Farkasok kedvese 26. fejezet: EGY VÁRATLAN VALLOMÁS
Miután letudtam Egont, vagyis az aktfestés előrehozásával megköszöntem a segítségét, megnyugodtam. Hiszen így, ha Anya összetalálkozik vele és megkérdezi tőle az újévi sétát, igazolni fog engem. Eddig is igazolt volna, ha szükséges, miután megegyeztünk. Viszont elhatároztam, hogy minden dolgomat igyekszem úgy intézni, hogy ne kerüljek hasonló helyzetbe, illetve ne kelljen hazudnom az én drága szeretteimnek. Az akton tehát túl vagyok, egy évvel korábban elkészült, talán tényleg lesz belőle még pénz is, ami nem lenne rossz. Arra is választ kaptam, Egon férfiként milyen, és amíg tartott ez a kérdés, addig se unatkoztam, élveztem a dédelgetéseit. De sehogy sem értettem meg, miért nem akart egy testté válni velem. Tulajdonképpen szerencsésen és vigadva kerültem ki ebből az egészből. Zsuzsi azt mondta, azért nem hozta úgy a sors, hogy Egonnal a teljes szeretkezési ábécét végigjárjuk, mert ő nem farkas, nincs köze a farkasokhoz.
- Én annál inkább farkas voltam - jegyeztem meg -, mert párszor megharaptam...
- Egészségedre, Kamilla!
- Már említettem, Zsuzsim, hogy mostanában néha Andrissal álmodom... - váltottam témát. - Szerinted miért?
- Talán nem heverted ki, talán szereted még... Neked kell tudnod, hogy mit érzel.
- Álmomban többnyire jön felém, senki sincs a közelben, azután, amikor már majdnem elér, megint messzire kerül és csak jön szembe velem a messzeségből...
- Elérhetetlen... pedig szereted... ezt jelentheti.
- Mi van vele? A macájával van?
- Igen. Egyébként tényleg Macának becézik, amúgy Mária.
Egy picikét sírtam, de Zsuzsi átölelt és kedveseket mondott a jövőmet illetően. Azt is kilátásba helyezte, hogy magával visz Pestre a nyáron, mert a másod-unokatesójához, Katihoz megy, aki már egyetemista, és megmutatja neki az egyetemet is, ahová talán majd ő is járni fog a jövőben.
- És nem tartom kizártnak, hogy van Farkas nevű ismerőse is... vagyis neked való férfifalat - nevetett az én jóságos, szeretni való barátnőm, mert humora is van.
- Hát jó... ha tényleg akad ott farkas-falat... akkor veled megyek.
A tavasz kezdetén Anyával voltunk valahol, és egyszer csak szembejött velünk az utcán Egon.
- Kezét csókolom, Anna, szervusz, Kamilla!
- Jó napot, Egon - mondta Anya kimérten, én meg csak motyogtam valamit a fogaim közt.
Anya megfordult és utánanézett.
- Nem fordul vissza, tudja az illemet. Megértette, hogy nem lehet köze hozzád. Így helyes. Nyugodt vagyok felőle. Benned pedig megbízom, kicsi lányom.
- Köszönöm, Anya... nagyon szeretlek...
- Én is, kicsim, én is.
Vannak furcsa véletlenek az életben? Hát hogyne lennének. Ilyen véletlennek ítéltem meg immár a tavasz második felében járva azt, hogy az egyik nap délutánján, iskolába menet a járdán találtam egy levelet. Postai levél volt, feladója Hegedűs Hugó, a címzett pedig Farkas Kálmán. Mint sok évvel előtte annál a levélnél, amit a postás bízott rám. Természetesen nem hagytam ott, és nem is vittem a postára. Először a templomba mentem, imádkoztam is, mert e helyen már igencsak régen tettem ezt, és mert az atya nem került elő magától, keresni kezdtem őt. A sekrestye zárva, az oratórium is. Kimentem és irány a szemközti plébánia. Nyitva volt, és egy perc múlva már ott álltam az atya előtt, átnyújtva a levelet.
- Az utcán találtam, atyám.
- Na, megyek a boltba, megveszem azt, ami kell - búcsúzott a házvezetőnő, Éva néni.
- Köszönöm, Éva néni, nagyon köszönöm - mondta az atya, majd melegen nézett a szemembe.
- Kamilla, kis Copfocskám! Nagyon régen láttalak már! Nem jársz a templomba sose...
- Nagyon ritkán, ez az igazság. De Istennel kapcsolatban vagyok így is.
- Igazad van, ez a legfontosabb. Ő mindig és mindenkor elérhető. A templom azok számára van, akik nem képesek forró dróton állandó kapcsolatot tartani Istennel, csak egy bizonyos helyen, amely hely erre a célra van. Valamint azok számára, akik a vallási közösség adta értékeket, élményeket nagyon fontosnak tartják, és demonstrálni is akarják. Valahogy így... így gondolom. De mesélj, mi van veled! Minden rendben?
- Igen, rendben van. Júniusban végzek az iskolában és dolgozó leszek. Ott fogok dolgozni, ahol tanuló voltam és vagyok, a Nagyáruházban.
