A versek  Kasza Béla bajai költő nevének feltüntetése mellett nonprofit céllal szabadon után-közölhetők!  A prózákból csak idézetek!
 

 


 
 

 

Kasza Béla: Balatoni igaz mesék 9. rész - Hajtincs és harangszó

 
Ákos és Ottó abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy apai nagyszüleik a Balaton mellett laktak. Így a két fiú, egyébként ikerpár, már kora gyermekkorában megismerhette a Balatont és a balatoni nyarak gyermekölelő élményeit. Ők maguk szüleikkel a fővárosban éltek, de a vakációk túlnyomó többségét a tónál töltötték.

Nagypapa tanította meg őket úszni, horgászni, evezni, ő vitte el őket először balatoni hajóútra is, és ez utóbbit még sokszor megismételték. Többször mentek nagypapával, később kettesben is kirándulni a közeli legszebb helyekre.  A srácok rengeteget fürödtek, igazi kacsamódra strandoltak. Labdáztak, birkóztak, viháncoltak, élvezték a gondtalanság örömeit.  A balatoni táj szeme láttára váltak kisgyerekből kamasszá, a táj pedig beleivódott a lelkükbe, még a zsigereikbe is. Megismerték a szinte teljes déli partot, odaátról pedig Keszthelyt, Badacsonyt, Szigligetet, Tihanyt, Füredet és a "hátország" egy részét is. Rengeteg tartalmas élménnyel gazdagodtak. Odavoltak ezért a vidékért, különösen Ákos. Ő azt tervezte, hogy felnőtt korában nem csak a nyarakat tölti itt, hanem a teljes évet. Ezek a balatoni nyarak a testvériségről, a vidámságról, a természetszeretetről szóltak. Már kamaszok voltak, amikor az egyetlen kellemetlen élményt is átélték. Ez alkalommal túlságosan is beeveztek a tóba, nem figyelve a közelgő viharra. Az jött is, a srácok menekülőre fogták a dolgot, a part felé igyekeztek. Ottó megütötte a fejét, ettől megijedt, vizet is nyelt az arcába csapódó egyik hullámból és beesett a vízbe. Ákosnak helyén volt a szíve, azonnal utánakapott és sikerült is testvérét visszasegíteni a csónakba. Akkor ért oda nagypapa a rendőrhajóval. Ez az eset tanulságos volt, de Balaton-szeretetüket nem tudta kikezdeni. Viszont Ottó ettől fogva kicsit más lett. Már nem ugyanúgy viszonyult testvéréhez. Nagyon zavarták a történtek.

- Belecsúsztam a vízbe és ki is jöttem volna magamtól, nem volt szükség arra, hogy markolássz és összekarmolj, és a hőst játszd - zuhogott mindig, amikor ez szóba került.

Erre a helyzetre Emese megjelenése csak olaj volt a tűzre. Két héttel később történt. Kora délután volt. A fiúk kifocizták magukat a parti homokon és leheveredtek. Ákos masszírozta még mindig fájó bokáját, amire Ottó csak legyintet.

- A foci kemény sport, nem kisasszonyoknak való - mondta határozottan.

Ekkor vették észre a parton közeledő, a vízbe néha belegázoló barna, göndör hajú, fehér ruhás lányt, kezében piros napernyővel.

- Stop! Az enyém! - kapott észbe Ottó.

A másik fiú szó nélkül követte tekintetével a piros-fehér tüneményt, majd csendesen csak annyit mormogott maga elé, hogy de szép.

- Hé! - kiáltott a lánynak Ottó. - Akarsz focizni?

Ekkor Ákos felugrott és a lány után rohant. Utolérte és mellette haladt tovább. A göndör hajú ránézett, majd megállt. Ákos is megállt. A lány elindult, a fiú követte. Párszor megcsinálták ezt.  Egyszer csak egyikük nevetni kezdett, és olyan nevetésben törtek ki, hogy még a könnyük is kicsordult. Mikor lecsillapodott a jókedv, beszélgetni kezdtek. Kiderült, Emese itt nyaral, már sokadik alkalommal, de holnap hajnalban haza kell utaznia. Sajnálja ezt, mert nagyon szereti a Balatont, nagyon szeret itt lenni. Ákos hazáig kísérte.

- Vágjál nekem a hajadból - kérte a kapuban. - Szeretném kincsként őrizgetni - tette hozzá, és maga is meglepődött ötletén és bátorságán.

