Kasza Béla: Lyukas az eresz
Már nem lelkesedsz, nem hívsz fel,
nem írsz semmit... Nem beszélsz
szerelemről, vágyról, jövőről.
Mintha nem lennél az a levél,
akit én szélként a magasba vittem,
pedig azt hittem, közös a szárny,
amivel szállunk. Most nem tudom,
hogyan is állunk. Holott én az vagyok,
aki voltam és olyan is.
Ne szólj semmit, nem kell a szó, ha hamis...
De mégis, mondj mégis valamit!
Állok a falnál, fejemre csurog az eső,
lyukas az eresz. Nem értem!
Szíved ajtajára hogyan került retesz?
Azt kell hinnem, már nem is szeretsz...
