Kasza Béla: Fenn a hegyen
Sötétszürke és fehér felhők
borította kékség üdvét várom
e tájon. Mély szakadék szélén,
mint valami szentkép, magába
roskadva ül egy várrom.
Falaival és elszenderült
sorsokkal messze futott már
a fáradt múlt. Vitézek vad
viharát álmodja most a szikla
s lantos húrt, mit pengetett
a kéz, és szólt a száj is,
hogy mi volt egykor egy lány
szép szívének forró titka.
Tisztul az égi táj, s maga
mögé árnyékot hullat a
szélmarta szirt. A kékellni
vágyással s a fénnyel lám,
a sötét armada mégsem bírt.
Csélcsap levegő suhanva
hízeleg a délutáni hegynek,
minek oldalán, mint megölelt
lányok, nevetnek a vadvirágok.
Szembenézek a nappal, elvakít
a fénye, a kanyargó ösvényen
ballag egy vén néne. De nem!
Ezt csak belül látom, hisz
mesés ez a táj és én magam
is mesélni vágyom. Sóhajtok
szabadon, s egy bokor tövéhez
dobom le kabátom. Nyújtózom
egy nagyot, csak úgy ropognak
a csontok, hahó! hahó! kiált
a szám. Úgy érzem most,
eltelve e képpel, a szívembe
belefér az egész világ!
