Kasza Béla: Jaj-tudatlanul
Vízparton, hegytetőn ülve
a messzeségbe révedek,
mikor kóbor, őszi szellők
csókolnak kérges fényeket.
Ilyenkor azt súgja Isten,
el talán mégse kárhozom,
közben könnyű csenddel nyugszik
két szép keze a vállamon.
És én, mezítelen szívű,
jaj-tudatlan, botor lator,
érzem áldott, meleg szívét,
ahogyan értem zakatol.
Gyermek vagyok, ahogyan ő,
tiszta vággyal álmodozom,
hűs táncba kezd százezer ránc
ábránd árnyú homlokomon.
