Kasza Béla: Tenyeredbe tenném lázas arcom
Anno ezerkilencszázkilencvenötben
nem veszett a vágyam a semmibe, ködbe.
Beköszöntött április, Evelint kaptam,
ő jött s én a szívemben főhelyet adtam.
Párizsi-körút, kicsiny szoba, fészek,
száz csók és ölelés, szemében szép fények...
Ringattuk a csodát, nagyon jó volt együtt,
felszabadult öröm száguldozott bennünk.
Káprázatos hetek, csóktiszta mosolyok...
aztán füstök, kígyók - konok, ostoba okok -
s volt még egy afgán árnyék is az égen,
nem maradt másom, mint láncra vert reményem.
Szakítottál... látom az utolsó képet,
a buszhoz kísértél, szemed fénylett, égett,
s csak ismételtél egy szót - míg halálba mentem -
az az egy szó így szólt: Szeretlek, szeretlek...
Szép rá emlékeznem, és ez emlék hűség,
jólesik most sírnom, fájó gyönyörűség,
az élmény, mi így reszket, el soha nem veszhet,
dédelgetve hordom e szívédes keresztet.
Mély bennem az ősz, a tél is belém karcol,
tenyeredbe tenném lázas, öreg arcom,
suttognám, dalolnám, kiáltanám szavam:
Vállamra szállj, Evelin, legyél kismadaram!