Egy ilyen felszólításra egy igazi nő nem mondhat nemet, ha szimpatikus a kérő. Emese beszaladt a házba ollóért, és hagyta, hogy a srác belevágjon göndör fürtjeibe. 

Ákos megmagyarázhatatlan, különös érzéssel bandukolt vissza.

- Nem hallottad?- szólt rá durván Ottó. - Azt mondtam, az enyém!

Összeverekedtek. A hátralévő  egy hét alatt kerülték egymást, már amennyire ezt ikertestvérek között ebben a helyzetben lehet. Ottó fagylaltozott és a madarakat csúzlizta egy valahonnan kerített gucipuskával. Ákos viszont csak sétálgatott, és maga mellé idézte Emesét.

Egy év leforgása alatt haltak meg a nagyszülők. A fiúk apja eladta az örökséget. Hosszú évekig nem jöhettek a tóhoz. Azután negyedikes szakközepesként osztálykirándulás keretében annyi év után ismét itt állhattak a Balaton partján. Előjöttek a szép emlékek, érzések.

- Nem is értem, hogyan tudtam éveken keresztül meglenni a Balaton nélkül. Én itt vagyok otthon - jelentette ki Ákos. - Amint lehet, ideköltözöm.

- Én szintén -  vallott Ottó is.

Egy év múlva, már dolgozó felnőttként, egy hétvégére "hazautaztak" Fonyódra. Ottó viszonylag egykedvűen, Ákos azonban nagy meghatottsággal bámulta a zöldben hullámzó Balatont és a kikötésre készülő katamaránt. Nézte a hajóból kilépő embereket. A harcsabajszú, kétméteres férfit, a karjaiban egy-egy kis porontyot tartó anyukát, az óriási hátizsákjaik alatt görnyedő három idős urat, a nevetésben kitörő szerelmespárt, és a fiatal, szépséges barna lányt, ahogyan göndör fürtjeibe belekapaszkodik a szél.

- Emese - szólalt meg Ákos halkan. - Emese - fakadt szóra benne a felismerés. - Emese! - mondta már határozottan és hangosan.

- Ákos? - szólt kérdőn az ifjú hölgy pár másodperc után csodálkozó mosollyal.

Igen, ő volt az, aki évekkel előtte fehér ruhában és piros napernyővel sétált a vízparton. Mintha nagyon közeli, régi jó barátok lennének, úgy ömlött belőlük a szó. Kérdésre és kérdés nélkül is elmesélték egymásnak mindazt, ami azóta történt velük, hogy annak idején találkoztak és a srác kapott egy tincset a lány hajából. Emese elmondta, úgy alakult az élete, hogy most itt él, a Balatonnál. Ősztől Keszthelyen tanul, és már a nyár eleje óta Fonyódon lakik egy rokonánál. Ákos egy hét múlva újra ott volt Fonyódon. Aznap este már kéz a kézben sétáltak a mólón.  Tudta a szél, tudták a hajók, tudták a mindent látó hegyek, hogy szerelem született. Tudta a Balaton is. De a Balaton azt is tudta, ez a szerelem nem most, ez a szerelem már hat évvel ezelőtt megszületett.

Ettől kezdve Ákos minden szabadidejét Emesével töltötte. Sokat sétáltak a hegyi sétautakon, a parton, a kikötőben, és ahol lehetett, leültek és összebújtak. Egy év múlva a lány nagynénje, aki otthont adott Emesének az egyetemi évekre, látva a fiatalok szerelmét, a közelben állást talált Ákost is szeretettel befogadta.

 

Ekkor váratlan dolog történt. Ottó látogatóba érkezett, és minden előzmény nélkül megkérte Emese kezét. Természetesen kosarat kapott. A pórul járt kérő innentől fogva új utakat keresett, és talált is a maga számára. Egy kevésbé ismert vallási közösség tagja lett. Leveleiben állandóan korholta, szidta, oktatta Ákost.

- Bűnben élsz ezzel a nővel, a legocsmányabb bűnben, ami valaha is létezett. Nem vagytok különbek tolvajnál, gyilkosnál, bizony nem! De felelősen azt sem ajánlom, hogy házasságra lépj vele. Ez a nő maga a gonosz! Nekem soha nem kellene!

