Kasza Béla: Lennék az igen
Táltos tavaszillat, nincs nyár, se tél vagy ősz,
piros kiskabátban egy kecses léptű őz
suhan el mellettem, megremeg a vérem.
Olyan, mint fuvallat vadvirágos réten.
Lehet, csak délibáb s én magam sem vagyok,
nem vehetnek észre őzek és angyalok,
megérint e piros, szebb, mint bármi oltár.
Versbe csókolt szavam szédülten botorkál.
Ahányszor csak látón körülnézek, mintha
rontás lenne a világ vad vágyaimra.
Átölel, ég bennem ösztön, tudat, álom,
hátamon vad korbács, de én azt se bánom.
lennék az igen, ha szerelem a kérdés,
gyengéd, féltő árnyék, őz-öröm, szenvedély.
Önmagamat adnám. Hogy lenne ez elég?
