Kasza Béla: Karácsonyoló
Tarisznyámban magány s az idei karácsony,
szőkésbarna kenyér, puritán kalácsom.
Átlépem az összes hagyomány szabályát,
így élem az ünnep misztikus varázsát.
Messze vagyok tőle, csupán csak képzelem,
baktatok felfelé szép Szent György-hegyemen.
Béke-szavú imát sugdos a fülembe:
testvérem, érezd jól magad a szívemben!
Mit mondhatna szebbet hű zarándokának
a hegy, ki tanúja tegnapnak és mának.
A holnapot pedig ígéri a remény,
szerelemmel teljes, megálmodott regényt.
Mély áhítat ölel s a bazaltorgonák
láthatják a szívem megnyíló mosolyát.
Lábam elé borul a legszentebb ösvény,
szabadsággá válok, nincsen egyéb törvény.
És ez a szabadság nem más, mint szeretet,
öleljen hát vércse ártatlan verebet,
hogyha az az ára, én legyek áldozat,
szaggassa a vad szél testemet, vágyamat!
Széttiport csont legyek, szétzúzott agyvelő,
álmatlan üresség, nem létező jövő,
legyek véres válasz, kérdés, ősrobbanás,
semmi szédült árnya, szíven túl dobbanás!
Hisz azért létezem, hogy aztán ne legyek,
elbomlasszon idő, kukacok, döglegyek,
és ha megzabáltak keselyűk és varjak,
minderről tudni semmit se akarjak!
Mert minek is lennem, hogyha alig vagyok,
nem kérik emberek, elvetik angyalok
kozmosz parány porát, habár ember-alak.
Hagyjatok már békén, téboly-vadult szavak!
Felérek a csúcsra, villog Isten szeme,
azt mondja, nem vagyok mostohagyereke.
Mutatja a tájat, megszorítja kezem...
és sírva fakadok fenn a Szent György-hegyen.
Megannyi drágakő, hullanak a könnyek,
szívemnek sóhaja most már százszor könnyebb.
Isten kincse vagyok, bogáncs, csalán, virág,
csakis velem kerek ez az egész világ!
