Kasza Béla: Júlia
Piros virágú almafa alatt ültél,
a felhők elébed jöttek.
A mindenséggel egybevegyültél,
napsugarak, szellők, könnyek
voltak veled, nem ellened.
Mindent bírtál, amit szerettél,
volt mit elvesztened.
Erdélyben nem találtad Őt,
de szívedben élt a remény.
Kerested volna távolabb is,
hisz talán él, élnie kell!
majd ott megleled.
Nem kaptál ehhez útlevelet,
helyette piszkos ajánlatot.
Tisztaságodra ez nem hatott.
Kit csak egy csomag elégetésére kértél,
ezzel fordultál hozzá segítségért,
tőled egyetlen hajfürtöt kért.
Odaadtad mindet, és a kezed...
hiszen tisztel, szeret...
Megoldást kínált a sors,
megtetted lépésedet.
Nem látva túl a látszaton,
kimondva rád az árulást
egy egész nemzet támadott
s tette életeden át.
Szavuk, vádjuk mind-mind hamis.
Nem nőtt fel hozzád,
ezzel megalázott új társad is.
Csupán gyermekeid
és testvéred adta örömödet,
minden másban alig volt köszönet.
Elringattak még a mesék,
a tollforgató szellemi lét,
az irodalmi lázas munka.
Versekké vált, finoman szólt
hárfa-lelked líra-húrja.
Jaj, húgodat az ég
elvette, elhagyott!
Betegséged rosszabbodott,
mart, emésztett,
erőteljes rohamléptek
taposták le drága élted.
Az utolsó időkben szeretettel
ápolt egy odaadó híved,
bántottak ezért is,
árva, fehér madár;
élt benned remény,
ölelte mosoly érző szíved,
aztán elragadott a kór-hideg halál.
