Kasza Béla: Senki se hív, senki se kér
Megcsúfított az öregség,
idegen köröttem minden mosoly,
tündéreknek csókhoz nem kellek többé.
Mézes menny és szívesen-pokol
így válik könny-szürke, léttelen köddé.
És megyek, csak megyek,
elkopnak lábaim a sehová-visz úton,
jajgatás az álom, a szív, a vér.
Gyötrelem az ábránd a pendülő húron,
már senki se hív, senki se kér.
