Farkasok kedvese 11. fejezet: ÁRUHÁZI VIDÁMSÁGOK ÉS AZ ELSŐ CSALÓDÁS
Zolival két nap utánra beszéltük meg a következő randit.
Másnap dolgozni mentem. Még nem is meséltem, milyen volt a munkahelyem. A tanév utáni nyár úgy lett felosztva, hogy két hónap gyakorlati foglalkozás és csak egy hónap vakáció. A szakközepeseknek sokkal több szünet jutott, kevesebb gyakorlati foglalkozással. De ekkor még május vége volt csak. Az augusztust kaptam meg szünetnek.
Nekem tetszett a boltosdi, a sok gönc, élveztem nagyon. Kedves emberek vettek körül, talán csak a tanulófelelős Eta néni volt szigorú és kissé barátságtalan, igaz, csak alkalmakkor. A divatosztály csupa nőből állt, volt még egy elsős tanulólány rajtam kívül, a Zita. Visszahúzódó, kövérkés, nagyon szelíd lány. Másodikosok négyen is voltak. Az áruházban természetesen több osztály létezett, a műszakin és méteren meg még a konfekción is akadtak férfiak és tanulófiúk is. Ez tovább javította a munkában eltöltött időm élvezhetőségét. Jó volt itt, szerettem itt lenni. Az áruház összes osztálya egyetlen légtérben volt, igaz, viszonylag szétszórva, csupán a raktárak, az öltözők és a mellékhelyiségek voltak külön, meg az iroda és az áruátvevő hely. Így aztán minden különösebb erőfeszítés nélkül tudtam helyet változtatni, azaz mondjuk átsétálni a méter osztályra, ahol a három évvel idősebb Ferkó ilyenkor mindig mondott nekem pár kedveskedő szót.
- Ma megint gyönyörű vagy, Kamilla! Hogy csinálod, hogy napról napra egyre szebb leszel? - meg hasonlókat.
Ez persze tetszett, el is hittem ám és szívesen fogadtam. Karcsi bácsi se fukarkodott, ő volt a legidősebb dolgozó az egész áruházban, már nyugdíjasként dolgozott.
- Jaj, ha én húsz évvel fiatalabb lennék... csak téged szeretnélek, kicsi Kamilla. Sajnos így... nem tehetek semmit a boldogságodért -, és mosolygott, és azt nagyon tudott.
- Ne kábítsa azt a kislányt, Károly! - szólt rá néha az igazgatóhelyettes, Aranka néni.
- Nem kábítom, kedves Aranka, őszintén beszélek.
- Kábít, kislányom?
- Nem kábít, hanem udvarol - adtam talpraesett választ, amin aztán jót nevettek.
A konfekción tanult Robi és Sanyi, egy évvel előttem jártak, náluk is jó voltam. Ha felmentem hozzájuk, ugyanis az emeleten volt az az osztály, máris körülvettek és beszélgettünk. Ők sem hagyták ki soha, hogy ilyen alkalmakkor elmondják, én vagyok a legklasszabb lány az áruházban.
- Viszont választanod kell kettőnk közül - figyelmeztetett Robi.
- Mégpedig lehetőleg engem - így a másik srác.
Néha, amikor nem voltak vevők, felpróbáltam a női kabátokat és kosztümöket. A fiúk persze nagy jókedvükben a legnagyobb férfi télikabátot is rám adták, mondván, még ez is jól áll.
- Kamilla, te még klottgatyában is szépséges lehetsz - fedte fel gondolatát Sanyi. - Szeretnék meggyőződni erről!
- Na persze, sicc, kedves uraim, nem úgy megy ez - nevettem ilyenkor.
- Addig jó, amíg ilyesmiket mondanak az embernek. Nekem már nem mondanak semmit - vallott szomorúan Karola néni. - Tiéd a világ, Kamillám, kis szívem - és megsimogatta a hajam.
A legizgalmasabb a műszaki osztály volt. Itt nyolcan képviselték az erősebbik nemet, közülük hárman nagy érdeklődéssel voltak irántam. Én meg ráültem a nagy Pannóniákra, Jawakra, MZ-kre, persze ezek a motorok standardra állított helyzetben voltak. Amikor Miklós bácsi kipróbált egy ilyen motort a vásárlónak, volt, hogy engem is maga mögé ültetett. Ő volt a negyedik, aki szerette a közelségemet, de sosem udvarolt, tudta, hol a határ egy negyvenes felnőtt férfi és egy magamfajta tizenöt éves lány munkakapcsolatában.
