Kasza Béla: Mit súg a szél
Apró, fehér sámlin ülök
az udvarban, madarakat
hallgat kabáttalan szívem.
Két napja már nálam lakik
Április, fények hozták
és illatok. A kapuban
találkozott Márciussal,
köszöntötték egymást
tavaszul, majd utóbbit
elvitték meztelen szelek.
Pattannak a rügyek,
feslenek fákon és bokrokon,
sündisznó mászik elő
a fáskamrából, aminek
homályában hagyta
gombócos álmát.
A fűzfán harkály kiált
piros sapkás igazságot,
le is kopogja azonnal,
napfényes kedvében kifeszül
kékje az égi végtelennek,
és a feltámadó szél azt súgja,
mindenkor ideje van reménynek,
mosolynak, szerelemnek.
