Kasza Béla: Hogy szelíde legyek a világnak
Az előbb hatalmas vadlúdcsapatok
húztak délre. Biztatták egymást
énekelve, miközben bámultam őket
szívragyogva, semmitől se félve.
Most felkelt a nap is, én már régen,
vörösben játszanak a felhők az égen,
majd fekete szörnyekké válnak,
mint hatalom és pénzvilág,
ha szégyentelen hágnak; feketék,
mint bűnök bűzös, förtelmes mocska.
Aprócska szél botladoz az ágakon,
ó, a kis csacska. Ébren van
egy harkály is, fűzfa törzsén kopog,
szívem pedig, az álmodozó, konok,
ezúttal is hagyja, hogy szelíde legyek
a világnak ne a vadja; képzeletemben
Isten kisfiú legyen, szőke, kissé
szertelen. Tarlón, tors közt mezítlen
lábát fájlalja, ölbe kapom, s míg
szellő ringatja lombok álmát, egyéb
gondom vesztem és adnám vérem,
a gyermeket pedig ölelem, becézem.
Talpát pázsittal borogatom,
mosolya visszabecéz, szívem kissé
szédült. Ugye szeretet ez is,
nem az elmém sérült?!
