Kasza Béla: Csók a Duna-parti lépcsőn
Feltámadott a szél, a felhők is zordak,
a hullámok hátán, taraján
a part felé úszik, félénk, nem ordas,
mintha menekülne,
egy sikló a víz hátán repülve.
Az ám,
éppen felém kígyózik, ki lábat áztat
a Dunában s magában romantikázva
talán e jószágot várja...
Biztatom is szóval: erre, erre!
Na nézd csak... jön, jön,
egyre közeledve
és szinte már
a lépcsőhöz is ér, fordul, nem vár;
a sarkamat súrolja,
majd másik lábamat kívülről kerüli,
jaj, tán még a nótámat is elhegedüli,
de csupán kecsesen átsiklik rajta
futtában végigsimogatva.
Csak ültem csöndesen,
nem jöttek a szavak,
mozdulatlan, fegyelmezetten,
én, megszeppent alak,
mint akit úgy vesz ölbe
a különleges kegy,
hogy váratlanul,
ekképp csókolják meg.
