Kasza Béla: Vigyétek a dalom
Lidérces az álmom, minden versem vérzik,
csodát is álmodom, ember leszek én is,
otthon melegével, csókkal, teli hassal,
tiszta szóval, hittel, mosollyal, tavasszal.
Felébreszt a hajnal, rideg csend a szoba,
mint az egész világ, magányom otthona.
Átölel e magány ezer polip-karja,
nem kapok levegőt, futok az udvarra.
Szürke égre mered kopott, öreg kémény,
húznak a vadlibák, versbe hív az élmény.
Szárnyas suhogástok oly nagyon szeretem,
madaras nagy szívvel szállnék én veletek.
Nem tudom, a télen mi lesz majd énvelem,
szép szerelem helyett mért ölel félelem?
Pedig isten vagyok, magam gyermek módján,
lábam mégis pokol rút porán botorkál.
Vajon a félelem, mit hoz ki belőlem,
és a sötét halál, fél-e ő is tőlem?
Lesz-e egy jobb világ, lesz-e forradalom?
Vadludak, testvérek, vigyétek a dalom!