- Kapaszkodj jól a derekamba, simulj egészen mögém, hozzám! - tanácsolta, amikor úgy gondolta, túl a divatszakmán legyenek műszaki ismereteim is.
A három műszakis srác, Péter, Lackó és Gyuszi néha átjöttek a divatra egy-két mosolyért vagy szép szavakat mondani. De a legizgalmasabb az volt, hogy időnként én mentem át / volt, hogy direkt emiatt áthívtak / beleártani magam az ottani munkába. Hogy nevén nevezzem a gyereket, engem mászattak fel a létrára, csillárt levenni...
- Kamilla, te vagy a legügyesebb, a legfürgébb, a leginkább tériszonymentes mindannyiunk közül. Azt a nagy hármas liáncsillárt vedd le, légy szíves!
Én pedig készségesen segítettem, elvégre tényleg nagyon mozgékony és ügyes voltam. Felmentem a létra tetejébe, a csillárok magasába és leakasztottam, lehoztam, leadtam a kért csillárt. Alattam a három srác, néha egy-egy felnőtt férfikolléga is / kartársnak kellett szólítanom őket / leste, mire megyek a feladattal. Minden alkalommal vettem az efféle akadályt. Mindeközben, úriember ide vagy oda, fel-felnéztek, de nem a csillárokra, hanem a szoknyám alá. Én ezt persze tudtam, és nem irigyeltem tőlük az élményt, hagytam, hadd leljék ebben örömüket. Aztán meg direkt hecceltem is őket, lejjebb huzigálva a szoknyám alsó szélét a létrafokokon meg-megállva, mintha a nagy szemérmesség irányítana. Még ennél is nagyobb jóérzést, vidámságot szereztem nekik, amikor lefelé jövetben az utolsó vagy az utolsó előtti létrafokon megállva azt mondtam:
- Jaj, de most aztán vegyen le valaki erről a létráról, mert görcsöt kapott a lábam! - Vagy esetleg: - Kapjon el, akiben van még egy kis erő, zuhanok!
Ilyenkor aztán átölelt valamelyik, aki a legügyesebben helyezkedett és leemelt onnan. Nem engedett el azonnal, egy picit még fogott, megvárta, amíg biztos lábbal állok. A zuhanásos produkcióhoz is mindig akadt elég erejük, hogy elkapjanak, átfogjanak, hozzám érjenek. Odavoltak értem, és én szívesen kacérkodtam velük. Az ám! Mintegy véletlenül, mint aki nem figyel mindenre csak az aktuális munkára vagy esetleg csak elmélázik, megfeledkezve magáról és arról, hogy hol is van, megmutattam a "dögösségemet". Kinyomtam a fenekemet csak úgy, diszkrét nyújtózásképpen, meg négykézláb keresgéltem a pult alatt, valamint, hogy a legnagyobb ártatlan megnyilvánulásomat nehogy kifelejtsem: elbújtam a polc mögé úgy, hogy azért eléggé láthassanak, és a szoknyámat kissé felkapva megigazítottam a fehérneműmet. Szóval éltem, ahogy mondani szokták, mint Marci Hevesen, bár őszintén bevallom, nem tudom, ő hogyan élt.
Munkából hazafelé menet majd' rosszul lettem, amikor Zoltánt megláttam az utcán egy csajjal kézen fogva. Nem lehet, ez nem igaz, ilyen nincsen... hiszen engem szeret...
Meglátott. Mondott valamit a lánynak, majd odajött hozzám, mert én csak álltam földbegyökerezett lábakkal, összetörten.
- Szia Szöszi... Ő ott Márta, a szerelmem már egy éve. De két hónapja összevesztünk... és alig másfél órája most, de kibékültünk. Mégsem tud nélkülem élni és én sem nélküle. Tegnap még más volt a helyzet... kérlek, ne haragudj. Köszönöm a mecseki örömöt - és faképnél hagyott.
Én még álltam ott, mint aki nem hisz ebben a valóságban, aztán elindultam Zsuzsiékhoz. Kicsordultak a könnyeim és hangtalanul sírtam odáig, ott viszont kitört belőlem a végtelen zokogás.
