Kasza Béla: Csók a halál után
Sapka díszlik rajtam, kopott nagykabát,
a fáradt ősz novembereli magát,
lehullott levelek és csupasz ágak
ködös reggel ölén csöndesen fáznak.
Sáros úton megyek, kezeim zsebemben,
párába bújt akácfa épp velem szemben,
varjú röppen róla, károg búja, baja,
megijeszt egy kissé, fordulok is haza.
Sámlira ülök a hideg kályha mellett,
közben a gyors idő percenként szemezget,
meggyújtok egy gyertyát, lángja lobog némán,
nehéz a jelenem, nem áll jól a szénám.
Vagyok, de leszek-e? Az biztos, hogy voltam,
kiterítenek majd, ott heverek holtan,
nem rendül bele ez a cudar világ,
hagyomány szerint mormolják az imát.
Testem sírban görnyed, szép lelkem elrepül,
fiatal szél támad, hegyek közt hegedül,
mesében ébredek, gyönyörű, mint álom,
végtelen szelídség csókol szíven, szájon.