Ákos döbbenten és értetlenül állt testvére vádaskodása és felfogása előtt. Próbálta megmagyarázni, hogy az életigenlés, a szerelem, a boldogság nem lehet bűn tiszta érzésű és tiszta gondolkodású ember szemében, de mindhiába. Ezért inkább elhessegette Ottó árnyakat jelentő, téveszmén alapuló véleményét, és átadta magát a szerelmével töltött idők mérhetetlen örömeinek. Minden erről szólt.
- Szerelmi háromszög - mondta egy alkalommal Emese. 

- Ottó? Nem, ő inkább beteg sajnos.

- Nem róla van szó - mosolygott a boldog nő. -Te, én és a Balaton. Így vagyunk szerelmi háromszögben.

- Az már igaz! - lelkesedett párja. - Ez pedig a csodák csodája!

Kényelmes kövön ült, odáig a hullámok sem értek fel.  Ölébe vette kedvesét, akiben egy kérdés motoszkált.

- Bűnben élnénk?

- Nem! Nem! A szerelem nem bűn! Ősi örökség, isteni adomány. Az élet legszebb ajándéka.

- Akkor Ottó miért bánt minket?

- Mert csalódott, mert eltévedt valahol... mert boldogtalan... Ezért inkább elítéli magát a boldogságot, mintha az rossz dolog lenne. Ezzel vigasztalja magát, de ez csak önámítás. Nagyon sajnálom őt, és hogy ilyen, az nekem nagyon fáj is. De nem tehetünk érte semmit. Talán úgy érzi, eldobtam őt érted, pedig éppen ő az, aki kirekeszti magát közülünk.

Hallgattak egy sort.

- Házasodjunk össze! - rukkolt elő ötletével Emese. - Házasodjunk össze! Ne azért, mert ez esetleg előírás, ne azért, mert szokás. Habár a jó szokás az érték is.

Ákos figyelmesen hallgatta.

- Azért tegyük meg, hogy ezzel is kifejezzük a szerelmünket. Mert bízunk ebben a szerelemben, bízunk egymásban és a közös jövőben - csillogott a lány szeme. - Megmutatjuk vele, hogy ezt az adminisztratív köteléket is vállaljuk, mert úgy érezzük, ezzel nem kockáztatunk semmit. Mert nem gondolunk arra, hogy ha szétmennénk, sokkal könnyebb lesz elválni házasság nélkül, mint házassággal a nyakunkon. Érted?

- Értem hát...

- Tartsunk egy szép esküvőt...szülőkkel, barátokkal... igazi ünnep lesz az.

- Legyen! - jött lendületbe Ákos is. - Megesküszünk! De tartsunk előtte egy esküvőt csak magunknak! Az lesz a igazi! Már holnap, itt a mólón!

Másnap késő délelőtt ott álltak a móló végén. A menyasszony könnyű, nyári kis ruhájában úgy ragyogott, mint az érzés mindkettőjük szívében. Hajába piros szalagokat kötött, amit azzal indokolt, hogy napernyőt csak nem köthetett...

Nem is kellett, nem tűzött a nap. Változóan felhős ég volt, kellemes hőmérséklet, a szél folyamatosan fújt. 

- Hét vitorlás van a tavon, a távolabbiakat nem számolom - számolt be e tényről Emese. - Tudod, miért van ez?

- Mert szeretlek.

- Egyrészt azért, de azért is, mert hét éve szeretsz. Vagy nem?

- De igen, éppen hét éve már. Abból azonban hat évet elpocsékoltunk, addig csak szunnyadt bennünk...

Megadták a módját. Ákos Emese elé térdelt és feltette az ünnepélyes kérdést.

- Velem jössz a nagy utazásra? Egy életen át tart majd, úgy vigyázz...

Az égen gyönyörű felhők vonultak, a szél ünnepi táncba vitte a közeli nádast. Vijjogtak a sirályok, kicsit arrébb két hattyú szárnyalása suhogott. A közelben elhaladó hajóról kedves biztatások és taps szállt feléjük. A Balaton örömkönnyei ott záporoztak a hullámok szétspriccelő cseppjeiben.

 

- Igen, veled megyek. És te? Fogod majd a kezem mindig?

- Igen, el nem engedem.

Ákos a zsebéből elővett valamit és rátekerte Emese ujjára. A lány hajfürtje volt, amit első találkozásukkor kapott tőle. Ekkor megkondultak a harangok is. Nem csoda, éppen dél volt.


 

 

Kasza Béla: Balatoni igaz mesék 9. rész - Hajtincs és harangszó hozzászólásai

Szólj hozzá

0.002 mp