A versek  Kasza Béla bajai költő nevének feltüntetése mellett nonprofit céllal szabadon után-közölhetők!  A prózákból csak idézetek!
 

 


 
 

 

Farkasok kedvese 27. fejezet: A ZSANDÁR-SZIGETI SZITAKÖTŐ UTCÁBAN

Már jó ideje készültem a vizsgákra. A tételeket hárman összefogva, de külön-külön dolgoztuk ki, és mindjárt három példányban körmöltük le, na persze indigó segítségével. Például én írtam meg az első, második és harmadik tételt, Zita a negyediket, ötödiket és hatodikat, Erzsike meg a hetediket, nyolcadikat és kilencediket. És így tovább, talán ötven tétel is volt tantárgyanként. Tehát három-három példányt készítettünk, aztán abból egyet megtartottunk, a másik kettőt meg átadtuk egymásnak. Nagyjából egyformán tudtuk az anyagot, ezért volt egymás iránt ekkora bizalmunk. Így, mi hárman, sok-sok munkát spóroltunk meg. A kidolgozott tételekhez az jött még, ami a fejünkben volt.

Ebben a tanulásos időszakban most Kálmán atya töltötte ki a gondolataim javát. Nagyon jólesett, hogy ennyire szeret és már sok év óta. Ráadásul nem vagyok senki elkötelezett híve, Egon egy kaland volt, egyikünk sem akart többet. Szabad nő vagyok, nem tilos a Kálmánnal kapcsolatos sok gondolatom. Így aztán szombaton, aznap valamiért nem kellett dolgozni mennem, ebéd után befontam a hajam...

- Kamillácska, jaj de szép vagy! Édes kislányom! - áradozott Anyuka.

- Hogyhogy, drága kis Kamillám? - lelkendezett János nagyapa is. - Hogyhogy ennyi idő után megint copfos vagy?

- Hát... miért is ne... hirtelen erre vágytam. Örültök neki?

- Nagyon örülünk - tette le a voksát Pistapapa is. 

Teri mama megcsókolt.

- Az én édes, kicsi, kis Kamillám, a copfos tünemény... De régen is voltál olyan kicsi...édesem!

- Tulajdonképpen azért is fontam be copfba a hajamat, hogy ezzel örömet szerezzek.

- Köszönjük, Kamilla, köszönjük szépen!

- Nincs mit... igazán... másoknak is megmutatom, elmegyek a városba.

Igen, ez sokat jelent majd Kálmánnak is. Megadom a módját, mert a szívemnek is szüksége van erre.

 

A láncot, aminek medálja egy szív a belőle kiemelkedő kereszttel, a ridikülömben vittem, és csak utam vége felé tettem a nyakamba. Az átkelés a torkolat előtt csónakkal történt, de az odáig vezető úton megcsodáltak a férfiak, ahogy végigmentem a Susogó folyó partján, a kora tavasszal saját kezemmel, illetve varrógéppel varrt piros ruhámban. Ringott a szoknyarész a fenekemen, én pedig nőiesen mentem, mindig a másik lábam elé lépve, mint a kifutón a manökenek... Akadt egy éppen ügyeletes révész a helyszínen, ahogy hétvégeken mindig. Különben gyalog kellett volna mennem nagy kerülővel, fáradságos utat megtéve, hiszen nagyjából öt kilométerről volt szó. Biciklivel azért nem mentem, mert az ülés mindig megtörte a fenekemet, és nem akartam, hogy Kálmán gyűrötten lássa... Végigsétáltam a házak előtt, keresve a buszt, ugyanis az a kis víkendház valójában egy régi Ikarus busz volt. Meg is találtam. Az atya kerékpárját is felismertem. Ő azonban nem volt ott. Biztos voltam benne, nem lehet máshol, mint a parton, és tervének megfelelően most horgászik. Meg is találtam.

- Kapnak a halak? - kiáltottam le a magasból.

Felnézett... felállt, a horgászbotot kiejtette a kezéből, máris vitte magával a Duna.

- Kamilla... Copfocskám...

- Feljössz, vagy menjek le?

- Felmegyek... rohanok...

Felszaladt, megállt mellettem és nézett... nem szólt semmit. Felemeltem mindkét karom, lassan megfordultam a tengelyem körül.

- Na, mit mondasz? Tetszem?

- Jézusom... csodálatos vagy, Kamilla... Hogy kerülsz ide?

- Kisétáltam a kilátóig, innen csónakkal hozattam át magam. Azzal ott, ni! Most is hoz valakit túlról.

- Jól tetted... jó itt.

