Farkasok kedvese 12. fejezet: FELFEDEZIK AZ ARCOM
Zsuzsika persze velem sírt, értem, sajnálva ezt a fordulatot. De vigasztalt is teljes szívéből. A szülei is átöleltek, átérezve a fájdalmamat, aztán otthon is mély együttérzéssel voltak irántam. A felnőttek annyit tudtak a dologról, hogy udvarolni kezdett nekem egy fiú, de másnap már dobott is... Anyu olyannyira ölelgetett és simogatta a fejem, hogy úgy éreztem, megint az a kislány vagyok, aki korábban voltam. Mindeközben csak azt ismételgette, hogy egy lány életében sok a csalódás, de nem érdemes keseregni, úgyis eljön az én igazi párom. Különben is, nagyon fiatal vagyok még, ráérek...
Másnap Zsuzsi bejött az áruházba, vett egy könnyű nyári ruhát. Felpróbálta, ragyogóan állt neki.
- Akkor ezt most fogadd tőlem szeretettel - mondta. - Ha ebben a ruhában végiglejtesz a korzón, minden hímnemű egyed beléd fog szeretni.
- Nekem? Nekem vetted?
Egyforma alkatúak voltunk, ami neki jó volt, az nekem is. Átölelt. Visszaöleltem.
- Húúúhaaa! Ezt nevezem ám! Amikor két lány öleli egymást, ez aztán a valami! - szólalt meg mellettünk Ferkó.
- Hogy a fenébe ne ölelnénk, hiszen szeretjük egymást - adtam választ.
- Erről beszélek én is - nevetett nagy kedvvel a segéd úr.
- Mi van? Mit akar ez? - kérdezte Zsuzsi.
Akkor kapcsoltam...
- Gyerekkori örökös jó barátnők vagyunk - jelentettem ki. - És mindketten faljuk a férfiakat.
- Helyes, ennek örülök. Akkor mutass be a barátnődnek, kérlek.
- A méterosztályról Szakmári Ferenc úr... ő meg az én testvéri barátnőm, a Zsuzsi.
Megtörtént a kézfogás.
- Szombat délutánra meghívlak egy sétára - tett határozott ajánlatot Ferkó.
- Nem is tudom... - lepődött meg a srác gyorsaságán Zsuzsi.
- Holnap is jó a válaszod... üzend meg Kamillával. Gondolom, ő előbb fogja tudni.
- Oké, megüzenem.
Ferkó elköszönt és visszament a rőfösök közé.
- Na mit szólsz... randira hívott… - mosolygott a barátnőm.
Este még inkább mosolygott, amikor megtudta, hogy miután ő elment az áruházból, odajött hozzám a műszakiról Gyuszi, és ezt mondta:
- Kamilla kedves, komoly dologról szeretnék beszélni veled.
Micsoda bevezető... gondoltam. Lép a fiatalúr, nem csak szövegel, mint eddig a létra alatt... Igaz... a tegnapi munkaköri átöleléskor / levett a létra alsó fokáról / sokáig fogott, alig akart elengedni...
- Kíváncsivá tettél, mondjad máris!
- Megtennél egy kartársi szívességet?
Na, ez a kérdés gyanúsan nem úgy néz ki, hogy engem akar...
- Hát persze, meg hát.
- Mondd meg a barátnődnek, hogy szeretem. Megláttam és megszerettem... bevallom férfiasan....
- De Gyuszkó... Az lenne a férfias, ha te mondanád meg neki... ne üzenetként vallj szerelmet.
Reméltem, nem látja arcomon a csalódottságot...
- Igazad van... Akkor mondd meg neki azt, hogy szeretnék találkozni vele.
- Hol, mikor, miért, halljam a részleteket is!
- A Piros Fagylaltozó előtt, a piros padon.
- Tovább... ne kelljen harapófogóval kihúznom belőled!
- Szombat délután. Hatkor.
- Megmondom. Azt nem tudom, ott lesz-e, majd hozom a választ is. Rendben?
- Rendben, köszönöm szépen! Te egy tündér vagy!
Zsuzsinak nagy kedve kerekedett. Egy napon két fiatalember hívta találkára. Most mi legyen?
- Szerinted? - kérdezte.
- Szerintem neked kell tudnod... Melyik a szimpatikusabb?
- Mindkettő nagyon tetszik. Úgy értem, Ferkót láttam, beszéltem is vele... viszont azt hiszem, Gyuszi volt az, aki megbámult, amikor áthaladtam a Műszaki osztályon. Odapillantottam, helyes srác ő is.
- Akkor, drága barátnőm, azt ajánlom, randizz mindkettővel!
- És ezt hogyan csináljam?
- Jaj, drágám, egyszerűen.
- Megszervezed nekem?
- Én?!
- Te vagy a barátnőm... te vagy a tapasztaltabb. Én még soha nem hagytam el a bugyimat sem...
Erre aztán olyan jóízűt kacagtunk, hogy helyre is állt a világ rendje bennem is.
