabadság is. Ő dönti el, mi az, ami van, mi az, ami nincs. Már bánom, hogy azt a farkast nem láttam. Biztos vagyok benne, ha a sors akaratából megint átélhetnénk azt a pillanatot, akkor én látnám meg előbb a farkast. Mert a farkas akkor is ott lenne, ahogyan ott volt most is.
A farkas maga a szabadság. A lélek is az, főleg gyermekekben. Zsaklin megtanította nekem, hogyan kell kilépni valamiből, és belépni, belelátni egy számunkra kedvesebb, a vágyainknak jobban megfelelő másik világba. Olyanba, amit nem ostoba korlátok szabnak meg, hanem a saját szabad lelkünk, szellemünk, hitünk.
Azt mondják, az ember képes fejlődni. Lélekben, szellemben, hitben is. Talán szükség is lenne rá. Sokan vagyunk, akik még, vagy már nem látjuk meg a farkasokat. A saját farkasainkat sem.
---
Ez pedig csatlakozik hozzá, kiegészítő meseként:
ZIZI ÉS ZSAZSA
------------------
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nem kerek erdő. Nem olyan, mint a mesékben szokott lenni, hanem bizony szögletes. Ebben az erdőben sok állat élt, köztük egy jámbor, fiatal farkas is. Ordasovics Zizinek hívták.
Ordasovics Zizi nem tudta, hogyan került ebbe az erdőbe, csak emlékfoszlányai voltak a múltjáról. Valahol máshol született, azután jó ideig egy kislány nevelte, végül valami dobozfélében utazva itt találta magát ebben a nem kerek erdőben. Mielőtt idekerült, már sok-sok év óta nem lakott itt farkas, s az egykori, nagyon régi farkasra, név szerint Farkasovics Gizire, csak az erdő legvénebb lakója, a százhúsz éves mesebagoly emlékezett. Nagyon valószínű, hogy Zizinek a vénségesen vén bagoly adta a nevét.
Ez a barátságos, ifjú farkas nehezen szokta meg környezetét, de aztán mégiscsak kialakult itteni élete. Megoldott mindent, amit kellett, talált élelmet, alváshoz nyugodt vackot. Nem is bántotta senki, csak néha a magány, amit fájó egyedüllétnek is lehet nevezni.
Ahogy telt-múlt az idő, Zizi egyre jobban emlékezett a régi életére, azokra az időkre, amikor még mostani otthona, ez az erdő ismeretlen volt számára, olyannyira, hogy nem is tudott a létezéséről. Egyre többet gondolt a kislányra, aki még farkaskölyök korában foglalkozott, játszott vele, enni adott neki, simogatta, szeretgette. Zizi nem értette, az a szép múlt hogyan veszett el, és miért került ő ide, ebbe az erdőbe. Itt egyedüli farkas volt, és ez szomorúvá tette.
Egyik nap különös érzés járta át lelkét, ami nem volt ordas, mint ahogyan a neve sugallotta, hanem szokatlanul szelíd, de izgalmas is. Úgy találta, a múltját jelentő kislány, akinek ekkor még a neve is eszébe jutott, Zsazsa, valahol itt van a közelben. Ha pedig Zsazsa itt van a közelben, az azt jelentheti, érte jön és újból a pártfogásába veszi. Az csuda jó lenne! Egész nap ezzel az érzéssel és várakozással járkált fel és alá a bozótos közelében, ahol a hálóhelye volt. Azután kiszaladt az erdőszélre, hátha meglátja a kislányt, ahogy közeledik. De Zsazsa nem jött. Zizi vonított, aztán megint vonított, hátha ez segít, és akit ő vár, az meghallja majd és tudni fogja, hogy őt, Zizit merre keresse. Délután már nem bírt magával. Elindult a megfelelő irányba, amerről érezte Zsazsa jelenlétét. Kitartóan szedte mind a négy lábát, hajtotta előre a találkozási vágy. Közben figyelt jobbra is meg balra is, előre is meg hátra is. Aki farkas, annak muszáj figyelni. Eszébe jutott már az is, hogy Zsazsa nem mindig ismeri fel a színeket. Zizi tudta, hogy ez nem túl komoly, de mindig kész volt a csodálkozásra, ha a kislány a zöldre pirosat, a sárgára rózsaszínt mondott. Elmosolyodott most, hogy erre visszaemlékezett. Már megközelítette a települést, egészen a házak közelébe jutott. Valahol a közelben jó hangulatú emberek találkozója volt, a Balaton rajongói gyűltek itt össze. Zizi persze ezt nem tudhatta. Egyszer csak megmerevedett és szimatolni kezdett. Úgy érezte, hogy Zsazsa a közelben jár, feléje jön. S akkor meglátta a két embert. Egy idegent, és az ő egykori nevelőjét, a drága Zsazsát, akin rózsaszínű ruha volt. Zizi azt is észrevette, hogy a kislány is meglátta őt. Amikor viszont az idegen is odapillantott, Zizi villámgyorsan besurrant a bokrok közé, hogy az a valaki meg ne láthassa. Látta azt is, hogy a két ember, a kicsi lány és az idegen megfordulnak és elmennek. Ordasovics Zizinek üvölthetnékje támadt, de elnyomta magába. Arra gondolt, mert Zsazsa most látta őt, már tudja, hol kell majd keresnie, és hamarosan el is jön megint. Azért, hogy újra lássák egymást, és talán magával is viszi. Vagy pedig hoz neki egy társat, egy másik farkast, így elmúlik a magánya. Lesz kivel megosztania örömét, bánatát. Ennek reményében visszaballagott az erdőbe, és azóta is várja, hogy vágya beteljesedjék.