- Megmutatod azt a kis házikót, azt a buszt?

- Természetesen, gyere csak.

- Jól áll neked a rövidnadrág... még sosem láttalak így... mindig csak reverendában.

- Tessék, lépj be! Ez tényleg csak egy picike kis hálóhely, ez a busz, alig több annál.

Valóban nem sok fért be oda. Egy asztalka, két szék, meg egy ágy. Pár holmi még itt-ott.

- Copfos vagy újra... mint régen... és a nyaklánc... viseled a nyakláncot... édesanyám nyakláncát.

- Édesanyádé? Nem is mondtad.

- Nem, nem mondtam. De amikor neked adtam, tudtam, hogy ezt a családi, szentnek tekinthető ereklyét annak adom, akit az édesanyám után legjobban szeretek az emberek között.

- Ez kedves, nagyon kedves dolog - érzékenyültem el. - Tulajdonképpen ezért vagyok itt...

- Igazán?

- Igen. Megajándékoztad azt a kislányt, aki akkor voltam, ezzel a nyaklánccal. Mint most megtudtam, édesanyád nyakláncával. És én most... szeretném megköszönni... méltóképpen... azzal, hogy én is megajándékozlak téged. 

- Ajándékot hoztál? Nagyon szépen köszönöm, ezt nem is vártam! - lelkendezett Kálmán.

- Igen. Azzal ajándékozlak meg, amit egy nő adhat egy férfinak... ha fontos a számára, és az a férfi... éppen erre az ajándékra vágyik... hogy utána legyen mire emlékeznie...

- A szerelmet hoztad... amit kértem... az ölelést... a testi egybekelést...

- Igen... a tiéd vagyok...

 

Ami ezután történt, az nagyon megható és kedves volt, sírnom is kellett közben... Néha pedig mosolyogni, ugyanezek miatt. Másodpercek alatt levetkőztem. Kálmán reszketni kezdett, mint a nyárfalevél, tele volt ünnepélyességgel, félelemmel, várakozással, izgalommal, örömmel, teljes tapasztalatlansággal. Mindez végtelenül szerethetővé tette azon felül is, hogy tudtam, nagyon szeret, vágyik rám, a testemet akarja, mint az élet egyik értelmét, hogy aztán az élete végéig erre a csodára emlékezhessen nap mint nap. Szerethetővé tette őt azon felül is, hogy szép arcú, negyvenen innen lévő tiszta lelkű ember volt, aki valamikor engem oktatott a hit tanaira, most pedig én oktathatom őt a szerelem fortélyaira, csodáira. Boldog voltam, hogy ebben lehet részem.

Kezeit én helyeztem a melleimre... és kezdtem vezetni azokon, hogy simogatásokká váljanak óvatos mozdulatai. Én nyomtam szájához a számat, ajkait ajkaimmal összekevertem, nyelvemet is összecsavartam az övével, legalábbis ezzel próbálkoztunk... gyönyörű játék volt ez. Letoltam, lehúztam róla a ruháit, hozzányomtam testéhez az enyémet... átöleltem, megfogtam a fenekét... a kezét a fenekemre tettem, majd később a combomra, hasamra, aztán a combjaim közé is. Megfogdostam alulról is, ahogyan Andris tanította nekem... és végül addig ügyeskedtem, amíg az ágyra tudtam kényszeríteni őt enyhe, nőies erőszakkal, majd ráfeküdtem. Csókoltam, most már vadabbul, jobban mondva szenvedélyesebben... és ekkor éreztem azt, hogy kezd aktívvá válni... Most már ő irányított a csókban, én pedig magamba kívántam őt már nagyon de nagyon. Az öléhez nyúltam, megfogtam az ágaskodóját és odahelyeztem, a bejárathoz...

- Gyere, befogadlak... magamba fogadlak... eggyé válunk, kedvesem...

Ösztönös mozdulatot tett felém, én pedig rácsúsztam... Megtörtént a behatolás... és én akkor sírtam el magam először, de mindjárt meg is nyugtattam őt.

- Nagyon finom így nekem, hogy belém bújtattad... ennek öröme miatt sírok... de csak egy picit... örülj annak, ha kijönnek a könnyeim, mert a könnyeim a gyönyörömet is jelentik... drágám, édesem...

Nem kellett sok mozdulat, ezeket én tettem meg, gyönyörét az ölembe lőtte... és sírva fakadt ő is.

- Copfocskám...

- Édesem, drágám...

Simogatni kezdtem az arcát, csókolgattam... aztán a fejemet az övé mellé engedtem le.

