Kasza Béla: Sirass el, legszebb táj
Nem véd már anyaméh,
isteni, szent burok,
szaggat a nagy idő,
a sok baj, pusztulok.
Örökké szeretek,
de karom nem ölel,
Istenhez fordulok,
de énrám nem figyel.
Bogáncsos gallérom
szorítja nyakamat,
mint fekete, pór tél
álmodom a havat.
Merthogy fehér vagyok,
akár hattyú tolla.
Hogy zakatol szívem,
dolgos, vad motolla!
Lég-könnyű, vér-komoly
minden tiszta álmom,
napsugár, fény-mosoly
megdermed az ágon;
halálba zuhannak
végtelen vágyaim,
gyász-röptű szalagok
madarak szárnyain.
Kiszárad a kenyér,
megfagy a kemence.
Sirass el, kedvesem,
Tapolcai-medence!