- Hogy elszaladt az idő, elmúltak az évek. Mikor is jártál hittanra? Tíz éve, igen... Örülök, hogy itt vagy most, még ha csak egy percre is jöttél, ezzel a levéllel a kezedben - és forgatta a levelet egy kicsit, majd lerakta a kredenc szélére. - A múltkor szerelemről beszéltél... boldog vagy most is?
- Sajnos már nem vagyunk együtt... de ön hogy van, Kálmán atya?
- Köszönöm, Kamilla, teszem a dolgom, bár nehéz... nehéz úgy, hogy... hogy szerelemmel szeretek valakit, pedig pap vagyok és nem kellene...
- Atyám, megmondta annak a hölgynek?
- Nem... nem mertem... biztosan csalódna bennem emiatt.
- Mondja meg neki, atyám! Lehet, megérti majd... lehet, ő is szereti magát... sosem lehet tudni.
- Gondolod, kicsi Kamilla? Merjem elmondani? Merjek elé állni, amikor ő... amikor ő...
- Amikor találkozik vele, mindjárt mondja meg, de kettesben legyenek akkor. Zavaró az, ha más is jelen van.
- De amikor ő... ő még... szinte gyerek... - és hatalmasakat sóhajtott a szavak mellé. - Nem is gyerek már, nem gyerek, egy szépséges nő... csak amikor megismertem, akkor még kislány volt. Nagy szeretettel szerettem azonnal, de később már éreztem, a szeretet mellett egy másik érzés is született iránta a szívemben. Ez pedig a szerelem... Tilos dolog! Kétszeresen is tilos! Mert pap vagyok és mert egy gyerekbe szerettem bele!
- A szerelem nem tilos, atyám! A szerelem jön, felébred bennünk, élni akar és él is! Akár boldogságot hoz, akár boldogtalanságot. Tenni kell érte, hogy boldogok legyünk a szerelemben. Ha csak távolról, titokban szeretünk valakit, sosem tudja meg... és nem fogja viszonozni, talán észre se veszi.
- Gondolod?
- Igen. Bocsásson meg, atyám, de ebben én vagyok a tapasztaltabb...
- Lehet, ha megmondom neki, kinevet... mert abszurdnak tartaná... és megutálna a merészségemért, a vakmerőségemért. Emberileg is elmarasztalna, ahogyan az emberek is megvetnének, az egyház meg megtiltaná ezt a szerelmet, vagy el is küldene, merthogy méltatlanná váltam a szolgálatra.
- Atyám, bízzon Istenben, bizodalom nélkül semmi sincs.
- Félek, hogy csalódást okoznék neki... megsérteném ezzel.
- Atyám! Ha belém lenne szerelmes és megmondaná, én nem nevetném ki. Én nem sértődnék meg, mert ha szerelmet váltunk ki valakiben, az inkább megtiszteltetés számunkra, és nem szemtelenség az ő részéről. Csak akkor szemtelenség egy szerelmi vallomás, ha hamis, ha közönséges, ha lekezelő.
Csendes másodpercek következtek, Kálmán az arcomat fürkészte, aztán lehajtotta a fejét.
- Kamilla, akkor megvallom... téged szeretlek ilyen nagyon… Te vagy az a lány, akibe már sok év óta szerelmes vagyok...
Váratlanul ért... nem tudtam szólni egy szót sem... Aztán meghatódtam, elgyöngültem és sírni szerettem volna. Végül is peregni kezdtek a könnyeim. Kálmán atya szeret... szerelemmel szeret... a drága tisztelendő bácsi... Milyen fájdalmas lehetett éveken át titkolni ezt, ami olyan valami, ami kikívánkozik az emberből.
- Atyám... nem tudtam róla, nem sejtettem...
- Elmondtam végre, jólesett megvallanom. És most mi lesz? Most mi legyen, kicsi Copfocskám?
- Köszönöm az őszinteségét, örülök, hogy elmondta. Most könnyebb, ugye? Már emiatt is szükséges volt, hogy elmondja.
- Most mi lesz? Mit kell mondanom, tennem? Te vagy a tapasztaltabb, ahogyan mondtad az előbb...
- Nem tudom, atyám. De tisztelem az érzését... és tudnia kell, megtisztelve érzem magam... hiszen egy értékes ember vallott nekem az érzelmeiről... hogy engem szeret.
- Te mit érzel?
- Én... én nem gondoltam erre... szerettem a tisztelendő bácsit mindig is. Sosem gondoltam önre úgy, mint férfira. A papot nem azért szoktuk szeretni, tisztelni, mert férfi, hanem mert... - aztán eszembe jutott a legmegfelelőbb kifejezés -, mert Isten szolgája.
- Vagyis nem tudod viszonozni... mert ez abszurd dolog, igaz?
- A barátságomat adhatom, azt hiszem ez a megoldás...
- A barátság nagy dolog. Köszönöm a barátságodat. Megpróbálom megbecsülni, és a másik érzést, a vágyat elnyomni...