Nem aludtam el, mint ilyen esetben szoktam, mert tele voltam nemi feszültséggel, szerettem volna egy hatalmas kielégülést ebben az egyébként lélekemelő együttlétben. Ehhez időre volt szükség, miután szétváltunk. De én finoman nyúltam hozzá, és végül is vággyal telt meg Kálmán újra. Mellé feküdtem és magamra húztam.

- Most te leszel felül... Addig kell ringatnod engem, amíg be nem teljesedik a testem öröme. Az sem baj, ha te ismét a csodákba repülsz, mint az előbb. Egy férfinál ez sosem marad el. De a nő is megérdemli, hogy megkapja a magáét... a testiségben lévő örömöket. 

Tudtam, jól fog elsülni minden. És úgy is lett. Amikorra Kálmán ismét a csúcsra került, már ott voltam én is. Kitört belőlem a sírás a csoda magaslatán, aztán jólesően zuhantam a csendesedő kéj mélységeibe.

Feküdtünk egy testként, és csodálatos harmóniát éreztem a világmindenséggel is.

- Majd meg kell köszönnünk Istennek, hogy ebben volt részünk - jegyeztem meg valamivel később, arra is gondolva, megelőzendő az esetleges lelkifurdalás, ha az fogná el őt a későbbiekben.

- Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!... - szavalta áhítatosan.
- Kálmánka, ez gyönyörű! Az Ódából való, József Attilától. Nagyon meglepődtem most, hogy ismered ezt a verset.

- Te vagy a gyönyörű, kicsi Kamilla, gyönyörűbb minden versnél, gyönyörűbb minden ódánál.

Egy darabig még ebben a helyzetben feküdtünk, aztán, mert kissé kényelmetlen volt már, megmozdultam, erre ő is. Megszűntünk egy test lenni.

- Bocs… - mondta némi zavarral, miközben mindketten elhelyezkedtünk egy szelíd pihenés érdekében.
- Aludjunk egy picikét - javasoltam és megkerestem a kezét. - Így, kéz a kézben.

Elaludtunk. Amikor felébredtem, akkor felébredt ő is. Mosolygott, de könny csillant a szemében.

- Szeretlek, Copfocska! Most már megtörtént életem legszebb élménye. Már nem éltem hiába. Akár meg is halhatnék...

- De nem fogsz! Megértetted? 

- Felértem a csúcsra, ennél többet ember már nem kaphat. Köszönöm neked, kedvesem.

- Szívesen, atyám. De ígérje meg, hogy nem fog meghalni. Élni fog, mert élni jó, és van mire emlékeznie... Ugye élni fog? Megígéri nekem? Akkor megint tegezni fogom, mint a jó barátot szokás.

- Jól van, megígérem. De most, hiszen még együtt vagyunk, mondd azt nekem, hogy drágám, szerelmem, egyetlenem!

- Rendben van - mosolyodtam el tiszta szívvel, és tele voltam örömmel.

Megcsókoltam az arcát.

- Drágám, szerelmem, egyetlenem, édesem... nagyon jó volt veled szerelmeskedni. Én is megköszönöm neked, ahogyan te is megköszönted. Ezt sosem fogom elfelejteni, amíg csak élek.

Ezt komolyan is gondoltam. Fél óra múlva rendbe szedtem magam, felöltöztem, egy kicsit bámultuk a vizet, aztán elköszöntem tőle, és éppen akkor érkeztem az átkelőhelyre, amikor indult volna a csónak. Illetve hát ladik, mert a kettő ugye nem ugyanaz.

 Visszasétáltam a sétányon, a férfiak megbámultak, csettintettek, füttyentgettek utánam. Csókolomot köszöntek az idősebbek, szia gyönyörűmet a fiatalabbak... 

- Szép ez a május, kisasszony! - kiáltott rám egy úriemberféle, és én válaszképpen rámosolyogtam, mert igazat mondott, valóban gyönyörű volt az a május.

Igaz, talán volt eső is bőven, mintha én is megáztam volna párszor, már nem is emlékszem erre, de a májusi eső aranyat ér. Ez köztudott. Mint ahogyan aranyat ér minden olyan velünk megtörtént felemelő és szépséges dolog, amire érdemes emlékezni.

 

Így esett meg a harmadik komoly esetem a harmadik farkassal, Farkas Kálmán atyával.

 

 

Farkasok kedvese 27. fejezet: A ZSANDÁR-SZIGETI SZITAKÖTŐ UTCÁBAN hozzászólásai

Szólj hozzá

0.003 mp