Kasza Béla: Veled jó, madárdal
Kirándulni megyek, szabad a szombatom,
fogom hátizsákom, s a várost elhagyom.
Vonattal utazom, kattog a kerék,
az ablakon kinézek s hallgatom e zenét.
Vonatról leszállok s elindulok gyalog.
Erőm és kedvem ehhez már rég adott.
Falun megyek keresztül, hamar érem végét,
köszönnek az emberek s felettem a kék ég.
Virág közé térdelek, gyönyörködöm sokat,
langyos szellő által érintik arcomat.
Domboldal majd hegyek, én pedig felmegyek!
Hegytetőről biztosan elérem az eget.
Hegyoldalban forrás fakad, vize jóízű nagyon,
bogár mászik nadrágomon, hadd másszon, én hagyom.
Erdő mélyén madárszó töri fel a csöndet.
Lombkoronát ringatnak évszázados törzsek.
Itthon vagyok. Megölelem hát a fák derekát.
Érzem, ha van bűnöm, itt most megbocsájtják.
Veled jó, madárdal. Illatozzál, erdő!
Szeretettel járlak, én, szelíd tekergő.
Felérek a hegytetőre, örülhet, ki innen szétnéz.
Belefér az én szívembe e gyönyörű, tágas térség.
Lefelé kis patak mentén ösvényel az utam,
őszinte a lélegzésem és a táltos tudat.
Csörgedező patakocska, a kezét is fognám,
olyan édes, olyan bájos, mint egy kedves kislány.
Patak vége tóba szalad, szél fodrozza tükrét,
nádas szélén gémet látok ácsorogni, szürkét.
Parton ülök, falatozom, cipőm bizony sáros,
de büdös füsttel, gépzajával messze van a város.
Ölbe vettem és szívemre e tavaszi szép napot,
s a természet sok élménnyel jól megajándékozott.
