Kasza Béla: Tűzben, tenyérben
Poszátás madárfütty,
fűz lehajló ága
az alattuk csobogó
patakot dajkálja.
Mederben ringatják,
most hozta a gólya,
bársony lapulevél
az ölelő pólya.
Lombfürdető eső
lelket öntött belé,
megköszönni siet
az Úristen elé.
az Úristen elé.
Csöppet sem butaság,
még kevésbé szégyen,
megmártom mámoros
szívem a vizében.
Leszek szép csobogás,
netán csillag fénye,
fohászként ragyogok,
kenyeres reménnyel.
Szavaim dalolnak,
nincsen köztük sivár,
szárnyra kap a szelíd,
megalázott világ.
Viharos tűz támad,
szerelem meg ének,
akik ragadozók,
vad tűzben elégnek.
Miközben a rosszat
az öröm feledi,
az öröm feledi,
övéit a szerelem
tenyerébe veszi.
