Kasza Béla: Tepécs
A Tepécs domb
szelíd csúcsán ülök,
szól a szél:
északról hegedülök.
Cipőmből kilépett
a szabadság, a mezítlábas,
jártas lábom kissé fáradt.
Vörös a kő, amit rejt
a simogató, zöld moha,
talpmasszázsolok,
talpam nyomom oda,
gyúrom a mohás követ,
zöldbe vont vörös sziklát,
a szél ölelget, szeret,
nem mondja azt: viszlát;
belebúj ruhámba,
hogyan is lehetnék
így árva?
Igaz is, minek ide
ing, gatya, a kedves szél,
mintha szerelmet vallana.
Kőrisek és molyhos tölgyek
között szomjra kapok,
torkom megöntözöm
kulacsos vízzel,
s köszöntöm az én Istenem
tiszta, teli szívvel.