- Atyám, ha több évig sikerült a vágyat uralnia, akkor ezután is sikerülni fog.
- Jaj, kicsi Copfocska, belehalok, mert nem lehetek boldog szerelmes! És mit ér az életem, ha nem tudhatom meg soha, milyen az, eggyé válni a szerelemben...
- Kálmán - váltottam stílust a megszólításban -, Kálmán, kedves barátom! Majd sűrűbben töltöm önnel az időt, mint korábban. És az együtt töltött idők, beszélgetések, esetleg étkezések, az örömeinkről szóló hírek segíteni fognak. Amikor csak önnel leszek, akkor ön lesz a legfontosabb a számomra. Ennyit tudok tenni, izé... kettőnkért.
- Kamillám, kedveském... bevallom, nem tudom megsemmisíteni a vágyaimat, a testedhez kapcsolódó képzelgéseimet... ezek is megvannak már vagy úgy öt év óta, amikor is láthatóan fejlődésnek indultál... a női irányba... nem fog ez téged zavarni, amikor beszélgetünk?
- Most úgy érzem, nem fog zavarni. De sok mást is tennie kellene, atyám... Kálmán... a szolgálaton kívül, és a… azon kívül, hogy epednél csak... Nevelj virágokat, gyümölcsfákat, nyulakat, galambokat. Tanulj meg zenélni... ilyesmikre gondoltam. Ezek helyettesíthetik azokat a dolgokat, amik elérhetetlenek a számunkra... Legalábbis enyhítik a bánatunkat.
- Kimondhatom, ami nagyon bennem van? Bár kockáztatom a jóindulatodat, a barátságodat...
- Mondja ki, atyám... vagyis mondd ki bátran, Kálmán!
- Ó, ha csak egyetlenegyszer... ha csupán egyetlenegy alkalommal úgy ölelhetnélek magamhoz, mint férfi a nőt... az az egész életemre való boldogságot jelentené, mert a hátralévő időkben lenne mire emlékeznem. Szépséges csodára, a szerelmi csodára... Hogy éltem, hogy volt értelme az életemnek...
- Az életünknek mindenképpen van értelme, azért kaptuk... Istentől.
- Én Istentől téged is kérlek, hogy az életem teljesebb lehessen. Egyetlenegy együttlét... az maga lenne az egész élet. A Mennyország.
- Most mennem kell, atyám, már így is elkéstem az iskolából. De nem fogok kikapni emiatt, ne féltsen...
- Viszontlátásra, Kamilla!
- Viszontlátásra, Kálmán.
A késésért tényleg nem kaptam büntetést, de figyelni nemigen tudtam az órákon. Az atyán járt az eszem. Szerelmes belém és szeretne megkapni, legalább egyetlenegy alkalomra, hogy legyen mire emlékeznie... valahogy így mondta.
Nagyon nehéz lehet úgy élni, hogy örökös lemondással... ha beleképzelem magam, hogy soha sem szeretkezhetnék... tényleg... miért is lenne érdemes élni? A galambtenyésztés elég életöröm lenne? Milyen cinikus voltam szegény Kálmánnal... azt ajánlottam, tenyésszen galambokat, akkor majd nem szenved úgy a beteljesületlen szerelemtől... Húúú, de szemét voltam vele... kegyetlen. Nem, nem voltam szemét, de ebben a helyzetben mit tehettem volna? Vigasztalni próbáltam őt.
Hazafelé menet kellemes volt a májusi este, igazán tavaszias, nem hűlt le, kabátom a kezemben vittem, mint amikor odafelé mentem. Egyszer csak ott álltam a paplak kapuja előtt, Kálmán pedig kilépett a kapun.
- Jó estét, Kamilla.
- Jó estét, atyám.
- Igazad van, igyekeznem kell az időt az imádságon és a szolgálaton túl is kitölteni értelmes, kellemes dolgokkal. Ezért szombaton délután kimegyek a Dunára, a Zsandár-szigeti Szitakötő utcában lévő egyik víkendházba meghívásom van már egy ideje, most élni fogok vele. Egy hívünk házikójáról van szó. Nem is ház, csak egy autóbusz. Ő ugyan most nem lesz ott, de én kimegyek és horgászni fogok, meg ülni a sámlin és nézni a folyót. De a vágy vágy marad, és imádkozom az Úrhoz, hogy adassék meg nekem a kívánt csoda is.
- Ez remek elhatározás, örülök, hogy így döntöttél. Ehhez a kellemes programhoz csak kettőt kell aludni, mert ma csütörtök van - mondtam megkönnyebbülten és mosolyogva, hiszen akkor előbb-utóbb képes lesz meggyógyulni az atya. Meg azért is tetszett a dolog, mert tulajdonképpen biztosított arról, hogy nem adta fel a vágyát, ami rólam szól. Ez férfiasságot jelent, és jólesett a hiúságomnak is, ami ugye nem is bűn...
- Kellemes szombatot, kedves Kálmán!
- Köszönöm, Kamilla! Neked is a legjobbakat! Isten áldjon!