- Számíthatsz rám!
Másnap közöltem Ferkóval, hogy szombaton délután ötkor legyen a Szigeti híd városi hídfőjénél, oda megy Zsuzsi is. De csak fél órája lesz. Viszont ez a találkozó legyen diszkrét dolog, ne tudja meg az egész áruház.
- Ha titok, ám legyen! Ott fogom várni őt, a híd legelején.
Gyuszinak ezt mondtam:
- Zsuzsi ott lesz a fagyizónál szombaton hatkor, de ez titok, ne meséld el az áruházban senkinek, hogy a barátnőmmel fogsz találkozni.
- Nem fogom, csak jöjjön el - örült meg a jó hírnek. - Köszönöm, Kamilla!
- Szívesen.
Így lesz a jó. Még véletlenül se tudják meg ezek a srácok, hogy mindketten ugyanazzal a lánnyal randiznak, mégpedig egymás után.
Örültem Zsuzsi szombati programjainak. Végre ebben is kezd hasonlítani hozzám... Valamivel félénkebb lévén még kevésbé nyújtogatta a csápjait. Egyáltalán nem volt bennem féltékenység amiatt, hogy ez a két kedves fickó, aki eddig engem udvarolgatott körül, mégpedig rendszeresen, most Zsuzsit akarja. Szívből kívántam neki a legjobbakat.
A következő napon velem is történt valami érdekes. Átmentem az áruházhoz közeli étkezdébe, ahol is 50 fillérért, később 1 Ft-ért kaptunk ebédet mi, tanulók. Mások is jártak oda, felnőttek is, nekik 7 Ft volt egy ebéd. Ültem az asztalnál, ettem a levesemet, és észrevettem, hogy a bejáratnál egy kimondottan jóképű férfi engem néz. Elővettem a zsebtükrömet, az asztal alatt belenéztem, nincs-e valami különös rajtam. Nem volt. Akkor csak tetszem neki, ez meg jó dolog. Fél perc múlva ott állt az asztal mellett.
- Megengedi?
- Igen, tessék helyet foglalni.
- Jó étvágyat kívánok!
- Köszönöm szépen!
Én ettem a levest, ő meg nézett engem. Kezdtem zavarba jönni.
- Keresek önnek egy tálat - mondtam, és elmentem a negyedik asztalhoz, elkértem a levest és az asztaltársam elé tettem.
- Jó étvágyat!
- Köszönöm, ez kedves öntől!
- Itt ez a szokás. Ha a pincér nem hoz valamit az asztalra, akkor jöhet az önkiszolgálás. Legalábbis, ami a levest illeti. Kirakják a nagy tál leveseket, és azt, ha nem kell már az egyik asztalnál, el lehet vinni a másikhoz.
- Nem tudtam. Ön biztosan régóta jár ide.
- Szeptember óta, amióta az áruházban vagyok.
- Eladó ott?
- Még tanuló vagyok, most fejezem be az elsőt.
- Akkor valószínűleg kiskorú... Azt gondoltam, már nem az.
- Ez miért fontos? - mondtam ki hangosan azt, amire gondoltam.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Landwirtschaftlicher Egon festőművész vagyok. Amikor ide beléptem, megakadt a szemem az ön arcán. Azonnal az jutott eszembe, hogy le kell festenem ezt a szép arcot.
Időközben kihozta nekem a pincér a másodikat, hozzáláttam, de ekkor abbahagytam... Egy igazi festőművész… és engem akar lefesteni...
- Aktot? - csúszott ki a számon.
- Nem aktot, portrét - nevette el magát.
Úristen, de hülye vagyok! Át se gondoltam, konkrétan mit mondott, nekem ez ugrott be, az akt. Elszégyelltem magam.
- Bocsánat, nagyon szégyellem magam. Hiszen mondta is, hogy az arcom tetszett meg...
- Nagyon szép ön mindenhogyan, teljességében is, még ülve is látszik, tökéletes az alakja. De az arcára gondoltam, hogy milyen remek arc egy portréhoz...
- És hogy jön ide a kiskorúság?
- Mert kiskorú, ez esetben szülői engedély is kell ahhoz, hogy én lefessem. Nem dönthet egymaga.
- Igen, ez zavart meg az előbb. Említette, hogy biztosan kiskorú vagyok... azt gondoltam, a kiskorú nem állhat modellt akthoz. Azt nem tudtam, hogy egy portrénál is ez a helyzet.
- Lenne kedve ahhoz, hogy modellt üljön nekem ehhez a portréhoz?
- Lenne kedvem, igen, miért is ne...
- Akkor szeretnék beszélni a szüleivel is erről. Lehetséges ez?
- Igen, ha most hazakísér, beszélhet az édesanyámmal. Ma nem kell visszamennem az áruházba, csúsztatok.
- Köszönöm a lehetőséget, akkor hazakísérem.
Édesanyám beleegyezett, de úgy, hogy ő is velem jön.
