Kasza Béla: Fűzfa a Kenderes-patak partján
A hatalmas, vén fűzfa
feketén hajol a patakon át,
karakán, szívós szívén
nap mint nap hajnalok hasadnak.
Lerogytak már a földre némely nagy
ágai és törzsének egy darabja is.
Faragja halálát az üresedő
végtelen, a szégyentelen idő.
Kidől majd egykor árnyéka mellől,
s játéka lesz lassú, omlasztó,
férges rothadásnak.
Vízcsobogásnak hangja s madaraké
ma még vigyáz a lelkére,
s kedvére való a rügyfakadás
a tavaszi vidám napokon.
A patakon néha vadkacsák teszik
tiszteletüket, s telente hitüket
hirdetik cserregő szarkák
az álmos ágakra szállva.
Árva, de csapatos varjak szava is
szól itt ilyenkor: haj de kár, kár.
A tarkaharkály kopogtatva kutat
naponta a kérge alatt, vajon
jó falat akad-e ott a számára.
Álmában az öreg fűz sokszor gondolja,
hogy még fiatal suháng,
aki puhán, gyorsan gyökerül
a patak mente áldott földjébe.
