Kasza Béla: Százszor megátkozlak, szerelemtelenség
Nem akarok írni jövőnek vagy múltnak,
a jelennek se, hisz mire fel is tenném.
Rákosodik bennem a féreg vérmagány,
erősebb már tiszta, túlélő hitemnél.
Elfogyott a tavasz, elveszett a nyár is,
azért él még őszöm, mert lassú hó a tél.
Mosolytalan száz arc, mostoha vak szélcsend
nehezül szívemre s vad quillotine-acél.
Nincsenek szavaim, és az Úristenhez
kétségbeesésben rebegek imákat.
Hol vannak éveim, csokornyi Éváim?
Oly ostoba kérdés, irtózat a válasz.
Levágnám karjait gyötrő polipomnak,
lennék végzet-Ige édes érzés alatt.
Hol vagy te, szép kedves? Merre dúdol ajkad
miközben én fejjel döngetem a falat?
Túláradnak bennem igenlő vágyaim,
egyedüllét kínoz, nem lehetek fenség.
Távolodó álmok visznek pusztulásba.
Százszor megátkozlak, szerelemtelenség!
